Kérjünk Istentől

Minden hívő kiváltsága, hogy mindenekelőtt Istent szólíthatja meg a „belső szobájában”, majd az ő szócsöveként fordulhat másokhoz. Ahhoz, hogy legyen mit átadnunk, naponta kell világosságot és áldást kapnunk. Olyan férfiakra és nőkre van szükség ebben az időben, akik Istennel állnak közösségben, akik folyamatosan Krisztusban élnek, akiket – mivel szent angyalokkal működnek együtt – szent befolyás vesz körül. Isten művének szüksége van azokra, akik erőt kaptak ahhoz, hogy Krisztussal működjenek együtt, akiknek hatalmuk van arra, hogy az Úr szeretetét bátorító és együttérző szavakkal tolmácsolják.
Ahogy a hívő imádkozva leborul Isten előtt, és a kérése alázatos bűnbánattal hagyja el őszinte ajkát, gondolatai elterelődnek önmagáról. Elméjét betölti az a kérdés, hogy miként építhet krisztusi jellemet. Így imádkozik: „Uram, ha olyan csatorna lehetek, amelyen keresztül a te szereteted napról napra és óráról órára áramlik, akkor hit által kérek ehhez kegyelmet és erőt ígéretedhez híven.” Kitartóan bízik az ígéretben: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől…, és megadatik neki.”
Mennyire örül a Mester e bizalomnak! Milyen örömmel hallgatja az ilyen komoly, kitartó könyörgést! (…) Az Úr az alázatos imádkozót csodás és megnemesítő kegyelmével szenteli meg, erőt adva a legnehezebb feladatok elvégzéséhez. Mindent, amit tesz, az Úrért végzi, és ez megdicsőíti, megszenteli a legcsekélyebb szolgálatot is. Értékessé tesz minden szót, minden tettet, és összekapcsolja a legegyszerűbb munkást (…) a mennyei udvarok legdicsőbb angyalaival. (…)
Isten fiainak és leányainak nagyszerű munkát kell elvégezniük a világban. Az elfogadott isteni Igét tanácsadókként kell közvetíteniük mások felé. Világítaniuk kell. Mindazok, akik részesültek a beléjük oltott Igéből, hűségesen adják azt tovább másoknak. Krisztus tanításait hirdetik. Szavaik és magatartásuk az igazság elveihez való mindennapos megtérésről tanúskodnak. Az ilyen hívők látványossággá lesznek a teremtett világ, az angyalok és az emberek számára, és Isten megdicsőül őbennük. – The Review and Herald, 1909. március 4.

Hová vezet az önfejűség?