AZ Ő RAGYOGÓ ARCA

„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18)

Középső gyermekemmel együtt ültünk a takarón, fejünket egymáshoz hajtva, és élveztük a semmittevés zavartalan idejét. Szívünk összekapcsolódott, miközben Istennel beszélgettünk. A Tejút ragyogott felettünk, a Nagy Göncöl próbálta elkapni a hegyek mögött eltűnő Napot, és egy hullócsillag tűnt fel a fejünk felett. Kreatív kislányom egymás után tette fel a kérdéseket Istenről és az életünkről. Sokszor kellett ezt válaszolnom: „Nem tudom; majd megkérdezzük, ha a mennybe jutunk”. Újabb kérdéssorozat után, melyre nem tudtam válaszolni, csendben elkezdte nézni a néma eget, majd ahogy közelebb guggolt, ezt mondta: „Mindegy, majd megkérdezem Istent, ha odaértem.” Hálát éreztem, hogy az én életerős, hétéves kislányom meg volt győződve mennyei úti céljáról. „Igazából – szakította félbe a gondolataimat – néha az az érzésem, hogy nem is kell kérdeznem semmit Istentől...” S egy újabb rövid szünet után így folytatta: „Időnként azt gondolom, hogy ha meglátom az arcát, máris többet értek majd meg. Amikor majd ránézek, annyi mindent meg fogok látni, hogy magamtól is megtalálom a válaszokat.” Megdöbbent elmém értékelte ennek a kijelentésnek a csodáját. Hogy is jutott eszébe, hogy Isten arca ennyire tele van információval? Csillagfényes ég alatt tartott prédikációját így folytatta: „Anya, emlékszel arra a nénire, aki nagyon beteg volt, és nem kellett mást tennie, mint megérintenie a Jézus ruháját? Vagyis, ha az öltözéke ilyen sokat tud, képzeld el, mi történhet, ha az arcára nézünk?” Ismét csend lett. Számára a csend a csillagok csodálását és a mellettem való kucorgást jelentette, míg számomra a csodálkozás, a szeretet és a teljes igazság megismerését, azt, hogy olyanokká kell válnunk, mint a kisgyermekek, hogy megértsük Isten nagyságát. Atyánk, Istenünk, segíts, hogy keressük arcodat, és bízzunk abban, hogy válaszolsz nekünk!

Carol Bovee