Az imádság Krisztusa

Gondoljatok Krisztusra, akit angyalok imádnak, amint könyörög. Ő hatalmas imádkozó volt, aki az Atyától kérte a kegyelmi ajándékok megújítását, hogy megerősödve és feltöltődve tudja képviselni a bizonyosság és reménység tanításait. Nézzétek, amint a holdfényes órákban térden állva tárja ki lelkét az Atya előtt. Nézzétek az angyalokat, amint figyelik a komolyan könyörgő személyt. Az értünk mondott imája emelkedik a menny felé. (…)
A tanítványok gyakran látták Krisztust, amint megtört és alázatos szívvel, térdelve imádkozik. Amikor Uruk és Megváltójuk felállt a térdéről, vajon mit értettek meg, látva arcát és testtartását? Azt, hogy erőt nyert a szolgálatára, és felkészült a próbáira. Az ő emberi mivolta miatt volt szüksége az imádságra, és az ő könyörgései gyakran erős sírással és lelki gyötrelemmel jártak együtt, hiszen látta tanítványai helyzetét, akik amiatt nem látták az életüket veszélyeztető veszedelmet, mert Sátán kísértései gyakran a kötelességeik teljesítése helyett rossz útra terelték őket.
Krisztus élete tiszta és szeplőtelen volt. Nem volt hajlandó behódolni az ellenség kísértései előtt. Ha egy ponton enged, az az emberi család kárhozatát jelenti. Ki tudná elmondani, milyen gyötrelmeket élt át, amikor látta, hogy miként játszik azoknak az életével Sátán, akik azt vallják, hogy a tanítványai, amikor látta, hogy lépésről lépésre meghátrálnak a kísértő előtt, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a lelkük védekezőképességét lerombolja? Fogalmunk sincs arról a gyötrelemről, amit Ő ennek láttán elszenved. Egyetlen elveszett lélek, aki Sátán hatalma alá kerül, többet jelent neki, mint az egész világ. (…) Micsoda erő van ebben az imában: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk.” (János 17:21–22) – Manuscript 9, 1906.

Krisztust úgy ábrázolják, mint aki kutatva keresi az elveszett bárányt. Az ő szeretete az, amely átkarol, és visszavisz minket a nyájba, és megajándékoz azzal a kiváltsággal, hogy vele együtt ülhetünk a mennyekben. – Manuscript 139, 1898.

Férfiak és nők időnként hogyan viselkednek házasfelekként? - Boldog otthon, 101. o.