MENNYEI KENYÉR

„És monda az Úr Mózesnek: Ímé én esőképpen bocsátok néktek kenyeret az égből; menjen ki azért a nép, és szedjen naponként arra a napra valót.” (2Móz 16:4)

A köznyelvben a kenyér a táplálék jelképe, ami nélkül nincs élet. A Szentírásban a kenyérrel kapcsolatos leírások zöme tele van lelki jelentőséggel. A Megváltó is úgy mutatkozott be, mint „élő kenyér, amely a mennyből szállt alá” (Jn 6:51). Ez a sokféle jelentéssel bíró metafora a pusztai mannára utal, amely negyven éven keresztül táplálta a népet.

Javaslom, hogy a ma reggeli szövegből közösen fejtsünk ki három gondolatot:

• A manna az égből hullott alá, de nem egyenesen a tarisznyájukba, hanem emberi erőfeszítés révén kellett begyűjteniük és pogácsát készíteniük belőle. Testünk és lelkünk egészsége érdekében Isten kész csodákat tenni, viszont az ember is meg kell, hogy tegye a rá eső részt.

• Egyesek sokat, mások keveset gyűjtöttek, de amikor megmérték, mindannyian megállapíthatták, hogy az elegendő „arra a napra” (és ki tudná jobban, hogy mennyire van szükségünk, ha nem Isten!). Csoda történt a szemük láttára, ami arról tanúskodik, hogy Isten a nélkülözőknek is kegyelmet nyújt, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de azoknak is, akik mértéken felül gyűjtöttek.

• Fejenként egy ómer biztosította minden ember számára ugyanazt a szükséges kalóriamennyiséget, miközben különböző emberek különböző munkát végeztek, így a fogyasztásnak is eltérőnek kellett volna lennie. Ennek ellenére senkinek sem kellett kimerülés miatt abbahagynia a teendőit. A zsidók csodának voltak a tanúi, amikor mennyei kenyeret szedtek, és akkor is csodát éltek meg, amikor elfogyasztották a mannát. Így jutottunk el a harmadik gondolathoz: amikor Isten elhív valakit a munkára, felkínálja a szükséges erőt is annak véghezviteléhez. Csak így érthetjük meg, hogy Illés hogyan tudott gyalogolni negyven napon át, egyetlen kövön sütött pogácsával (1Kir 19:6,8).

Mivel a manna az engedelmesség próbáját jelentette, kezdjük mi is a napot bölcs Agur imájával: „Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel!” (Péld 30:8).

Ovidiu Burbulea, lelkipásztor