2025. december 17., szerda
Kimondhatatlan dicsőség
„Annakokáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza neki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Filippi 2:9–11)
Az Atya bölcsessége és dicsősége Krisztus fenségében tündököl. Minden hívő számára csodálatos és értékes. Csakhogy ki tudná leírni az ő dicsőségét? Ő világosan látható isteni mivoltában jön – Ő, akit az emberek megtagadtak és elutasítottak, akit bűnösként állítottak Pilátus elé. (…)
Krisztust most a dicsőség királyaként köszöntik: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében!” (Máté 21:9) Istenségének kérdése örökre eldőlt. Hol vannak azok, akik megkötözve vitték a Megváltót Pilátus ítélőszéke elé, akik arcon ütötték, és megostorozták, akik átszögezték a kezét és a lábát, akik kigúnyolták Őt mondván: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani…?” (Máté 27:42) Hol van az a szánalmas kéz, amit felemeltek ellene? A helyzet már megváltozott. Jézus nevére minden térd meghajol, és minden nyelv vallja, hogy Jézus: Krisztus, a menny és föld Ura. (…)
Krisztus, amikor emberként a földön járt, nem öltözött dicsőségesen. Úgy tekintettek rá, mint a fájdalom emberére, aki ismeri a nyomorúságot. És mi a tekintetünket is elfordítottuk róla. Ő azt az utat követte, amelyet Isten jelölt ki számára. Most, amikor leszáll a mennyből, ugyanez az emberek iránti szeretet nyilatkozik meg, benne dicsőségbe öltözve, győztesen, felmagasztalva. Hívő népe igazolja isteni elhívását és kiválasztottságát. Az első feltámadáskor életre kelnek, és számtalan hang énekli: „Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:3–4) – Letter 90, 1898.