„TI ISMERITEK A JÖVEVÉNY ÉLETÉT”

„A jövevényen ne hatalmaskodjál, és ne nyomorgasd azt, mert jövevények voltatok Egyiptom földjén.” (2Móz 22:21)

A zsidó nép Egyiptomban fájdalmas tapasztalatokat élt át. Erről maga Isten is beszélt Mózesnek: „Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon, és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt, ismerem szenvedéseit” (2Móz 3:7). Isten közbelépett, és Mózest adva vezetőül, véget vetett a héberek szenvedésének. A Mózes elhívatása utáni összes eseménynek az volt a célja, hogy enyhítse az egyiptomiak által okozott fájdalmat, mivel fogvatartóik rabszolgaként tekintettek rájuk, bántalmazták őket, és kemény munkára kényszerítve űztek gúnyt belőlük.
A mai szövegben Isten arra figyelmezteti a zsidókat, hogy fennáll a veszélye annak, hogy ők is hasonló módon viszonyuljanak a közöttük élő idegenekhez. Itt az idegenekkel szembeni elnyomásról beszél az Úr. Míg más országokban az idegeneket megvetették, meggyanúsították, megsebezték, a zsidóknak nem volt szabad rosszul bánniuk velük, figyelembe véve azt a bánásmódot, amit nekik kellett elviselniük az egyiptomiak részéről. Épp ellenkezőleg, szeretniük kellett az idegent. Egyiptomi tapasztalataiknak kellett arra emlékeztetniük őket, hogy kötelességük kedvesen viszonyulni az idegenekhez. Ezzel kapcsolatosan mondta nekik Isten: „Ti ismeritek a jövevény életét” (2Móz 23:9).
Lehet, hogy sokan közülünk jártak már külföldön, vagy idegen városban, és szükségük volt szállásra. Észrevettetek-e kutakodó tekinteteket? Elhangzottak-e csúnya szavak irányotokban? Válaszoltak-e nektek félvállról? Vagy talán ellopták a pénzeteket? Isten azt tanácsolja, hogy mi ne tegyünk ilyet az idegenekkel, mert „mi ismerjük a jövevény életét”.
Jusson eszetekbe, hogy milyen érzés, amikor nem értenek meg, nem segítenek, egyedül maradtok egy szorult helyzetben, bátorító szóra vagy segítő kézre vágytok. Isten arra bátorít, hogy legyünk kedvesebbek azok iránt, akiknek szükségük van a segítségünkre és a bátorításunkra, hiszen „mi ismerjük a jövevény életét”.

Ionuț Stăvărachi