2023. október 2., hétfő
SZERETET-ÉHSÉG
„Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izráel!? … Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam!” (Hós 11:8)
Engem senki sem szeret” – mondta összeráncolt homlokkal. Mădălint tényleg nehéz volt szeretni. Úgy tűnt, csak azért jár iskolába, hogy gúnyt űzzön mindenből, ami fegyelmet, tiszteletet és jóérzést jelent. Szülei elhagyták, ezért a nagyszülők nevelték, és abban a reményben íratták be az iskolánkba, hogy talán sikerül embert faragnunk belőle. A nagytatája, egy nagydarab, de jólelkű ember, gyakran mondogatta, hogy már nem tud mit kezdeni a fiúval, viszont nagy reményeket fűz hozzánk…
Bennünket azonban valósággal kétségbe ejtett. Nem volt olyan tanácskozás, ahol ne merült volna fel az elbocsátásának gondolata. Ma sem értem, hogy járta ki a nyolc osztályt. Biztosan hatással voltak ránk azon őszinte pillanatai, amikor lelke mélyéből a szeretet és az elfogadás utáni éhségének adott hangot. De talán inkább a Szentlélek segített, minden alkalommal ezt sugallva: „Hagyd még ebben az évben!” Így engedtük át őt évről évre.
Nagy örömünkre Mădălin kezdett megváltozni. Fegyelmezett és felelősségtudatos lett, jobb jegyeket kapott, és a tanárok is megkedvelték. Velem szívesen beszélgetett. Már érzékeny, mélyebb beszélgetéseket is folytattunk. Egyik nap határozott kérdéssel fordult hozzám: „Tanár úr, miért nem tanít a líceumban is, mert én szeretném folytatni a tanulást?” Erre én a Ștefan Demetrescu Adventista Líceumot javasoltam neki, ahova be is jutott, sőt még Andreit, az egyik barátját is magával vitte…
Később a piacon találkoztam a nagytatájával. Hálás mosollyal újságolta: „Igazgató úr, meg sem ismerné Mădălint. Jó fiú lett, tisztelettudó, elegáns, és kiválóan tanul.” Tudtam róla. De azt is tudtam, hogy Mădălin és Andrei rendszeresen részt vesznek az istentiszteleteken. És tudtam azt is, hogy a nagytatája mindenkinek arról beszél, hogy az unokáját a „Dr. Luca” Iskola mentette meg.
Boldog voltam. Eszembe jutottak a fegyelmi bizottságban zajló beszélgetések. Sokszor szerettük volna elbocsátani, miközben ő nem tett egyebet, mint a csínytevéseivel is a szeretet és elfogadás utáni éhségének adott hangot.
Ma azonban Mădălin már tudja, hogy szeretve van.
Adelin Plătică