AZ EMBERI KORLÁTOK – A KÖZÖSSÉG ÉS NEM A TAGADÁS HELYE

„Jézus pedig, amikor ezt hallotta, monda: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” (Jn 11:4)

A fogyaték és a betegség olyan korlát, amellyel az orvosnak kell megküzdenie a beteg érdekében, de amely néha őt magát is érinti. A halál az utolsó korlát, amellyel minden ember szembesül, függetlenül attól, hogy milyen szigorú életmódot folytatott.

A társadalom célja, hogy az ember „kultúrává” váljon, és felejtse el, hogy ő valójában „természet”; felejtse el a korlátait, rejtse el azokat, és meneküljön előlük. A társadalom a kultúrát a halhatatlanság ragyogó és magasztos gépezetévé változtatta, ami azonban a halál előtt szintén tehetetlen.

Lázár feltámasztásával Jézus sajátságos leckét ad a tanítványoknak, Lázár testvéreinek, a jelenlevőknek, ahogy nekünk, ma élő embereknek is: ne meneküljünk a korlátaink elől, hanem a Jézussal való közösség és barátság által nézzünk szembe a kihívással, mivel a halál a létezésünknek csupán egy érkezési pontja, nem az övé az utolsó szó, miközben a feltámadás az Istennel való közösség és barátság jele. Lázár Jézus barátja volt, mint ahogy János is, aki leírja ezt a történetet. Különben is a zsidók számára a feltámadás nem filozófiai fogalom volt, hanem az Istennel való barátság jele.

„Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te; feletted való jóm nincsen… Mert nem hagyod lelkemet a Seolban” (Zsolt 16:2,10).

A Szentírásban számtalan biztosítékát kapjuk a feltámadás bizonyosságának, de a legerőteljesebb érv Jézus Krisztusnak a feltámadása. Ha Ő feltámadt, akkor mi is fel fogunk támadni (1Thess 4:14).

Sorin Rubinescu, orvos