A II. világháború pazarló embere

„Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vigadni.” (Lukács 15:24)

Walter Flandera, az ausztriai Bogenhofeni Adventista Főiskola professzora mesélte egyszer nekünk, hogy az anyukája, egy hetednapi adventista hívő mennyire szenvedett attól, hogy látta, a fia milyen messzire eltávolodott az egyháztól a főiskolai tanulmányai során. Akkoriban Európában a nemzetek és a férfiak egyformán pusztították egymást, rabul ejtette őket az őrjöngés és a politikai fanatizmus megszállottsága. Walter számára vagy nem létezett édesanyja istenszeretete,
vagy elpártolt tőle.
Még magasabbra lobbant fel a nő gyötrelme aznap, mikor Waltert besorozták a seregbe, és el kellett indulnia a háborúba. A szegény anya azt gondolta, hogy esetleg soha többet nem látja újra a fiát. Az a félelem kínozta, hogy meghalhat, miközben kételkedik Istenben, és elutasítja Krisztus áldozatának, mint személyes megváltása zálogának elfogadását. De ő már megtanította a fiát Isten útjaira és a bibliai elvekre. Mielőtt elutazott volna, a hölgy egy Újtestamentummal ajándékozta meg, és megígérte, hogy minden nap imádkozni fog azért, hogy az Úr tartsa meg Walter életét; zokogva átölelte, majd istenhozzádot mondott neki.
A háború borzalmai megkeményítették a fiú szívét, már felháborodott és lázadt a gondoskodó Istennel szemben, ahogy azt édesanyja tanította neki az Úrról. Egyszer sem nyitotta ki az Újszövetséget, amit az uniformisa zsebében hordott, és többé nem imádkozott úgy, ahogy gyerekkorában. Sok bajtársa halálát látva visszautasította, hogy elismerje: a Mindenhatótól függ az élete, és azt hitte, hogy bármelyik percben háborús áldozat lehet belőle is.
Ilyen az élet… olyan pillanatok törnek be a fiatalok életébe, amikor a hitnek autonómmá és személyessé kell válnia, a hitnek, amit még szüleik adtak tovább és tanítottak nekik. Néha az átmenet során válság áll be, ami aztán szellemi csődöt indít el. Vannak olyan környezeti tényezők és feltételek is, amik kételyhez, bizonytalansághoz és frusztrációhoz vezethetnek. A krízis drámai és végleges lehet. Azonban Istennek sem ismeretlen a folyamat: gondviselése munkálkodik a tapasztalatunk fejlődésében, és úgy irányítja az eseményeket, hogy meglepő módon és az őszinteségünkre támaszkodva visszanyerjük a hitünket.
Te most elhatárolódsz a hitedtől? Gondolkodtál már az egyház elhagyásáról? Úgy érzed, hogy az ismeretlen dolgok eltipornak, amik beférkőztek a fejedbe? Ha így van, akkor emlékeztetni szeretnélek, hogy az Úr kész világosan megmutatni neked, hogy „van Isten az égben”.