2020. augusztus 19., szerda
Isten sáfárai
„A gazdagság és a dicsőség mind te tőled vannak, és te uralkodol mindeneken; a te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom; a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása és megerősíttetése.” (1Krónika 29:12)
A teremtésnél Isten mindent „igen jól” elvégzett. Sokkal többet adott annál az embereknek, mint amire szükségük volt a teljes boldogsághoz: csodaszép testük és az őket körülvevő természet mutatta meg a Teremtő erejét, dicsőségét és szeretetét. Még a bűneset után is végtelen nagylelkűséggel tartja fenn őket a mennyei Gondviselés. De az Édenben és utána, a bűnnel beárnyékolt földön az Úr nem adta át nekik az alkotása fölötti tulajdonjogot: azt fenntartotta magának. Ádám volt az intéző, sáfárként uralmat és fennhatóságot kapott afölött, ami nem volt az övé. Mikor Ádám és Éva ettek a tiltott gyümölcsből, úgy tettek, mintha az övék lenne, mert csak a tulajdonosoknak lehet szabadon levenni, ami az övéké. Az intézőnek felhatalmazást kell kapnia, és Ádámot erre nem hatalmazták föl.
Több száz évvel később Dávid átadta a jeruzsálemi templom terveit és az aranyat Salamonnak, amit az építkezésre gyűjtött össze, és önkéntes adományra kérte a népet az Úr felé, majd áldást mondott, amiben újra megerősítette az édeni sáfárságot: „Mert micsoda vagyok én, és micsoda az én népem, hogy erőnk lehetne a szabad akarat szerint való ajándék adására, amint tettünk? Mert tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most neked.” (1Krónika 29:14)
De Isten azzal gyakorolja a tulajdonjogát, hogy ránk bízza: engedelmeskedünk-e a rendelkezéseinek, vagy sem. Három próbája van az Úr előtti hűséges sáfárságnak: az időnk heted részének, a szombatnak a megszentelése; a bevételünk tizedének visszaadása; illetve az időnk és képességeink rendszeres, bőkezű, önkéntes felajánlása. Az Örökkévaló azt akarja, hogy az önzetlen jellem kialakulásának iskolája legyen a bizalom, nagyrabecsülés, szeretet és az Úr iránti hűség őszinte bizonysága és becsületességünk bizonyítéka, így egy napon elnyerjük a mennyek országa örök kincseit.
Ne felejtsük el, hogy a sáfárság nem csak szimpla nagylelkűség, hanem az őszinteség és mindenek felett szeretet kérdése, mert „lehetséges szeretet nélkül adni, de lehetetlen úgy szeretni, hogy nem adunk semmit”. „Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Korinthus 9:7)