NYISD FEL A MELLETTED LEVŐK SZEMÉT!

Gyakran megesik, hogy választás előtt állva nem igazán tudok dönteni. Egyszerűen „nem látom” a helyes utat. Olyan vagyok, mint a vak. Veled ez sosem történt meg? Elemezzük a lehetőségeket, és nem sikerül eldöntenünk, hogy melyik a jó. Rájöttem, hogy amikor az opciók mérlegelésére összpontosítok, valójában szem elől tévesztem a lényeget: a világítótornyot, az útjelzőket. Arra is rájöttem, hogy amikor „felnyitom a szemem”, és elfogadom, „hogy lássak”, igazából csak egy út marad, a többi pedig eltűnik.
Az így megmaradt út nem minden esetben a legkönnyebb az általam „látottak” közül, de minden esetben csak ez hozza meg a lelki beteljesülést és nyugalmat. Olvastam egy vak emberről, aki valahogy eljutott egy misszionáriusok által működtetett kórházba, ahol egy műtét eredményeképpen visszanyerte a látását. A következő néhány hónapban úgy tűnt, hogy nem is akarja elhagyni a misszióállomást, de aztán egy nap mégis összepakolt és távozott. Nagyjából két hónap múlva, egy forró délután, amikor a hőség elől mindenki az árnyékba menekül, a kapus az út felől hatalmas porfelhőre lett figyelmes, aztán nemsokára egy fura sereg állt meg a kórház kapuja előtt. Tizenöt toprongyos vak ember érkezett egy kötélbe fogódzkodva, élükön a vezetőjükkel, aki korábban a műtétnek köszönhetően nyerte vissza a látását.
Kihívatták a kapuhoz az orvost, aki a különös menet felől érdeklődött. Emberünk ezt válaszolta: „Doktor úr, mielőtt megműtött volna, ezek a vakok voltak a társaim, közöttük éltem. Most azonban, mivel önnek köszönhetően már látok, nem hagyhatom, hogy továbbra is sötétségben éljenek. Azért hoztam el őket, hogy tegye meg értük is azt, amit értem megtett.”Vezesd te is a körülötted élő „vakokat” ahhoz, aki visszaadta a látásodat!
Andrada Mirea, orvos