Ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek

„Akkor előhívatván őt az ő ura, monda neki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem neked, mivelhogy könyörögtél nekem: Nem kellett volna-e neked is könyörülnöd a te szolgatársadon, amiképpen én is könyörültem te rajtad?” (Máté 18:32–33)

Csak 12 éves voltam, de már nagyon kíváncsivá tett az a protestáns egyház, ahová Adolfo bátyám már néhány hónapja eljárt. Vágytam rá, hogy vele tartsak, de ő még túl kicsinek tartott ehhez. Viszont csak a megfelelő alkalomra vártam, ami el is jött. A testvérem egy bibliai történet előadásában vett részt a gyülekezetben. A király szerepét bízták rá, így megkérdeztem, hogy elkísérhetném-e. Adolfo beleegyezett, és így kerültem először kapcsolatba a zaragozai adventista gyülekezettel. Néhány korombeli fiú üdvözölt, mikor megérkeztem, és annyira jól viselkedtek velem, hogy eldöntöttem, nem hagyom veszni ezeket a barátságokat, és
már több mint 60 éve ezt teszem.
Az előadás a két adós példázatát dolgozta fel. Azelőtt még csak nem is hallottam a történetről, és nagy benyomást tett rám. Az egyik adós hatalmas összeggel tartozott a királynak, de mivel nem tudta kifizetni, megbocsátottak neki. Ám ugyanennek az adósnak volt egy szolgatársa, aki végtelenül csekély summával tartozott neki. A szolga képtelen volt kiegyenlíteni az adósságát, így börtönbe zárták. A király ezt meghallotta, nagyon mérges lett, és nem bocsátotta el az adósa tartozását. Lehet, hogy Isten megbocsátása a mi megbocsátásunktól függ?
Ebben a példázatban a király feltétel nélkül elengedi az óriási kölcsönt, de az első szolga nem fogta fel ennek a megbocsátásnak a valóságát és nagyságát. Ez nem erről a kérdésről szól: „Eleget tettem ahhoz, hogy az Úr megbocsásson nekem?” Inkább ezt kellene kérdeznünk: „Vajon értem-e, hogy amilyen megbocsátást kértem Istentől, az ugyanaz, mint amit a felebarátom vár tőlem? Tudom egyáltalán, mit kérek?”
A megbocsátás több a lelki béke fenntartásánál. Az isteni megbocsátás beborít minket, és egyetlen pillanatig sem marad tétlen. Nem maradhat úgy bennem, hogy ne adnám tovább a testvéremnek. Igazából nem kérhetjük anélkül, hogy „engedd el az adósságainkat”, hogy ne tennénk rögtön hozzá: „ahogy mi is megbocsátunk az adósainknak”. Nem értem, sőt, nem is hiszek abban a fajta megbocsátásban, amit úgy kérek, hogy nem téptem ki a szívemből a neheztelést és gyűlöletet. A Miatyánk ezen kérése kétségkívül a legfontosabb magunkra nézve, ugyanakkor ez a legkomolyabb feltétel is, ami arra késztet minket, hogy legyünk következetesek, és bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek.
Most érkezett el az ideje, hogy megbocsáss, és neheztelés nélkül élj. Ne hagyd ezt holnapra!