Mint mikor a köröm leválik a húsról

„Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók.” (1János 2:19)
„Úgy válnak el egymástól, mint a köröm a húsról.” Ezzel a realista képpel a középkori Cid-ének, a spanyol nemzeti eposz írója az elválás fájdalmát
fejezi ki Cid Campeador és felesége meg két lánya között, és engedelmeskedik a kasztíliai király száműző rendeletének. Mi is éreztünk már így, mikor a gyülekezeti tagok úgy döntöttek, hogy feladják az egyháztagságukat, és megtörik azt a köteléket, ami eddig a testvérekhez kötötte őket. 1985-ben a spanyolországi Zaragozában egész drámai volt látni egyháztagok egy csoportjának nézeteltérését, akikkel gyönyörű közös fiatalkori élményeim voltak. 1986 áprilisában regionális konferenciát szerveztünk meg Zaragozában, és még mielőtt szombaton belefogtam volna a prédikációmba, tudva, hogy szavaimat majd továbbítják nekik a családtagjaik, mély szomorúsággal ezt mondtam: „Ha nem voltunk képesek rá, ha nem tudtunk róla, ha hiányzott belőlünk a szeretet, ha nem viselkedtünk korrekten veletek, bocsássatok meg nekünk, és kérlek, gyertek haza!” „Mint mikor a köröm leválik a húsról.”
Gyakori volt az apostoli egyházban az ellentmondás, a nézeteltérés és a széthúzás a tantételekben, és emiatt Pál apostolnak utat kellett mutatnia a közösségnek:
„Mert az Isten nem a visszavonásnak, hanem a békességnek Istene; miként a szentek minden gyülekezetében.” (1Korinthus 14:33) Emiatt sem kezelhetjük az elszakadókat ellenségként, hanem testvérekként (2Thesszalonika 3:15); emellett célszerű megadni „az ártatlanság vélelmét”, tiszteletben tartva, ahogy gondolkodnak, még ha mi nem is értünk azzal egyet, a lelkiismeret miatt, „nem a sajátunk, hanem a másoké” miatt (1Korinthus 10:29). Ráadásul érdemes betartani az aranyszabályt: úgy bánjunk velük, ahogy mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak, ebben is kövessük az apostol tanácsát, mikor ezt mondta: „Igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.” (Galata 6:1) Végül pedig hagyjuk meg az utolsó szót Istennek: „Te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé.” (Róma 14:10)
Az egyházban mindenkinek arra kell törekedni, hogy a másikat szolgálja (19. vers), és „mindent Isten dicsőségére tegyen” (1Korinthus 10:31), legyen szó az igazság védelméről vagy a hibák kiigazításáról, ne pedig önfelmagasztalásról, mert tudjuk, hogy végeredményben a mennyei gondviselés fogja megengedni, hogy mi az, ami majd érvényesülni fog, és mi enyészik el, mert „nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók”.
Az Úr segítsen nekünk a lehető legjobb kapcsolatban állni másokkal!