Küldetésünk a világban

„Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (János 17:18)

Vajon a világtól való elszakadás, az isteni parancsnak engedelmeskedve, alkalmatlanná tesz minket arra a munkára, amelyet ránk bízott az Úr? Megakadályoz bennünket abban, hogy jót tegyünk a körülöttünk élőkkel? Nem, hisz minél szilárdabban ragaszkodunk a menny vezetéséhez, annál nagyobb lesz a hasznavehetőségünk. Tanulmányoznunk kell Jézust mint példaképet, hogy az a lélek, amely Krisztusban lakozott, bennünk is lakjon. A Megváltót nem a világ nagyrabecsült és tiszteletreméltó emberei között találjuk. Nem azok között töltötte idejét, akik a kényelmet és az élvezeteket keresték. Azért dolgozott, hogy segítsen azoknak, akik támogatásra szorultak, hogy megmentse az elveszetteket és a halálba igyekvőket, hogy felemelje a megtörteket, letörje a rabságban lévőkről az elnyomás igáját, meggyógyítsa a szenvedőket, és hogy együttérző és vigasztaló szavakat szóljon a nyomorultakhoz és a csüggedtekhez. Nekünk ezt a példát kell követnünk. Minél inkább részünk lesz Jézus lelkületében, annál inkább törekszünk majd fáradozni embertársainkért. Megáldjuk a rászorulókat, és megvigasztaljuk a nyomorultakat…
A próbaidő hamarosan lejár. Nemsokára elhangzik az utolsó ima a bűnösökért, legördül az utolsó könnycsepp, nem hallatszik többé az utolsó figyelmeztetés, az utolsó könyörgés és az irgalom édes hangja. Ezért tesz Sátán olyan hatalmas erőfeszítéseket, hogy a férfiakat és nőket csapdájába csalja. Az ellenség az élet játékát űzi minden lélekért. Azon fáradozik, hogy eltávolítson belőlünk mindent, ami lelki természetű, és Krisztus drága szeretete helyett a testi természet gonosz vonásaival – gyűlölettel, gyanúsítással, féltékenységgel és a világ szeretetével, önzéssel, az élvezetek szeretetével és az élet büszkeségével – töltse meg a szívünket. Meg kell erősödnünk a ránk törő ellenséggel szemben, (...) mert ha nem vagyunk éberek, és nem vagyunk az ima emberei, e gonoszságok behatolnak a szívünkbe, és minden jót kiszorítanak belőle. – The Review and Herald, 1900. január 2.

Milyen nagy felelősség hárul Krisztus tanítványaira! Mennyire fontos kötelességünk, hogy visszatükrözzük a mennyei világosságot a sötétségbe burkolózó világ számára. Minél mélyebb a körülöttünk lévő sötétség, annál világosabban kell ragyognia a keresztény hit és a keresztény példa fényének. – Review and Herald, 1888. október 23.

Mit nem kellenne soha megengednünk fiainknak és leányainknak? - Boldog otthon, 392. o.