MINDÖRÖKKÉ

„Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig!” (Zsolt 48:15)

Az életet végigkísérik a fogadalmak, a vállalások, akár a napi teendőinkre, akár akadémiai, művészi vagy sportolói megvalósításokra gondolunk, vagy pedig azokra az ígéretekre, amelyeket életre szólóan felvállalunk: meggyőződéseinkre és hitünkre, egy általunk szeretett személy iránti hűségünkre. A fogadalom valójában következetes odaadás egy személy, egy ügy vagy egy cél iránt, függetlenül az adódó nehézségektől vagy a körülmények kedvezőtlen alakulásától.

Fogadalom hiányában a napi mozgással kapcsolatos döntésünkről már az első esős reggelen megfeledkezünk; az olvasás utáni vágyunk és azon szándékunk, hogy kevesebb időt töltsünk a képernyők előtt, az unalom miatt elillan; a kemény munkával elsajátított egészséges táplálkozási szokásaink teret veszítenek az étvággyal szemben; a fogyasztói társadalom kísértése elvonja figyelmünket a hosszútávú anyagi céljainktól; nehezen szerethetőnek találjuk az élettársunkat, aki már nem felel meg minden elvárásunknak; személyes csalódásokkal szembesülünk; és elkezdjük kétségbe vonni még Istennek a jellemét is.

Az Istennel ápolt kapcsolatban a fogadalom azt feltételezi, hogy az Úrnak ismernie kell bennünket, és nekünk is ismernünk kell Őt. Ennek eredményeképpen „ez az Isten” a „mi Istenünk” lesz, aki méltó a bizalmunkra. Még ha az életünk nem is zajlik az általunk elképzelt forgatókönyv szerint, magatartásunk Isten iránt nem változik még akkor sem, ha késve vagy nem várt választ kapunk az imáinkra, de még akkor sem, ha elveszítjük mindazt, amit minden áron szeretnénk megtartani – viszont az Ő jelenlétében maradunk, mert ismerjük és szeretjük Őt. És ha nem is szabadít meg a tüzes kemencétől (Dán 3:18), és „a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget” (Hab 3:17), Ő akkor is a mi Istenünk lesz, mindörökké!

Isabela Mihalcea, orvos