AZ IMA

„És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Mt 6:5-6)

Imádság. Gyönyörű ez a szó.
Mire gondolsz, amikor meghallod ezt a kifejezést? Talán sebtében felsorolt vagy kívülről megtanult mondatokra, esetleg értelmetlen, meggondolatlan, felszínes kijelentésekre?
Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkkal megtörtént már, hogy kívülről megtanult szavakat mondtunk el csak azért, hogy minél előbb végezzünk az imával, vagy hogy ezzel nyugtassuk meg lelkiismeretünket, azt gondolván, hogy a gyors „verselés” meg fog szabadítani a bűntől és lelkünk legsötétebb gondolataitól.
Azt hiszitek, hogy ezek a lelkiismeret megnyugtatására szánt „rituálék” segítenek? Nos, ellenkezőleg, inkább csak elhitetik velünk, hogy minden rendben van. Ilyenkor nem tudatosul bennünk, hogy igazából nem tártuk ki a szívünket Isten előtt, nem vittük Elé minden terhünket, hanem csupán kiskorunkban megtanult szavakat mondtunk el.
Az ima az ember kitárulkozása Isten előtt a nap bármelyik szakában. Ilyenkor könnyes szemmel mondhatjuk el Istennek, hogy már nem tudunk mit kezdeni az életünkkel, hogy a gonosz egyre nyomasztóbb, de tudjuk, hogy Ő megsegíthet, tudjuk, hogy szükségünk van Rá, ezért helyezzük életünket az Ő kezébe.
Urunk, Te adj erőt, hogy bízhassunk Benned, és aggodalmainkat a Te kezedbe helyezhessük! Köszönjük, hogy kitárhatjuk Előtted a szívünket, hiszen Te ismersz minket igazán!
Ámen!

Paola Popovici