MEGMENTETT EGY EMBERT

„… és mikor azt látta, könyörületességre indula. És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba… vivé a vendégfogadó házhoz, és gondját viselé néki.” (Lk 10:33-34)

Esteledett. A család épp a szomszédos településről tért haza. Az alkony végigsimogatta a pihenést nyújtó nap végét. Ekkor következett be – mint a filmekben – az, amire senki sem számított. A kaszálók között kígyózó út szélén valaki megpróbált életben tartani egy magatehetetlenül fekvő testet. Megálltak, mivel emberi és szakmai ösztönük is ezt diktálta. A fiatalember mellett térdelő személy egy idős földműves volt.
Egyikük odalépett, és megkérdezte: „Folytathatom én az élesztést?” Az idős ember megtörölte a homlokát és átadta a helyét. Folytatódott az újjáélesztés. Mentőt hívtak, és az alig pislákoló „lángot” próbálták életben tartani.

Végül megérkezett a mentő. Időközben a 23 éves fiatalembernél életjelek mutatkoztak. A mentősök ellátták és kórházba szállították. Az útszélen pedig ott maradt a három személy, akit áthatott az öröm, hogy sikert értek el az egyik legtörékenyebb és legkényesebb területen: az életmentés területén.

Ezt a valós történetet legalább két dolog miatt meséltem el: egyfelől azért, mert jó, hogy Isten Lelke még nem vonult vissza az emberek közül, másodsorban pedig azért, mert vannak még emberek, akik hajlandók időt szánni arra, hogy segítséget nyújtsanak az elesetteknek.

A fizikai élethez hasonlóan a lelki életben is vannak vészhelyzetek. Az életúton találkozunk kimerült, elesett, önkívületi állapotban levő személyekkel. A legegyszerűbb, de leghaszontalanabb dolog ilyenkor továbbállni, mint a pap vagy a lévita, és remélni, hogy majd mások vagy az angyalok közbelépnek, pedig egy jó szó, egy mosoly vagy egy baráti kéz lehet épp a sebet gyógyító olaj. Semmibe sem kerül, csak egy kis időráfordításra van szükség.

„Sokan elgyöngültek, elbátortalanodtak az élet nagy harcában, amikor egyetlen kedves, felvidító szó megerősíthette volna őket, s így győzhettek volna. Sose haladjunk el egyetlen szenvedő lélek mellett sem anélkül, hogy ne nyújtanánk neki azt a vigaszt, amellyel minket is megvigasztalt Isten” (Ellen G. White: Jézus élete, 504. o.).

Raluca Becea, orvos