A LEGERŐSEBB FEGYVER

„Én pedig éneklem a te hatalmadat, és reggelenként zengem a te kegyelmességedet; mert váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján.” Zsoltár 59:17

Édesanyám elvesztése után nehéz időszakon mentem keresztül, s a lelkemben dúló fájdalom beárnyékolta az örökkévalóságban bekövetkező viszontlátás reménységét. Régen, amikor a szenvedés felhői fenyegették lelkem derűjét, mindig volt egy mentőövem: az éneklés. Most azonban mintha a hangom is szövetkezett volna szívfájdalmammal: nem voltam képes hangot adni az Úr dicsőítésének. Szabadságom végéhez értem, és másnap találkoznom kellett a legmagasabb szintű emberi szenvedéssel, a reménysugárra, vigasztalásra, bátorításra váró rákos betegekkel. Teljesen felkészületlennek éreztem magam erre a „szembesítésre”. Imában leborultam Isten előtt, Akinek van ereje a lelkemet borító sötétség elűzésére, és visszaadhatja szívem boldogságát. Ott, a térdeimen, a Szentlélek eszembe juttatta a megoldást: „Az ének az a fegyver, amelyet mindig használhatunk a csüggedés ellen. Amikor kitárjuk szívünket a Megváltó jelenlétéből áradó napfény előtt, egészség és áldás lesz az osztályrészünk” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, 254. o.).
Uram, ha dicsőíthetnélek ének által…
Reggel egy dicsőítő himnusz szavait és dallamát dúdolva ébredtem fel: „Az Úr oltalmam, kitől sem félek. Ha inog lábam, Hozzá remélek!” (Üdv és adventi énekeskönyv, 212., a ford., megj.) Elmosolyodtam magamban. Újra énekeltem! Isten nemcsak az álmomat őrizte, hanem máris reménységgé változtatta a csüggedésemet. Egy új nap előtt álltam. A kórház felé vezető úton ezt az éneket dúdoltam, s a nap folyamán többször is, újra és újra. Miközben hangommal dicsőítettem Istent, egész lényem örült az Ő fényességének és győzelmének. A hit, a reménység és Isten szeretete győzött, mert Ő a Hatalom és az egyedüli Menedék minden bajban.
Bármilyen próbában vagytok, legyen előkészítve szívetekben, elmétekben egy dicshimnusz Isten számára!

Violeta Bratu, családorvos