Pokol tüze

Dante Alighieri (1265-1321), olasz költő híres műve az Isteni színjáték a lélek képzeletbeli utazásáról szól a halál után. Vagy a föld mélyére, a pokolba (inferno), vagy a purgatóriumba jut, ahol megtisztulhat és alkalmassá válhat arra, hogy a mennybe menjen, vagy pedig egyenesen a Paradicsomba, Isten közelébe kerül.
Dante műve ugyan csak fikció, elbeszélő költemény, végül azonban komoly hatást gyakorolt a keresztény, főként a római katolikus teológiára. Ennek az egyháznak alaptétele ugyanis, hogy a halhatatlan lélek vagy a pokolba, vagy a purgatóriumba, vagy a Paradicsomba kerül. Sok konzervatív protestáns felekezet is vallja, hogy a lélek halhatatlan, és a halál után vagy a Paradicsomba száll fel, vagy lemegy a pokolba. Amennyiben az emberi lélek soha nem halna meg, a test halála után valahova jutnia kellene. Röviden tehát: az ember természetéről alkotott téves nézet rettenetes teológiai hibákhoz vezet.
Ezen a héten néhány ilyen elmélettel foglalkozunk majd, amelyek nem biblikusak, és megnézzük azt is a Bibliában, hogy mi is történik a halál után.

December 2–10. – Imahét

EGW idézet:

Hogyan kellene kutatnunk a Szentírást? Vajon mindenekelőtt a már megfogalmazott alapelveket kell az elképzeléseinkhez igazítanunk? Vagy inkább a saját gondolatainkat és véleményünket kellene a Szentíráshoz igazítanunk, összevetve elméleteinket a Szentírás igazságával?  Sokan, akik olvassák, sőt tanítják az Írásokat, nem értik értékes igazságait.
Nagyon sok ember hajlik a tévtanírásra épp ott, ahol annyira nyilvánvaló az igazság. Ha azonban tanításaikat összevetnék Isten Igéjével, és az Igét nem a saját maguk által tanított tantételekkel próbálnák igazolni, többé nem járnának sötétségben, és nem védelmeznék tévedésüket. Sokan úgy mutatják be a Szentírás szavait, hogy megfeleljen saját elgondolásaiknak, de Isten Igéjének félremagyarázásával nem csak önmagukat, hanem másokat is félrevezetnek. – Counsels to Writers and Editors, 36. o.

Milyen csalárd az emberi szív! Milyen könnyű összhangra jutni a gonoszsággal. Semmi nincs rombolóbb hatással a lélek tisztaságára, igaz és szent istenfogalmára és az örökkévaló dolgokról való vélekedésére, mint szüntelen valami olyat szemlélni és magasztalni, ami nem Istentől való. Ez beteggé teszi a szívet, és lealacsonyítja az értelmet. A tiszta igazság a befogadó jellemére tett felemelő, nemesítő és megszentelő hatás által visszavezethető az isteni Forrásra. […]
„Meglássátok azért, mimódon hallgatjátok…” (Lk 8:18) – szól Krisztus figyelmeztetése. Az igazság tanulása érdekében hallgatnunk  kell, hogy járhassunk abban. Majd ismét így szól: „Megjegyezzétek, amit hallotok…” (Mk 4:24) „Mindent próbáljatok…” (1Thessz 5:21), „…ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba!” (1Jn 4:1) Ne hagyjuk figyelmen kívül Isten tanácsát! – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 78–79. o.
 
A hazugságban való  hit  nem  gyakorolhat  megszentelő  befolyást az életre és a jellemre. A hazugság maga sem tehető igazsággá annak ismételgetése vagy az abban való hit által. Az őszinteség egyetlen lelket sem menthet meg a hazugságban való hit következményeitől. Lehetek tökéletesen őszinte, miközben rossz irányba  haladok,  de  attól  az még nem válik a helyes iránnyá vagy nem vezet el a kívánt célhoz. Az Úr nem akarja, hogy vak hiszékenységbe essünk, s ezt a hiszékenységet megszentelő hitnek nevezzük. Az igazság megszentelő alapelv, ezért van szükség annak megismerésére. Össze kell vetnünk a lelkieket a lelkiekkel. Mindent meg kell vizsgálnunk, és csak azt megtartanunk, ami jó, ami az isteni névjegyet hordozza, és elénk tárja azokat az indítékokat és alapelveket, melyek alapján cselekednünk kell. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 56. o.
 

Vannak, akik a „férgük” (Mk 9:48) szót utalásnak tartják a gonoszok állítólagos lelkére, ami a testüktől különválva a halál után pokolra száll, ahol soha nem hal meg, hanem örökös kínoktól szenved.
A magyarázatukban azonban nem tükröződik az öntudatlan halál bibliai gondolata, továbbá figyelmen kívül hagyják e szakasz ószövetségi hátterét is. Tulajdonképpen a „»férgük« általánosságban utal a »férgekre«, nem csak egyre, azokra, amelyek az oszló testeken táplálkoznak” (Robert G. Bratcher and Eugene A. Nida: A Translator’s Handbook on the Gospel of Mark. London, 1961, United Bible Societies, 304. o.).
Mk 9:48 versében Jézus Ézs 66:24 szövegét idézi: „És kimenvén, látni fogják azoknak holttestét, akik ellenem vétkeztek, mert az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem aluszik, és minden test előtt borzadásul lesznek.” Ebben a félelmetes metaforikus jelenetben egy csatamező tárul elénk, ahol Isten ellenségei holtan fekszenek a földön, elpusztultak. A tűz által meg nem emésztett testeket férgek rágják szét, vagy talán előbb jönnek a férgek, aztán következik a tűz. Mindenesetre egyáltalán semmi nem utal arra, hogy az állítólagos lélek a test pusztulását elkerülve a pokolra szállna.
Viszont mi a helyzet a soha meg nem haló „férgekkel”? Ézs 66:24 képletes megfogalmazása (amit Mk 9:48 idéz) nem utal arra, hogy a férgek halhatatlanok volnának. (Halhatatlan férgek?) Azon van a hangsúly, hogy pusztító munkájuk nem marad befejezetlen, vagyis addig falják a gonoszok testét, amíg azok teljesen meg nem semmisülnek. Isten hűséges gyermekei viszont örömmel lakoznak az új égen és az új földön, ott imádják az Urat (Ézs 66:22-23). Tekintettel az ennyire eltérő sorsokra, nem csoda, hogy Jézus azt mondta: sokkal jobb, ha valaki akár egy fontos testrésze – keze, lába, vagy akár a szeme – nélkül, de bejut Isten országába, mintha ép testét megemésztenék a férgek meg a tűz (Mk 9:4248).
 

EGW idézet:

Sátán vezetése mellett megindul a sereg. A királyok és hadvezérek közvetlenül Sátán mögött haladnak, őket pedig a harcosok követik szakaszokba osztva. Minden egyes szakasz élén parancsnoka halad, és miközben  a  földnek  szétrepedezett  felületén  a  szent  város  felé  menetelnek, a legteljesebb rend uralkodik soraikban. Jézus bezárja a város kapuit, s az istenteleneknek serege körülzárja a várost. Most rajvonalban állnak fel, nagyon heves ütközetre várnak. […] Sátán híveinek táborába rohan, s igyekszik tettre késztetni őket. De Istentől tűz hull alá az égből, s a hatalmasokat és nagyokat, a szegényeket és kicsinyeket együttesen megemészti. Láttam, hogy egyesek gyorsan megsemmisültek, míg mások tovább szenvedtek. Cselekedeteik szerint vették el büntetésüket. Egyesek napokon át égtek a tűzben, s amíg csak egyetlen éghető porcikája volt testüknek, amely még nem hamvadt el, a legnagyobb kínokat szenvedték el. Az angyal így szólt: „Kínjaik meg nem szűnnek, és tüzük ki nem alszik, amíg egyetlen részük lesz, amelynek még el kell pusztulni.” – Tapasztalatok és látomások, 293–294. o.

„És lesz, hogy hónapról hónapra és szombatról szombatra eljő minden test engem imádni, szól az Úr.” „Megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt. Kisarjasztja az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget minden nép előtt.” „Ama napon a seregek Ura lesz ékes koronája és dicsőséges koszorúja népe maradékának.” (Ésa 28:5) – Maranatha, 371. o.
 
Isten ma is kijelöli a helyét terveiben minden nemzetnek és minden egyénnek. Az embereket és a nemzeteket ma is leméri a kezében lévő mérőzsinórral, és nem követ el hibát. Mindenki saját maga dönt a sorsáról, és Isten mindent úgy kormányoz, hogy tervei teljesedjenek. A történelem, amelyet a nagy „én Vagyok” jelölt ki Igéjében, láncszemet láncszemmel egyesítve a prófétai láncolatban – az örökkévalóságtól kezdve a múltban, az örökkévalóságig a jövőben – megmondja nekünk, hol állunk most a korszakok folyamában, és mit várhatunk az eljövendő időben. Mindazt, amit a jövendölés előre meghatározott, nyomon követhetjük a történelem lapjain a jelen ideig,  és  biztosak  lehetünk  benne, hogy aminek még meg kell történnie, szintén be fog teljesedni a maga rendje szerint. – Előtted az élet, 178. o.
 

Egy angol római katolikus pap, John Furniss (1809–1865) gyerekeknek szóló kis könyvében egy hatalmas, az égnél és a földnél is nagyobb, tömör vasgömb példájával érzékelteti az örökös gyötrelmet. „Százmillió évenként elrepül arra egy madár, és egy szárnytollával csak megérinti az óriási vasgolyót” (The Sight of Hell. [A pokol látványa.] Dublin, 1874, James Duffy, 24. o.). Az író azt fejtegeti, hogy a bűnösök még azután is tovább égnek a pokolban, miután a hatalmas vasgömb a tollak ritka érintése folytán elkopik!
Szomorú, hogy ma is még sok protestáns szintén hasonló dolgokat hisz.
 

Az „örök” (héberül ’ólám; görögül aióniosz) szó jelentése eltérő lehet, a szöveg környezetétől függően. Istennel kapcsolatban például (5Móz 33:27, örökkévaló) az időbeli hosszúságot, az örökkévalóságot fejezi ki. Emberek esetében (2Móz 21:6, örökké) ez csak az életük idejére korlátozódik. A tűzre vonatkozóan (Mt 18:8; 25:41, örök) arra utal, hogy a tűz nem alszik ki addig, amíg maradéktalanul fel nem perzseli azt, ami belekerült. Vagyis abban az értelemben örök, hogy teljesen, visszafordíthatatlanul megemészti a gonoszokat, „nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem ágat” (Mal 4:1, ÚRK).
Súlyos következtetésekhez vezet az a teória, hogy a gonoszok büntetése örökké tart. Ha örökké bűnhődnének, akkor a gonoszságot soha nem lehetne eltörölni. Továbbá Istentől származik az emberi élet (5Móz 32:39; Zsolt 36:10), aki nem gyönyörködik „a hitetlen halálában” (Ez 33:11). Miért adna tehát továbbra is életet a gonoszoknak csak azért, hogy vég nélkül kínlódjanak? Nem ésszerűbb az, hogy egyszerűen véget vet a létezésüknek? Ha a gonoszok a „cselekedeteik szerint” (Jel 20:12) kapják büntetésüket, akkor a rövid emberi életet miért büntetné Isten a végtelenségig?
A Biblia minden utalása az „örök tűzre” a millennium utáni „tűz tavára” vonatkozik (Jelenések 20. fejezet, lásd még 13. tanulmány). Ezért a Biblia alapján nem beszélhetünk már meglévő és örökké égő pokolról.
 

EGW idézet:

Az Isten törvénye elleni háború, amely még a mennyben kezdődött el, az idők végéig folytatódik. Mindenki próbára tétetik.  Engedelmesség vagy engedetlenség, ez az a kérdés, amelyről az egész világnak döntenie kell. Mindenkit felszólítanak, hogy válasszon Isten törvénye és az emberek parancsolatai között. Itt húzzák meg a nagy választóvonalat. Csak két osztály lesz. Mindenki megmutatja majd, hogy vajon a hűség oldalát választotta-e, vagy a lázadás oldalát.
Ezután eljön a vég. Isten igazolja, érvényesíti törvényét, és megszabadítja népét. Sátán és mindazok, akik csatlakoztak hozzá a lázadásában, elvesznek. A bűn és a bűnösök elpusztulnak; a gyökér és az ágak (Mal 4:1). […]
Ez nem egy önkényes cselekedet Isten részéről. Irgalmasságának az elvetői azt aratják le, amit vetettek. Isten az élet forrása. Azok, akik a bűn szolgálatát választják, elkülönülnek Istentől, és így elvágják magukat az élettől… A lázadó élettel Sátán és mindazok, akik vele egyesültek, úgy kívül helyezik magukat az Istennel való harmóniából, egyetértésből, hogy Isten puszta jelenléte emésztő tűz lesz a számukra. Isten dicsősége annak ellenére, hogy Isten a szeretet, megsemmisíti őket. – Jézus élete, 763–764. o.

Isten nem akarja, hogy bárki is elpusztuljon. „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ezék 33:11) A kegyelemidő alatt Lelke állandóan kérleli az embereket, hogy fogadják el az élet ajándékát. Csak azokat hagyja elpusztulni, akik nem hallgatnak könyörgésére. Isten kinyilatkoztatta, hogy a bűnnek – a világegyetem veszedelmének – meg kell semmisülnie. Vele pusztulnak mindazok, akik ragaszkodnak hozzá. – Krisztus példázatai, 123. o.

Isten szeretettel teljes, jósága nagy, mégsem fogja felmenteni azokat, akik megvetik a felkínált üdvösséget. Az özönvíz előtt élt emberek hoszszú életűek voltak, mégis el lettek törölve a föld színéről, mert áthágták törvényét. Isten többé nem fogja sem a föld alatti, sem az égi vizeket felhasználni a föld elpusztítására, amikor majd haragja újra kiárad azokra, akik megvetik az Ő tekintélyét, hanem a föld rejtekéből és az égből hoz tüzet  rájuk.  Ez  után  a  föld  megtisztul,  és  felcsendül  a  dicsőítő  ének:
„A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké.” (Jel 5:13) „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya!” (Jel 15:3) Mindazok, akik a mennybe gyűjtöttek kincseket… egyesülnek  ebben  a  dicsőséges  győzelmi  énekben.  –  Our  High  Calling, 252. o.
 

A Római Katolikus Egyház tanítása szerint azok a halottak, akiknek nem kell a pokolra jutni, de még nem mehetnek a Paradicsomba, a purgatóriumban megtisztulhatnak a bűneiktől, hogy aztán onnan a mennybe szállhassanak. A purgatóriumi szenvedésüket a szeretteik csökkenthetik imádságaikkal és penitenciájukkal. A Katolikus Egyház Katekizmusa egyértelműen fogalmaz a purgatóriumról: „Akik Isten kegyelmében és vele való közösségben halnak meg, de még nem tisztultak meg tökéletesen, azokat is biztosítja az örök üdvösségről, viszont a halál után ők tisztító folyamaton mennek át, hogy elérjék azt a szentséget, ami szükséges a menny örömeibe való belépéshez” (Catechism of the Catholic Church. New York, 1995, Doubleday, 291. o.). Azt is megemlítik, hogy szeretteik enyhíthetik a szenvedésüket az értük mondott imáikkal és más cselekedeteikkel. „Az Egyház javasolja még az alamizsnát, a búcsút és a vezeklést is a halottakért” (i. m. 291. o.).

Valójában a purgatórium tanítása egyesíti a pogány elképzelést a tüzes pokolról a halottakért való imádság szintén pogány gyakorlatával. Ez a tan elfogadhatatlan azok számára, akik hisznek a következő bibliai tanításokban: 1) a halottak öntudatlanul pihennek a sírban (Préd 9:12); 2) az egyik bűnös ember igazsága nem ruházható át egy másik bűnös emberre (Ez 18:20-22); 3) Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró (1Tim 2:5); 4) a halál után következik a végítélet, és ennek az életnek a buktatói után már nincs újabb lehetőség a megtérésre (Zsid 9:27).

Még súlyosabb dolog az, hogy a purgatórium Bibliával ellenes tanítása torz képet fest Isten jelleméről. „Sátán a bukása óta azzal foglalkozik, hogy hamisan mutassa be mennyei Atyánk jellemét. Ő sugalmazta a halhatatlan lélek tanát… Az örökké égő pokol elképzelése Sátántól származik, a purgatórium is az ő találmánya. Ezek a tanítások hamis képet adnak Isten jelleméről, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki zord, bosszúálló, önkényes és nem hajlandó megbocsátani” (Ellen G. White: Manuscript 51. 1890. dec. 10.). E nézet szerint a halottak nem alvó állapotban várják Krisztus visszatérését, hanem a purgatóriumban szenvednek, amíg valakinek nem sikerül kiszabadítani őket.
 

EGW idézet:

Az évszázadok  a  tévelygés  állandó  előrehaladásáról  tanúskodtak  a Róma által hirdetett tantételek következtében. Már a pápaság megalapítása előtt figyelmet szenteltek a pogány bölcsészek tanításainak, és befolyást gyakoroltak a gyülekezetben. Sokan, akik megtérteknek vallották magukat, még mindig ragaszkodtak pogány bölcseletük elveihez, és nemcsak önmaguk tanulmányozták ezeket, hanem másokra is ráerőltették, mint annak eszközét, hogy kiterjeszthessék hatásukat a pogányokra. Ily módon súlyos  tévelygéseket hoztak  be a  keresztény hitbe. Ezek  közül  kiemelkedik  az  ember  természetes  halhatatlanságának  és a halálban való öntudatának tantétele. Erre a tanra alapozta Róma a szentek segítségül hívását és szűz Mária imádását. Ebből eredt az örök gyötrelem tévtana a teljes megátalkodottak részére, amit korán behoztak a pápai hitvallásba.
Így előkészítették az utat még más pogány tanok bevezetésére is, amelyet  Róma  purgatóriumnak,  tisztítótűznek  nevezett,  és  arra  használt fel, hogy megfélemlítse a hiszékeny, babonás tömeget. E tévtan által megerősítették az örök gyötrelem helyének létesítését, ahol az olyanok lelke szenvedte el bűneinek büntetését, akik nem érdemeltek örök kárhozatot, azért onnan bemehettek a mennybe, bűneiktől való megtisztulásuk után. – A megváltás története, 332–333. o.

Istent a Közbenjárón, Jézus Krisztuson keresztül lehet megközelíteni. Nem bocsáthat meg bűnöket jogossága rovására. Csakis általa bocsáthat meg bűnöket, mégpedig teljesen. Nincsen olyan bűn, melyet az Úr Jézus Krisztuson keresztül meg ne bocsátana. Ez a bűnös egyedüli reménysége, s ha ebben nyugszik őszinte hittel, bizonyos lehet a teljes és ingyenes megbocsátásban. Egyetlen és mindenki számára elérhető  út  van. Ezen keresztül gazdag és bőséges bűnbocsánat vár a bűnbánó, megtört lélekre. A legsötétebb bűnök is bocsánatot nyernek. […]
A ma felajánlott illatszerek, a tisztítótűzben levő lelkekért mondott misék a legkevésbé sem eredményesek Istennél. Az összes oltár és áldozat, a hagyományok és kitalálások, melyek által az emberek üdvösséget remélnek kiérdemelni: hamis érvelések, téveszmék. A külső udvarban nem lehet áldozatot bemutatni, mert a szenthelyen mindenható Főpapunk végzi munkásságát. Se fejedelem, sem uralkodó nem merészkedik belépni a szent helységbe. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 912–913. o.

Semmilyen kifogást nem hozhatnak fel azok, akik azt hangoztatják, hogy nincs több feltárandó igazság, és hogy a Szentírásról szóló tanításaink tévedhetetlenek.  Pusztán  az a tény, hogy  népünk  hosszú időn keresztül bizonyos tanításokat igaznak tartott, egyáltalán nem bizonyítja tévedhetetlenségünket. Az idő sosem fogja a tévedést igazsággá változtatni, viszont az igazság mindig is igazság marad. Az igazi hitalapelvek semmit sem veszítenek erejükből az alapos tanulmányozás nyomán. – Counsels to Writers and Editors, 35. o.
 

A protestánsok ugyan nem fogadják el a purgatórium tanát, de sokan azt hiszik, hogy a meghalt igazak lelke már Istennél van, a Paradicsom örömeit élvezi. Némelyek szerint ezek a „lelkek” a testüktől különvált szellemek, mások pedig úgy hiszik, hogy valóban a testüktől különvált szellemek, de dicsőséges, lelki testben vannak.
Bármit gondoljanak is az élő halottak metafizikai állapotáról, ezek a teóriák aláássák a végső feltámadás és a halottak megítélésének bibliai tanát. Mi értelme van a feltámadásnak és az ítéletnek (Jel 20:12-14), ha az igazak lelke máris a paradicsomi létet élvezi?
 

A Biblia azt tanítja, hogy minden ember, aki már a mennyben van vagy élve ragadtatott el, mint Énók (1Móz 5:24) és Illés (2Kir 2:9-11), vagy pedig feltámadt a halálból, mint Mózes (Júd 9) és azok, akik Krisztus halálakor jöttek elő a sírból (Mt 27:51-53).
Amint már láttuk, az oltár alól Istenhez bosszúért kiáltó lelkek (Jel 6:9-11) kifejezés csupán egy szókép az igazságtételre, nem bizonyítja a lélek természetes halhatatlanságát. Különben ezek a „lelkek” aligha élvezhetnék örök jutalmukat. A halottak valójában a sírban pihennek, öntudatlan állapotban várják a végső feltámadást, amikor ismét tudatra ébrednek. A halottak, még az igaz halottak sem a mennyben keringő, testetlen lelkek, amelyek türelmesen várják, hogy visszaköltözhessenek testükbe a végső feltámadáskor.
És  mégis  miről  beszélhetett  Pál  1Kor  15:18  versében,  amikor  azt mondta, hogy ha nem lenne a halottak feltámadása, akkor „akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát”? Hogyan veszhettek el, ha már a haláluk óta a mennyei boldogságot élvezik? Az Újszövetség központi és kulcsfontosságú tanítása az, hogy a halottak feltámadnak Krisztus visszatérésekor. Ennek közömbösítését és érvénytelenítését célozza az a hamis tan, miszerint a meghalt igazak közvetlenül a haláluk után felröppennek, hogy elnyerjék örök jutalmukat. Mégis állandóan ezt halljuk, főleg temetéseken.
 

EGW idézet:

Azon a sarkalatos tévedésen alapszik a halálban is megmaradó öntudat tana, hogy az ember természeténél fogva halhatatlan. Ez olyan dogma, amely az örök gyötrelem tanához hasonlóan ellentmond a Szentírás tanításainak, a józan észnek és az emberségnek. A közhiedelem szerint a megváltottak a mennyben mindent tudnak, ami a földön, különösen hátra maradt barátaikkal történik. De mi öröme lenne a halottaknak abban, ha látnák az élők gondját, baját, ha ismernék szeretteik bűneit, csalódásait, szenvedéseit? Vajon élveznék-e a menny boldogságát földi barátaik felett lebegve? Milyen mérhetetlenül felháborító az a hiedelem, hogy amikor a megátalkodottak utolsót lélegzenek, lelkük a pokol lángjai közé kerül! Milyen kimondhatatlanul gyötrődnének  azok,  akik  látnák, hogy barátaik készületlenül szállnak a sírba, egy olyan örökkévalóságba, ahol állandósul a fájdalom és a bűn. Ez a gyötrő gondolat már sok embert az őrületbe kergetett.
Mit mond a Szentírás ezekről a dolgokról? Dávid kijelentette, hogy az ember öntudatlan a halálban. „Kimegyen a lelke; visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei.” (Zsolt 146:4) Salamon ugyanígy vélekedett: „Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak.” „Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” „Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban, ahová menendő vagy.” (Préd 9:7–8, 12) – A nagy küzdelem, 545. o.

„Mert Dávid ezt mondja róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem;  annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Csel 2:25–27)
Péter apostol kifejti, hogy Dávid nem önmagáról beszélhetett, hanem kizárólag Jézusról, mert a többi emberhez hasonlóan természetes halált halt. Sírját, amely áldott porait tartalmazta, nagy gonddal őrizték meg mindazon napig. Dávidot, mint Izráel királyát és mint prófétát Isten különlegesen becsülte. Prófétai látomásban megmutatta neki Krisztus életét és szolgálatát. Látta megvettetését, szolgálatát, keresztre feszítését, temetését, feltámadását és mennybemenetelét.
Dávid bizonyságot tett arról, hogy Jézus Krisztus lelke nem maradt a sírban, és teste sem látott rothadást. Péter apostol bemutatja ezen jövendölések beteljesedését a názáreti Jézusban. Isten valóban feltámasztotta Őt sziklasírjából, mielőtt teste rothadást látott volna. Ő volt most az, akit felmagasztaltak az egek egeiben. – A megváltás története, 244–245. o.
 

1Jn 5:11-12 versei világossá teszik az ember feltételes halhatatlanságának bibliai tanítását – szemben a lélek természetes halhatatlanságának nem biblikus tanításával. Ennek a jelentős szakasznak a megértéséhez tudnunk kell, hogy egyedül az Istenség „halhatatlan” (1Tim 6:15-16, ÚRK) és csak Ő az élet forrása (Zsolt 36:10; Kol 1:15-17; Zsid 1:2).
A bűn Ádám és Éva bukásával jutott be a világunkba (1Mózes 3. fejezet), ezután ők, minden utódukkal a fizikai halál átka alá kerültek (így mi is), elveszítve az örök élet ajándékát. Szerető Istenünk azonban életbe léptette a megváltási tervet, hogy az emberek visszanyerhessék az örök életet, ami kezdettől fogva az övék lehetett volna. Pál így írt erről: „Mert kiválasztott minket őbenne a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte” (Ef 1:4, ÚRK). Pál elmagyarázza, hogy amint
„egy ember által jött be a világra a bűn, és a bűn által a halál”, úgy „az egy ember, Jézus Krisztus” által az örök élet kegyelmi ajándéka minden ember számára elérhető (lásd Róm 5:12-21). Az apostol itt félreérthetetlen utalást tesz konkrétan Ádámra, aki a világba behozta a bűnt és a halált. A Biblia egész üzenete érthetetlen, ha nem valóságos értelemben gondolunk Ádámra, aki vétkével a világunkba hozta a bűnt és a halált.
János apostol hozzáteszi: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5:11-12, ÚRK). Az egész kép világossá válik Jézus kijelentéseinek a fényében: „Aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6:40, ÚRK), valamint „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11:25).
Ez azt jelenti, hogy az örök élet Isten ajándéka Krisztus által, amit már a jelenben biztosít, teljes egészében azonban csak az igazak végső feltámadása után élvezhetjük majd. Igen egyszerű a következtetés: ha csak azok kapnak örök életet, akik Krisztusban vannak, akkor akik nincsenek Krisztusban, azoknak nincs örök életük (1Jn 5:11-12). Ezzel szemben a lélek természetes halhatatlanságának teóriája szerint örök élete volna mindenkinek, még azoknak is, akik nincsenek Krisztusban – legyenek akár a Paradicsomban, akár a pokolban. Bármennyire elterjedt is ez a tanítás, nem biblikus.

EGW idézet:

Jézus szerette az embereket, és mindent megtett azért, hogy a véren megvásárolt lélek újjászülessen, és új élet fakadjon az Ő életéből… „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Azok, akik hisznek Krisztusban, indítékaik ereje, jellemük alkotóeleme tőle származik, akiben hisznek. – Isten fiai és leányai, 299. o.

Jézus mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Krisztusból ered a  semmihez  sem  fogható,  nem  kölcsönvett,  nem  származtatott  élet… A kereszténynek Krisztus istensége biztosítja az örök életet. „Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; és aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?” (Jn 11:25–26) A hívő ember számára a halál egy jelentős dolog. Krisztus egy „pillanat”-nak nevezi. „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké… Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem kóstol halált örökké.” (Jn 8:51–52) A keresztény ember számára a halál csupán alvás, a csend és a sötétség pillanata. Élete el van rejtve Krisztussal együtt Istenben, és Krisztus megjelenésekor „majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben” (Kol 3:4). – The Faith I Live By, 187. o.

Az Atya egyszülött Fián kívül senki nem ajánlhatott fel olyan áldozatot, amely mindazok megtisztítására alkalmas lett volna, akik – bármilyen bűnösek és szentségtelenek is – engesztelőáldozatként fogadják el a Megváltót, és engedelmeskednek a mennyei törvénynek. Semmi más nem állíthatta vissza az embert Isten pártfogásába.
Krisztus az életét adta azért, hogy az ember  újra  visszanyerhesse isteni képmási adottságait. Jézus kegyelmének hatalma az embereket az igazságnak iránti engedelmesség felé vonja. […]
A megtisztult szív számára minden megváltozik… Isten Lelke új életet teremt a lelkünkben; gondolatainkat és vágyainkat Krisztus akarata alá rendeli. Belső emberünk megújul, és Isten képmására átformálódik. Gyönge és tévedő emberek tanúsítják a világnak, hogy a megváltó hatalom és kegyelem a sérült jellemű embert kiegyensúlyozott és gyümölcsöző egyéniséggé tudja tenni. – Isten csodálatos kegyelme, 103. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: A nagy küzdelem, „Az első nagy csalás”, „A spiritizmus” c. fejezetek.

„Azon a sarkalatos tévedésen alapszik a halálban is megmaradó öntudat tana, hogy az ember természeténél fogva halhatatlan. Ez olyan dogma, amely az örök gyötrelem tanához hasonlóan ellentmond a Szentírás tanításainak, a józan észnek és az emberségnek. A közhiedelem szerint a megváltottak a mennyben mindent tudnak, ami a földön, különösen hátramaradt barátaikkal történik. De mi öröme lenne a halottaknak abban, ha látnák az élők gondját, baját, ha ismernék szeretteik bűneit, csalódásait, szenvedéseit? Vajon élveznék-e a menny boldogságát földi barátaik felett lebegve? Milyen mérhetetlenül felháborító ez a hiedelem, hogy amikor a megátalkodottak utolsót lélegeznek, lelkük a pokol lángjai közé kerül! Milyen kimondhatatlanul gyötrődnének azok, akik látnák, hogy barátaik készületlenül szállnak a sírba, egy olyan örökkévalóságba, ahol állandósul a fájdalom és a bűn” (i. m. 468. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: 1Kir 20 – 2Kir 4; Ellen G. White: Az imádság, 11. fejezet (a „Ha szeretnénk az imáinkra választ kapni, azokkal összhangban kell élnünk” bekezdésig)

 

Az igazak és a bűnösök örök sorsa feltűnő ellentétben tárul a Biblia olvasója elé. Az első csoport elnyeri az örök életet, a másik kategória  elszenvedi  Isten  fájdalmas  ítéletét,  és  teljességgel  megsemmisül. A gonoszok pokolban való örök szenvedéséről szóló nagy hazugság az Éden-kertben kimondott sátáni ámításon alapszik: „Bizony nem haltok meg” (1Móz 3:4).
Ez a kijelentés ellentmond a lélek halhatatlanságáról szóló bibliai tanításnak. Az első hazugságra – mely szerint az engedetlenség nem vezet halálhoz – egy másik ámítás épült, éspedig: amikor meghalsz, csak a tested válik élettelenné, a lelked nem, következésképpen ha az embernek halhatatlan lelke van, a bűnöst Isten örökké tartó büntetésben tartja egy kínzó tüzes tóban. Ez a rettenetesen negatív szemlélet zsarnokként, szörnyként mutatja be Istent. Egy másik nagyon népszerű találmány azzal téveszti meg az embereket, hogy hamis reményt ébreszt bennük: haláluk után lehetőségük van keresztülmenni egy megtisztító folyamaton, amely a szabadulásukban és az örök élet elnyerésében csúcsosodik ki. Ez a hazugság kizárja az ember felelősségét a saját élete során elkövetett cselekedeteit illetően.

Különböző nézetek a pokolról mint büntetésről
Az örökké tartó pokol tüzéről az alábbi nézetek uralkodnak a kereszténységben:
1.    A tradicionalista szemlélet: a pokol tüze örökké tartó szenvedésben, szüntelenül kínozza az embereket. A pokol valós hely valahol a föld alatt, ahol a valóságos tűz örökké kínozza a halhatatlan lelkeket. E nézet szerint a bűnösök szenvedése azonnal a haláluk után kezdődik, és az örökkévalóságon át tart.
2.    A kondicionalista szemlélet (a megsemmisítés szemlélete): a pokol tüze visszafordíthatatlanul megemészti a bűnösöket, a gonosz angyalokat és az ördögöt az ítélet napján. Természetükből kifolyólag az emberi lények nem halhatatlanok, és nem rendelkeznek halhatatlan lélekkel. Bűnösökként örök halálra vannak ítélve, amenynyiben nem fogadják el Jézus Krisztust személyes Megváltójuknak. Halhatatlanságuk feltételhez kötött: el kell fogadniuk Isten kegyelmét és a Jézus hitét (Jn 3:16; 5:24; Róm 3:21–31; Ef 2:1–10). A pokol nem egy olyan hely, ahová a gonoszok lelke megy a haláluk után azonnal, hanem egy olyan tüzes tó, amelyben a bűnösök a történelem végén teljesen megsemmisülnek (Mal 4:1; Mt 25:41; 2Thess 1:6– 10; Jel 20:9–10, 14–15). Ez a tűz, amely az ördögnek és az elbukott angyaloknak készíttetett, az utolsó ítélet nyomán végérvényesen elpusztítja a bűnösöket. Senki sem olthatja el ennek a tűznek a lángjait. Örök következményei vannak, és eléri célját: megsemmisíti a gonoszt, a bűnt, a halált, a gonoszokat, a fellázadt angyalokat és magát Sátánt. Az eredmény a „második halál”, amelyből nincs szabadulás vagy megváltás; a második halál maga a gonosz gyökerestől való kiirtása.
3.    Az egyetemes helyreállítás szemlélete: a pokol tüze végül mindenkit megtisztít és megszabadít. Az egyetemes helyreállítás hívei hisznek abban, hogy végül minden ember megmenekül, beleértve a bűnösöket, a gonosz angyalokat és Sátánt is, hiszen a pokol tüze megtisztítja őket. Ez az értelmezés annak a feltételezett ténynek az elismerésére alapoz, hogy a halál után a gonoszok halhatatlan lelke nem mehet közvetlenül a mennybe, hanem köztes állapotként Isten ítéletének tüzében szenved. Ez a tűz fokozatosan megtisztítja őket, majd valamikor a jövőben, maradéktalanul mindenikük megszabadul (hogy mikor, az mindenik személynek a tisztító folyamatra adott egyéni válaszától függ). Bővebben e három szemléletről lásd Jiří Moskala „The Current Theological Debate Regarding Eternal Punishment in Hell and the Immortality of the Soul” című tanulmányát (Andrews University Seminary Studies, 53. köt., 1. szám, 2015, 91–125. o.).

Problematikus kifejezések
Van néhány a pokol tanával kapcsolatos bibliai kifejezés, amely magyarázatra szorul, mivel gyakran úgy értelmezik őket, hogy kiemelik a szövegkörnyezetükből.
1.    A férgek, amelyek nem halnak meg (Ézs 66:24)
Hogyan kell értelmezni ezt az igeverset: „… mert az ő [a törvényszegők] férgük [héber: tola’im] meg nem hal, és tüzük el nem aluszik”? Ézsaiás könyve 65. és 66. fejezetének kontextusában azok a törvénytelenek, akik nem szolgálnak az Úrnak, fellázadtak ellene (Ézs 66:3), és végül megsemmisíti őket az Úr (Ézs 66:16). Mindenekelőtt, ez a leírás fizikai valóságot mutat be. Ezek az emberek láthatóak, fizikai testük van. A férgek nem az elhunytak lelkét vagy anyagtalan szellemét rágják. Másodsorban sehol a bibliai szöveg nem sugallja, hogy ezek a férgek halhatatlanok lennének. A férgek nem kapják meg az örök élet ajándékát. Semmilyen isteni csoda nem történik velük. Harmadsorban a gonoszok holt testét rágó férgek képe metafora, akárcsak az el nem alvó tűz képe.
2.    Az el nem alvó tűz (Ézs 66:24)  „És kimenvén, látni fogják azoknak holttesteit, akik ellenem vétkeztek, mert az ő férgük meg nem hal és tüzük el nem aluszik, és minden test előtt borzadásul lesznek” (Ézs 66:24; ld. Ézs 66 15, 17). Eloltani egy tüzet annyit tesz, mint megakadályozni a tovább égését, megakadályozni, hogy elérje megsemmisítő hatását. Ilyen értelemben az el nem alvó tűz arra utal, hogy nincs hatalom, mely elolthatná, megállíthatná küldetésében, ami nem más, mint a teljes pusztítás. Ez ellen a tűz ellen nincs ellenállás, feltartóztathatatlan. A tűz képének jelentése tehát egyértelmű: ezeknek  az  elhunyt  személyeknek semmi  esélyük,  hogy  újra  éljenek. A gonoszok feletti ítélet visszavonhatatlan, ami azt jelenti, hogy Istennek a megsemmisítésről szóló döntése mindaddig érvényben van, míg a megsemmisítő tűz teljesen el nem végzi a feladatát. Nincs menekvés ebből a végérvényes halálból. Senki sem szabadíthatja meg a gonoszokat ebből a rettenetes pusztításból. Nem következhet be hirtelen változás a helyzetükben. A döntés végleges, a megsemmisítés teljes. Nem szűnik meg mindaddig, míg a testek el nem égnek teljesen; ily módon a bűnösök végső sorsa visszavonhatatlan és végleges. Berry Webb az alábbi következtetést vonta le Ézs 66:24 verséből: „Ez a szöveg a teljes megsemmisítést írja le, nem az örök szenvedést. A testek halottak” (The Message of Isaia: On Eagle’s Wings, Inter-Varsity Press, 1996, 251. o.). Ézsaiás próféta megmagyarázza Edom végső és teljes megsemmisítését, amit tűz általi megsemmisülésként ír le. A tűz „éjjel és nappal el nem alszik, örökre fölgomolyog a füstje”, s így „patakja szurokká, pora kénkővé” változik (Ézs 34:9–10). Később ez a kép a Jelenések könyvében is megjelenik, jelképekkel teletűzdelt szövegkörnyezetben (Jel 14:10– 11; 20:10). A nyelvezet metaforikus, és Istennek a visszafordíthatatlan és teljes megsemmisítésre hozott döntésére utal. Ezékiel is hasonlóképpen fogalmaz: „És mondjad a dél erdejének: Halld meg az Úr beszédét, így szól az Úr Isten: Íme, én tüzet gyújtok benned, hogy megemésszen te benned minden zöldellő és minden aszú fát. Meg nem aluszik a lángoló láng, és megég amiatt minden orca déltől északig. És meglátja minden test, hogy én, az Úr gyújtottam meg azt, mert meg nem aluszik” (Ez 20:47–48; ld. Jer 7:20). Ralph Bowels az alábbi következtetéssel zárja Jelenések 14:11 versének értelmezését: „Az ebben az igeversben szereplő elemek hagyományos értelmezése kihagyja Jelenések 14:9–11 szakaszának fordított párhuzamát. Amikor nyilvánvalóvá válik a kiazmus, láthatjuk, hogy a szöveg értelme nem igazolja az örök szenvedés gondolatát. Ezzel szemben ez a szöveg egybecseng a feltételes halhatatlanság fogalmának értelmezésével. Ezek szerint Isten végül ítéletre viszi az Ő ellenségeit, aminek eredménye az abszolút megsemmisítés, kivégzés lesz” (Does Revelation 14:11 Teach Eternal Torment? Examining a Proof-Text on Hell, Evangelical Quarterly, 73. köt., 1. szám, 2001, 36. o.).
Az Isten ítéleteként értelmezett tűz feltételezi, hogy a következményei örök érvényűek lesznek, és a gonosz számára nincs több lehetőség a visszatérésre. A gonosz sorsa örökké Isten ellenőrzése alatt lesz, nem fog másodszorra is megjelenni, teljesen ki lesz irtva, nem lesz többé. Isten nem fog csodálatos módon életben tartani egy tüzet, és a bűnösöket, az elbukott angyalokat és az ördögöt sem fogja életben tartani csak azért, hogy a végtelenségig büntethesse őket. Ez az ámítás csupán az ítélet alkalmazásáról szóló bibliai tanítás egy nagyon spekulatív megközelítése. Ahogy Lucifer Isten elleni lázadása előtt is tökéletes összhang volt a mennyben, ugyanúgy lesz akkor is, amikor a gonosz és annak minden formája teljesen és visszavonhatatlanul megsemmisül.
3.    Mindörökké, örökké, örökön örökké Az „örökké”, „örökkön örökké” kifejezéseknek (héber: ’olam) a Szentírásban viszonylagos jellegük van. Három lehetséges jelentést különböztetünk meg: (a) örökkévalóság, aminek van kezdete és vége (például 2Móz 21:6 versében a szolga, aki „mindörökké” szolgál – ebben a kontextusban az ’olam jelentése: „élete végéig”; lásd továbbá 2Móz 40:15; 4Móz 25:13); (b) örökkévalóság, aminek van kezdete, de nincs vége (az összes üdvözült élete; lásd Mk 10:30; Jn 3:16, 36; Jn 5:24), és végül (c) örökkévalóság, aminek nincs kezdete és nincs vége (Isten örökkévalósága; lásd 1Tim 6:16; vö. 5Móz 33:27). Mindig a szöveg kontextusa határozza meg a kifejezés pontos jelentését. Azok, akik hisznek Istenben, a halhatatlanságot ajándékba kapják Jézus Krisztus által (Jn 11:26; Kol 3:3–4). 
4.    Az „utálatosság” kifejezés Dániel 12:2 versében
„És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán 12:2). Az „utálatosság” kifejezés (héber: dera’on) a héber Bibliában egyedül Dániel 12:2 és Ézs 66:24 versében jelenik meg. A szó jelentését a szöveg kontextusa határozza meg: a kárhoztatásról van szó az ítélettel és a feltámadással való viszonylatban. Dániel a gonoszok örökkévaló kárhozatáról és szégyenéről beszél, Ézsaiás pedig megmagyarázza, hogy a törvénytelenek megsemmisülnek, mivel senki sem olthatja el az őket pusztító tüzet. A fellázadt, megtéretlen emberek örök nemlétre ítéltetnek, míg az igazaknak fel van ajánlva az örök élet.

Alkalmazás
1 Mi a különbség a pokolról széles körben elterjedt nézet és a tüzes tóról szóló bibliai kép között? Valóságos lesz a bűnösöket megsemmisítő tüzes tó? Vagy csupán képletesen kell azt értelmeznünk? Beszéljétek meg a csoportban ezt a kérdést!
2 Hogyan magyarázhatod meg a csoportod tagjainak, egyszerű nyelvezetet használva, hogy az emberek haláluk után nem mennek a mennybe vagy a pokolba (esetenként a purgatóriumba)? Beszélj erről úgy, mint egy jó hírről!
3 Megszabadulhatunk a pokol tüzétől? Miért igen, vagy miért nem? Ha igen, magyarázd meg, hogyan teheti Isten valósággá életünkben ezt a lehetőséget!