2020. május 17., vasárnap
Egy jóváhagyott munkás
„Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét.” (2Timótheus 2:15)
Miközben a valenciai lelkészképzőnkben professzorként dolgoztam, felelős lettem a castellóni gyülekezetért is Spanyolországban. Az egyik reggel az a vágy vezetett, hogy fenntartsam a jó kapcsolatot más egyházak képviselőivel, meg szerettem volna látogatni a castellóni püspököt, hogy bemutatkozzak neki, mint a város adventista közösségének lelkésze. A püspök nem volt ott a püspöki palotában, mert a püspökség székhelye nem Castellónban van, a tartomány fővárosában, hanem Segorbében, ami egy sokkal kisebb település az ország szívében. Így Castellónban a püspök plébánosát találtam meg, egy régi vágású, idősebb papot reverendában, sapkával és tonzúrával.
Óriási volt a különbség köztünk a plébánia irodájában: én egy harmincvalahány éves fiatalember, akinek még nem volt sok tapasztalata ezen a területen. Nem viseltem egyházi ruhát vagy gallért, inkább üzleti öltözetet. Olyan kis közösség lelkészeként szolgáltam, ami egy bérelt házban szokott összegyűlni. Egy Bibliát vittem az aktatáskámban, és nem beszéltem latinul. A plébános kb. 65 éves lehetett, és már több mint 40 éve a papság tagjaként a katedrálisért, valamint az egyházmegye papjaként több ezer tagért és templomok százaiért felelt. Fekete, bokáig érő reverendát viselt, és az íróasztalán egy breviárium hevert latinul: a katolikus egyház liturgiai nyelvén. De mégis volt valami, ami egyesített minket: mindketten egy vallási hivatást képviseltünk, olyan szolgálatot, amiért szeretettel és elkötelezettséggel szolgáltunk. Az az igazság, hogy sok közös volt bennünk, és így áttértünk a személyes tapasztalatok területére. A beszélgetésünk egy bizonyos pontján az idős pap bevallotta nekem: „Én naponta megcsókolom a reverendámat.”
Egy pillanatra elnémultam, és eltöprengtem a hallottakon. Micsoda vallomás! Istennek ez a szolgája szerette, tisztelte vallásos hivatását, és boldog volt vele. Számára a papság és a reverenda meg a tonzúra viselése a fején nem valami szégyenteli, hanem inkább tiszteletre méltó kiváltság, amiért hálás volt az Úrnak, és ezért csókolta meg minden nap a reverendáját. Pál ezt tanácsolta a tanítványának, Timótheusnak: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét.” (2Timótheus 2:15) Elköszönés közben még elcsukló hangon mondtam a plébánosnak: „Mi ezután is egyek leszünk a hivatásunkban és az imában.”
Imádkozz Istenhez ma, és így Ő megsegíthet téged, hogy ügyének jó szolgája lehess!