A JÁTÉK NEM JÁTÉK

„És lőn idő múltával, hogy Abimélek, a filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni [egyes fordítások szerint: „játszani” – a ford.] Rebekával, az ő feleségével.” (1Móz 26:8)

Vagy ráérősen evickélünk, vagy rohanunk az élet útvesztőjében, miközben magukkal ragadnak az élet valóságai vagy épp álnokságai, szeretünk vagy gyűlölünk, remélünk vagy csalódunk, mosolygunk vagy könnyeket ejtünk. De talán az egyik legszomorúbb és legsúlyosabb dolog az, hogy életünkből szinte teljesen kiveszett a játék.
Még a gyermekek is, akiknek ez lenne a legfőbb foglalkozásuk, egyszerűen befelé fordultak, eltávolodtak, elidegenedtek egymástól még akkor is, ha egyazon lakáson osztoznak testvérekként. Megdöbbentő látni, ahogy mindenki a saját képernyőjébe mélyed kifejezéstelen arccal.
Játszanak?! Beszélgetnek?! Tanulnak?! Barangolnak?! Nem lehet tudni, mivel semmit sem lehet leolvasni robotokhoz hasonló, reakciók nélküli, érzéstelen arcukról, így fogalmunk sincs, hogy mit élhetnek át.
A történet számos dologra derít fényt. Abimélek azt látja, hogy két felnőtt házas, tehát komoly ember, Izsák és Rebeka játszanak. Arcukon valószínűleg gyönyörű mosoly ült, kacajukkal vidám hangulatot teremtettek, ami erőteljes üzenetet közvetített a szomszédoknak és az idegeneknek egyaránt: szeretik egymást, egymáshoz tartoznak, egy családot alkotnak, és Isten is tagja a családjuknak.
Alaposabb elemzés során megállapíthatjuk, hogy a játék komoly dolog, a felnőtt emberek eszköze, ami jelentőségteljes üzenetet közvetít arról, hogy ki vagy és kivel vagy. Itt az ideje, hogy megtanuljunk újra játszani. Itt az ideje, hogy felnőtt emberekként a lehető legkomolyabban játszunk. Itt az ideje, hogy a játékunk üzenet legyen a világ felé, és tanulság a gyermekeink számára.
A mai nap tanácsa: úgy játszatok, hogy abból mindenki megtudja, hogy szeretitek egymást! Az „Abimélekek” is tudják meg, hogy egy testet alkottok, hogy egymáséi és mindketten Istenéi vagytok!

Nicușor Hostiuc