NAPONKÉNTI MEGÚJULÁS

„A belső mindazáltal napról napra újul.” (2Kor 4:16)

Gondoltál-e valaha arra, hogy milyen nagy hatással lehet a napodra néhány perc elmélkedésre és imádkozásra szánt idő? Ismerve Jézus szokását, hogy minden nap időt szakított az Atyjával való kapcsolattartásra, a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: Ha Jézus számára ez fontos volt, mennyivel fontosabb számunkra?
Krisztus mennybemenetele egyáltalán nem fosztott meg bennünket Isten jelenlététől életünk minden pillanatában, hanem ellenkezőleg, távozása után elküldte a Vigasztalót, a Szentlelket, hogy jelenlétével megáldja az életünket. Ennek azonban volt egy feltétele: annyira kell vágynunk a jelenlétére, hogy naponta imádkozzunk érte.
Kissé bonyolultnak tűnik ez a naponkénti kérés. Nem lehetne talán ritkábban? Nos, azt hiszem, a válasz ott rejlik mindannyiunk szívében. A szívnek nincs szüksége túl sok szóra, hogy közölni tudja, amit a boldogmondások hegyén Jézus már elmondott, éspedig: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6:33).
A személyes áhítat akkor válik teherré, ha helytelen szándékok szolgáltatják az alapját. Az egyetlen megfelelő szándék az őszinte és önzetlen vágy, hogy a Teremtő és a Vigasztaló jelenlétében lehessünk. Engedd meg Krisztusnak, hogy Szentlelke révén az elmédben és a szívedben lakozzon.
Naponta szükségünk van a szeretet keresztségére, ami az apostoli időkhöz hasonlóan – amikor a szívük-lelkük egy volt – bennünket is egységre vezethet. Talán felteszed a kérdést, hogy minket, mai keresztényeket mi különböztet meg a kezdeti időszak keresztényeitől. Azt gondolom, hogy a különbség a vágy szintjében keresendő, amelyet elődeink a Krisztussal való naponkénti közösség iránt éreztek.
Kedves olvasó, ne feledd el, hogy ha szeretnél egy örökkévalóságon át Istennel lenni, akkor az Ő jelenlétében töltött pillanatok az örökkévalóság előízét jelentik számodra.

Eliza Brânzan, gyógyszerész