---

¹ Erre Jób így felelt:
² Már sok ilyen dolgot hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok ti mindnyájan!
³ Vége lesz már a légből kapott beszédeknek? Vajon mi ingerelt fel, hogy így válaszolsz?
⁴ Én is szólhatnék úgy, mint ti, csak volna lelketek az én lelkem helyén! Szavakat fonhatnék össze ellenetek; csóválhatnám miattatok a fejem;
⁵ szájammal erősíthetnélek titeket, és ajkaim részvéte enyhítené fájdalmatokat.
⁶ Ha szólnék is, nem csökkenne a keserűségem; ha abbahagyom is, nem távozik el tőlem.
⁷ Most már bizony fáraszt a baj engem. Elpusztítottad egész házam népét.
⁸ Megnyomorítottál engem: ez ellenem tanúskodik. Fölkelt ellenem saját véznaságom is, szemtől szemben tanúskodik ellenem.
⁹ Haragja széttépett és üldözött engem. Fogait csikorgatta ellenem, ellenségként villogtatja felém tekintetét.
¹⁰ Föltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul csapdostak, és összecsődültek ellenem.
¹¹ Isten az álnokoknak adott át és a gonoszok kezébe ejtett engem.
¹² Nyugalmam volt, de szétszaggatott. Nyakon ragadott és összetört engem, céltáblává tűzött ki magának.
¹³ Körülvettek íjászai; felhasítja veséimet, nem kímél engem; epémet a földre ontja.
¹⁴ Rést rés után üt rajtam, és rám rohan, mint valami harcos.
¹⁵ Zsákruhát varrtam bőrömre, és porba hajtottam fejemet.
¹⁶ Arcom kivörösödött a sírástól, szempilláimra a halál árnyéka szállt,
¹⁷ noha nem tapad kezemhez erőszakosság, és tiszta az imádságom.
¹⁸ Ó, föld, ne takard el véremet, és kiáltásom ne találjon nyughelyet!
¹⁹ Még most is van bizonyságom a mennyben, van tanúm a magasságban!
²⁰ Saját barátaim csúfolnak, ezért Istenhez sír föl szemem,
²¹ hogy ő ítélje meg az embernek Istennel és az emberfiának a felebarátjával való dolgát.
²² Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek, és nem térek vissza.