Én vagyok az, Uram?

„És felettébb megszomorodva, kezdék mindannyian mondani neki: Én vagyok-e az, Uram?” (Máté 26:22)

Jézus és Júdás szembekerült egymással. Noha fontos különbségek vannak a négy evangéliumban az utolsó vacsora leírásáról bemutatott részekben, egy tényt egyikük sem hagyott ki: Krisztus kijelentését, hogy a tizenkettő közül valaki elárulja Őt, és azokat a reakciókat, amiket ez keltett bennük. Mindannyian úgy érezték, hogy nagyon jelentős pillanatokat élnek át, és valami fontos fog történni, de amikor a Tanító mély szomorúsággal ezt mondta: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy egy ti közületek elárul engem” (János 13:21), nagyon megrémültek, és a lelkiismeretük kiáltása szakadt föl belőlük: „Én vagyok az, Uram?”
A felső szobában kétféle lelkiismeret volt a Mesterhez közel: a tizenegyé (és ide tartozik azé a Péteré is, aki röviddel ezután háromszor tagadta meg Őt), érzékeny, nyílt és őszinte, és Júdás érzéketlen, szigorú és képmutató lelke. Ezért intézett Jézus egyre közvetlenebb felhívást Júdás lelkiismeretéhez:
1.    A lábmosás alatt a Megváltó csöndben végigsimított a tanítványa lábán.
2.    Az asztalnál Krisztus így szólt: „Bizony mondom nektek, ti közületek egy elárul engem.” (Máté 26:21) Nem sokkal ezután az Úr ezt mondta: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” (23. vers) Majd a direkt felhíváshoz folyamodott: „Jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.” (24. vers) János odament a Tanítóhoz, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” És Jézus feleletet adott rá: „Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá iskariótes Júdásnak, a Simon fiának.” (János 13:26) Utolsó próbálkozásaként, hogy egyenesen szóljon Júdás szívéhez, válaszolt Júdás képmutató: „Én vagyok-e az, Mester?” kérdésére: „Te mondád.” (Máté 26:25)
3.    Sátán abban a pillanatban bement bele, ahogy az Írás mondja, ezért Krisztus már megdorgálta őt: „Amit cselekszel, hamar cselekedjed.” (János 13:27)
4.    Júdás és lelkiismerete szomorú története az apostol gyászos megjegyzésével végződik: „Az pedig, mihelyt a falatot elvevé, azonnal kiméne: vala pedig éjszaka.” (30. vers)
Mikor a lelkiismeret érzéketlenül ellenáll az Úr kedves hívásának, Isten fénye eltűnik, ami addig körberagyogott minket, hogy a kábultság és ostobaság köde vegyen körül. Sátán úrrá lesz az életünkön, és senki nem tudja elképzelni, milyen extrém gonoszságokat képes tenni. Júdás kiszolgáltatta Jézust az ellenségeinek, és aztán felakasztotta magát.