„Jöjjön vissza szeptemberben!”

„[Isten… megelevenített bennünket], hogy megmutassa a következendő időkben  az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Efézus 2:7–8)

Tizennyolc éves koromban már készen álltam elkezdeni a madridi Adventista Lelkészképzőt, de előbb le kellett vizsgáznom, hogy megszerezzem a főisko-
lai diplomát, ahol az egyik tárgy a katolikus vallás volt. A professzor, a zaragozai bazilika kanonokja a kegyelem tanáról kérdezett. Ez szóbeli vizsga volt, így nem esett nehezemre elmagyarázni a személyes meggyőződésemet Isten irgalmáról, ami Krisztus és a belé vetett hit által hoz üdvösséget a világba. A tanár nem engedte, hogy befejezzem a mondandómat, és nemtetszéssel az arcán közölte velem: „Maga ezt nem egy paptól tanulta! Jöjjön vissza szeptemberben – bár nálam soha nem fog átmenni ezen a vizsgán.” Így kaptam egy második esélyt, és megjelentem a pótvizsgán szeptemberben, és sikeresen vettem az akadályokat. Sajnos, a tanár úr nem kapott második esélyt arra, hogy megbuktasson engem, mert éppen a vizsga napján szívrohamban meghalt, miközben telefonált. Az Úr kegyelme olyan ajándék, amit ha szándékosan elutasítunk, talán soha nem térhet vissza.
Pár évvel később egy másik vizsgabizottság elé kerültem. Ez már a mi Collonges-i Adventista Egyetemünk teológia tanszékén történt Franciaországban. Egy kutatást mutattam be a törvényről és a kegyelemről, és a fejtegetés végén a Francia-Belga Unió elnöke, Francis Lavanchy, a bizottságban elnöklő nyugalmazott lelkész így szólt hozzám: „Szép munka volt, fiam, ez a téma lehetne a legfőbb, a prédikációd és tanításod középpontja adventista prédikátorként.”
Mindünknek van egy releváns, személyes tapasztalata az isteni kegyelemmel. Valószínűleg túlcsordultak bennünk az érzelmek, mikor felfedeztük az evangéliumi üzenetet, és először találkoztunk az Úr irgalmával; vagy a kételkedés és bűn mélységére zuhantunk, és mennyei megbocsátásért esdekeltünk; esetleg kínok és szenvedés között kértük a Mindenható segítségét, és Ő úgy válaszolt, ahogy Pálnak: „Elég neked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.” (2Korinthus 12:9)
Mivé lettünk volna az Örökkévaló kegyelme nélkül? De „van Isten az égben”, akinél már a világ megalapítása előtt is bőségesen a rendelkezésére állt a kegyelem minden gyermekének, így „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róma 5:20).