A TEREMTŐ IMÁDÁSA

Könnyű adottnak venni dolgokat, különösen olyasmit, amit mindig is ismertünk, tapasztaltunk. A kisgyerekek is természetesnek veszik, hogy ott vannak a szüleik, akiket egész kis életükben ismertek. Mi is természetesnek vesszük a napot, az égboltot, a levegőt és a lábunk alatt a talajt.
Vajon elgondolkoztunk már azon, hogy az életünkben mennyi mindent gondolunk biztosnak? Milyen gyakran fordul elő, hogy megállunk és feltesszük magunkban a híres filozófiai kérdést: Miért létezik valami, ahelyett, hogy semmi nem létezne?
Először is, miért létezik az univerzum és benne megannyi fenséges, pompázatos és elképesztő dolog? Milyen nagy logikai ellentmondás merülne fel, ha a világegyetem nem volna itt – és benne mi sem? A legújabb tudományos teória szerint (ezek ugyanis általában változnak) egykor az univerzum nem létezett. Más szóval: a létezésünk esetleges, és csoda, hogy egyáltalán itt vagyunk. Ellentétben a világmindenség eredetével kapcsolatos különféle mítoszokkal, hogy a semmiből vagy valamilyen matematikai egyenletből keletkezett, a világ csakis azért létezik, mert Isten, a Teremtő megalkotta mindennel együtt, ami benne van.

Május 13. – Az ADRA napja (adományok)

EGW idézet:

Azért kell Istent imádnunk, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét. Ahol a Biblia arról beszél, hogy Isten a pogányok isteneinél nagyobb tiszteletet és mélységesebb imádatot igényel, ott mindenütt hivatkozik Isten teremtői hatalmának bizonyítékára is. „A nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott.” (Zsolt 96:5) „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? – szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat?” „Így szól az Úr, aki az egeket teremt és Ő az Isten, aki alkotá a Földet és teremté azt… Én vagyok az Úr és több nincsen!” (Ésa 40:25–26; 45:18) A zsoltáríró így nyilatkozik: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk.” „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100:3; 95:6) – A nagy küzdelem, 436. o.

Isten… amikor eljött az időnek teljessége, elküldte Fiát. Az, akit a mennyei tanács kinevezett, tanítóként jött a Földre. Nem kisebb lény volt Ő, mint a világ Teremtője, a végtelen Isten Fia. Isten csodálatos jóindulata adta Őt világunknak, és azért, hogy az emberi nem szükségleteit betöltse, magára vette emberi természetünket. Az örök Ige a menynyei sereg megdöbbenésére jött el a Földre, járt itt köztünk. A királyi udvart teljesen felkészülten hagyta el, és egy bűntől lepusztult, megfertőzött világba szállt alá. Rejtélyes módon eggyé lett az emberi természettel. „..az Ige testté lett és lakozott miközöttünk.” (Jn 1:14) Isten túláradó jósága, nagylelkűsége és szeretete, amit a világ iránt kegyelmében tanúsított, meglepetésként hatott. Felfoghatjuk, de elmondani nem lehet. – A keresztény nevelés alapjai, 399. o.

Minden teremtett lény Isten akarata és hatalma által él. Mindenki az Isten Fiában való életből részesül. Bármennyire tehetséges és sokra is képes valaki, életét a minden élet Forrásától nyeri. Ő a forrás, az élet kútfeje… Emberi természetben letett életét újra felvette és az emberiségnek ajándékozta. „Én azért jöttem – mondja –, hogy életük legyen és bővölködjenek.” (Jn 10:10) Krisztus eggyé vált az emberiséggel, hogy az emberiség is eggyé váljon vele lélekben és életben. Ennek a kapcsolatnak az ereje révén, az Isten Igéjének való engedelmességben az emberek élete azonosul Krisztus életével. Jézus így szól a bűnbánóhoz: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11:25) – Isten fiai és leányai, 237. o.
 

Mennybemenetele (ApCsel 1:9) után Jézus meglátogatta az apostolok közül még egyedül életben lévő Jánost Pátmosz szigetén, ahová a kegyetlen római császár, Domitianus száműzte.

János, akit elszakítottak a családjának, a barátainak és a keresztény közösségnek a támogatásától, nem maradt egyedül a megpróbáltatások és bajok között, amelyek azért érték, mert Jézus követője volt. Szolgálata még nem ért véget. Egy vakítóan fényes angyal kereste fel az elhagyatott szigeten, hogy közvetlenül az Isten trónjától jövő üzenetet adjon át neki. Ennek a Jézustól eredő üzenetnek visszhangoznia kell az évszázadokon át, hogy reményt adjon minden nemzedéknek, de legfőképpen felkészítse Isten végidei népét Jézus visszajövetelére. Komoly figyelmeztetést közvetít, ugyanakkor bátorít is az utolsó időre nézve, amikor felkészülünk a végső napok megpróbáltatásaira (vagy bármilyen próbára, ami előtt állunk éppen).
Aki belép a barlangba, amiről azt tartják, hogy ott látogatta meg Jánost a mennyei angyal a prófétai üzenettel, a bejáratnál azonnal meglát egy táblát A jelenések könyve egészét összefoglaló felirattal: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7).
A jelenések könyvének központi témája Isten tisztelete. Az Úr úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek legyünk az imádatra. Mindanynyian imádunk valamit vagy valakit. Lehetővé teszi az igaz imádat, a Teremtőé, hogy felismerjük életünk valódi célját, okot ad az életre. Nemcsak olyasmit biztosít, amiért érdemes meghalni, hanem még valami sokkal fontosabbat: azt, amiért érdemes élni, sőt ha a szükség úgy hozná, még megpróbáltatásokat is elviselni érte. Miközben pedig a végső válsághelyzetek kibontakoznak, jobban megértjük azt, hogy „sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemennünk” (ApCsel 14:22, ÚRK).
 

EGW idézet:

Jánost forró olajjal telt üstbe dobták, az Úr azonban megőrizte hűséges szolgájának életét, miképpen hajdan megőrizte a három héber ifjú életét az izzó kemencében…
Csakhamar azonban ismét súlyos üldöztetés nehezedett az apostolra. A császár parancsára Pátmosz szigetére száműzték „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Ellenfelei úgy képzelték, hogy befolyását megszüntetik, végül is a szenvedések és a nélkülözések végeznek majd vele.
Pátmosz, az Égei-tenger puszta sziklás szigete, amelyet a római kormány a gonosztevők száműzetési helyéül jelölt ki. Isten szolgája számára azonban ez a szomorú hely a menny kapujává vált. A nyilvános élettől, az elmúlt évek lüktető tevékenységétől elzárva, János szoros közösségben élt Istennel, Krisztussal és a menny angyalaival. Tanítást, utasításokat kapott tőlük az egyház számára az idők végezetéig. – Az apostolok története, 570. o.

Szombatnapon történt, midőn a dicsőség Ura megjelent a száműzött apostolnak…
„Mikor pedig látám őt” – írja János –, „leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj!” (Jel 1:17)
János erőt nyert, hogy megdicsőült Urának színét elviselhesse. Azután ámuló szemei előtt feltárult a menny dicsősége. Láthatta Isten trónját. Az Örökkévaló megengedte neki, hogy láthatta minden földi küzdelmen túl a megváltottak fehér ruhás tömegét. Hallhatta a menny angyalainak dicsénekét és azok diadalénekét, akik győzedelmeskedtek a Bárány vére és bizonyságtételük szava által. A kinyilatkoztatásban, amelyben részesült, szemlélhette Isten népének megrázó tapasztalatait, a jövő megrendítő eseményeit. Láthatta a gyülekezet jövendő sorsát egészen az idők végezetéig. Számokban és jelképekben kifejezett nagy fontosságú eseményeket látott János azért, hogy megörökítse. Ezek által kortársai, sőt később, az elkövetkező korszakokban Isten gyermekei érthető felvilágosításokat kapnak a reájuk váró veszélyekről és küzdelmekről. – Az apostolok története, 581–582. o.

Az Isten népe előtt álló gyötrelmes idő olyan hitet igényel, amely nem ingadozik. Isten gyermekeinek meg kell mutatniuk, hogy egyedül Őt imádják, és semmilyen áron, még az életük árán sem lehet rábírni őket, hogy akár a legkisebb engedményt tegyék a hamis vallásosság javára.
Ekkor az arany különválik a  salaktól.  Világosan  meg lehet majd különböztetni az igazi kegyességet annak látszatától és hamisítványától. Sok „csillag”, akiknek ragyogását megcsodáltuk, eltűnik a sötétben. Akik magukra vették a templom ékességét, de nem öltötték fel Krisztus igazságát, azok mezítelenségük rútságában jelennek majd meg. – Maranatha, 196. o.
 

Jel 14:7 verse azzal a felhívással végződik, hogy imádjuk a Teremtőt. Ez az üzenet különösen fontos most, amikor a tudományos világ, sőt a kereszténység nagy része is elfogadta az evolúciót, azt a tanítást, ami minden bibliai és keresztény tan gyökerére sújt. Ha az evolúció igaz volna, a hitünk szükségképpen hazugság lenne. Ennyire kiélezett kérdés ez!
A Jelenések utolsó felhívása tehát a Biblia első könyvében, Mózes első könyvében gyökerezik. Az imádat kérdése körül dúló kozmikus küzdelem lényegét nem érthetjük meg igazán, amíg nem látjuk világosan a teremtés jelentőségét. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1, ÚRK). Ez a vers az egész Szentírás alapja. „Kezdetben teremtette Isten…” Az ebben a szakaszban szereplő „teremtette” szó héberül a bárá’, amit kizárólag úgy használnak, hogy Isten az alanya.
Ahhoz, hogy némi képet kapjunk Isten korlátlan hatalmáról, gondoljunk például csak az egyik teremtményére – a napra! A nap egyetlen másodperc alatt több energiát termel, mint amit az emberiség az idő kezdete óta előállított kőolaj, gáz, szén vagy tűz által.
A nap átmérője 1 392 700 km, és képes megtartani 1 millió földnagyságú bolygót, de a nap csak egy a galaxisunk, a Tejút legalább 100 milliárd csillaga közül. A Pisztoly-csillag 10 milliószor annyi energiát bocsát ki, mint a mi napunk. 1 millió, a naphoz hasonló bolygó könnyen elférne a Pisztoly-csillagban. Véges értelmünkkel hogyan is foghatnánk fel a teremtést!?
A teremtés rámutat Isten döbbenetes hatalmára és végtelen erejére. Az Úr teremtő ereje nemcsak az eget és a földet hívta létre, hanem népéért is munkálkodott a századokon át. Ő az Isten, akitől ered a világ, aki mindig jelen van benne, és soha nem hagyja el népét a világon.
 

EGW idézet:

Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és Föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga!” (Préd 12:15) Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” (1Jn 5:3)…
A Jelenések könyve 14. fejezetének üzenete a Teremtő imádására szólítja fel  az  embereket.  A  prófécia  bemutat  egy  csoportot,  amely a háromszoros üzenet eredményeként megtartja Isten  parancsolatát. E parancsolatok egyike közvetlenül utal Istenre, mint Teremtőre. –  A nagy küzdelem, 436. o.

A természet tanúsítja, hogy az a Valaki, akinek hatalma végtelen, jósága, irgalma, szeretete nagy, teremtette a Földet, és betöltötte élettel és boldogsággal. Megrontott állapotában is minden a Mester, a nagy Művész keze munkáját hirdeti. Bármerre fordulunk, Isten hangját hallhatjuk, és jóságának tanújeleit láthatjuk…
Aki az igazgyöngyöt az óceánba helyezte, az ametisztet és a krizolitot pedig a sziklák közé, az szereti a szépet. A felkelő nap Őt jelképezi, aki minden alkotásának élete és világossága. A Földet ékesítő és az eget bevilágító minden szépség és ragyogás Istenről beszél… Minden az Ő szerető, atyai gondoskodásáról tesz bizonyságot, és arról, hogy a gyermekeit boldoggá akarja tenni. – A nagy Orvos lábnyomán, 411–412. o.

A teremtés emlékünnepeként a szombatban találjuk meg annak igazi okát, amiért imádattal tartozunk Istennek, és ez nem más, mint hogy Ő a Teremtőnk, és mi az Ő alkotásai vagyunk. A szombat tehát az Isten által elvárt imádat alapját képezi, hiszen a legcsodálatosabb módon tanított meg bennünket erre az igazságra, úgy, ahogy semmi és senki más nem tehetné. Az imádat alapja a Teremtő és az általa teremtett lények közötti különbségben rejlik. Ez az igazság sosem avul el, és ezt sosem szabad elfelejteni. – J. N. Andrews, History of the Sabbath,
510. o.

Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet, és soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a Földet és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít. – A nagy küzdelem, 437. o.

A Teremtő Isten, aki létrehozta a napot, a holdat és a csillagokat, aki döbbenetes erejével megteremtette ezt a bolygót és betöltötte élőlényekkel, érdeklődéssel fordul mindannyiunk felé. Ő az Isten, aki kiszabadította népét az egyiptomi szolgaságból, vezette őket pusztai vándorlásuk során, mannát hullatott nekik az égből, ledöntötte Jerikó falait és legyőzte Izrael ellenségeit. Isten, aki végtelen erejével megteremtette az univerzumot, felmérhetetlen hatalmával vereséget mér a gonoszság erőire is, amelyek minden lélekért harcolnak.

A teológusok beszélnek Isten transzcendentális voltáról, ami azt jelenti, hogy Ő felette áll mindennek, az egész teremtett világnak. Ugyanakkor beszélnek immanenciájáról is, arról, hogy valamiképpen jelen van a mi világunkban, és amint a bibliai történelem tanúsítja, mélységesen bekapcsolódik a történésekbe. Az Úr „magasságban és szentségben” lakozik, ugyanakkor „a megtörttel és alázatos szívűvel is” (Ézs 57:15, ÚRK). Jézus ezt mondta hűséges követőiről: „Én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és úgy szeretted őket, amint engem szerettél” (Jn 17:23, ÚRK). Meghittebb, szorosabb már nem is lehetne ez a kapcsolat!
Istenünk nagysága és hatalma olyan mérhetetlenül óriási, hogy átfogja a kozmoszt, ugyanakkor mindannyiunk életét is. Megígéri, hogy újjáteremt, átformál, a saját hasonlatosságára alakít át. Gondoljunk csak bele, hogy ez mit jelent! A világot megteremtő és a galaxisok milliárdjait fenntartó Isten, akiben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17:28) a mi szívünkben is munkálkodik, új szívet ad, megtisztít a bűntől és új teremtéssé tesz bennünket Krisztusban. Megerősítő, vigasztaló a tudat, hogy Istenünk, ez az elképesztő hatalmú Úr szeret bennünket, gondoskodik rólunk!
 

EGW idézet:

Gyalázattal illetjük Istent, ha azt gondoljuk, hogy Ő egy kegyetlen bíró, aki alig várja, hogy ítélkezhessen fölöttünk. Elfelejtjük, hogy Ő a mi szerető Atyánk. A teljes lelki életünket az Istenről alkotott felfogásunk alakítja, és ha helytelen meglátásokat táplálunk jellemére vonatkozóan, akkor a lelkünk kárt szenved. Olyannak kellene látnunk Istent, aki epekedve vágyódik az ember után, és szeretne jót tenni vele. A teljes Szentírás úgy mutatja be Őt, mint aki gyöngéd szeretetével hívja és kérleli tévelygő gyermekeit. Egyetlen földi szülő sem tud annyira türelmes lenni gyermekei hibái láttán, mint amit tanúsít Isten azok iránt, akiket megmenteni vágyik. Senki sem tud olyan szeretetteljesen kiállni a bűnös mellett, mint Ő. Egyetlen ember ajkát sem hagyták el kitartóbb és gyöngédebb kérlelések a tévelygők felé. Ó, hogyan is szerethetnénk még jobban Istent, hogyan fejezhetnénk ki még alázatosabb engedelmességgel a szeretetünket iránta? Őrködjünk a gondolataink, a tapasztalataink és a magatartásunk fölött, mert Isten összes ígérete a kimondhatatlan szeretet hangjával szól hozzánk. – That I May Know Him, 263. o.

Krisztus eljött, hogy megtanítsa az embereket arra, amit Isten a tudtukra kívánt adni. Odafenn az égen, idelenn a Földön s a tengerek széles vizein Isten keze művét látjuk. Minden teremtett dolog Krisztus hatalmáról, bölcsességéről és szeretetéről tanúskodik. De sem a csillagokból, sem a tengerekből vagy vízesésekből soha meg nem ismerhetjük annyira Isten személyiségét, ahogyan Krisztusban kijelentette magát. Isten látta, hogy a természetnél világosabb kijelentésre van szükség, hogy feltárja személyiségét és jellemét. Elküldte hát Fiát a világra, hogy kijelentse a láthatatlan Isten természetét és tulajdonságait – már amennyit emberi szem elviselhet belőle. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 265. o.

„Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” (2Kor 5:17)
Előfordulhat, hogy az ember nem emlékszik pontosan megtérésének helyére és idejére és a vele összefüggésben lévő körülményekre, de ez a tény még nem igazolja, hogy az illető megtéretlen. Krisztus így szólt Nikodémushoz: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.” (Jn 3:8) Bár a szél láthatatlan, hatása mégis látható és érezhető; ilyen a Szentléleknek az emberi szívre gyakorolt hatása is. Noha az emberi szem nem láthatja ezt az újjáteremtő erőt, mégis új lénnyé teremt bennünket: Istennek képmására. A Szentlélek munkája csendes és észrevétlen, de eredményei mégis nyilvánvalóak. Ha szívünk Isten Lelke által megújult, az életünk bizonyságot tesz erről a tényről. Bár önmagunk nem változtathatjuk meg a szívünket, nem állíthatjuk vissza az Istennel való összhangot, s bár jó cselekedeteinkre nem építhetünk, és bennük nem bízhatunk, az életünk mégis kinyilvánítja, hogy Isten kegyelme bennünk lakozik. Változás áll be életünkben és szokásainkban. Tisztán, határozottan látható a különbség a között, amik voltunk, és amik újjászületésünk óta vagyunk. A jellem nem az alkalomadtán való jó vagy rossz cselekedetekben nyilvánul meg, hanem a mindennapi megszokott szavakban és cselekedetekben. – Jézushoz vezető út, 57. o.

Figyeljük meg az első angyal üzenetét! Örökkévaló evangélium. Az ítélet órája. Imádjátok a Teremtőt! Gondoljuk meg, hogy milyen szoros a kapcsolat ezek között! Amikor az ítéletben megállunk a Teremtőnk előtt, egyedül az evangélium ad reményt. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8:1). Nem esnek kárhoztatás alá sem most, sem az ítélet idején!
A Teremtő Isten üzenetének központi szerepe van a jelenvaló igazságban, különösen akkor, amikor az evolúció (még ha „keresztény” köntösben jelenik is meg) a keresztény hit alapját fenyegeti elpusztítással.
Az evolúciós gondolkodás támadása idején Isten azonban elindított egy egyházat, egy népet, amelynek már a neve is bizonyság az evolúció ellen. Ennek a népnek kell hirdetnie azt az alapvető igazságot, hogy Isten a Teremtő és a Megváltó.
 

Figyeljük meg, milyen szorosan kapcsolódik Jézus teremtői volta ahhoz, hogy Ő a Megváltó! Teremtő voltának elhomályosodásával – és az evolúció tana elkerülhetetlenül erre vezet – megváltói szerepét is megkérdőjelezik. Jézus azért jön, hogy megszabadítson bennünket a bűntől, a haláltól, a szenvedéstől és az erőszaktól, miközben az evolúció tanítása szerint a bűn, a halál, a szenvedés és az erőszak éppenséggel a teremtés eszköze volt? Isten éppen attól a folyamattól ment meg bennünket, amit eredetileg Ő maga alkalmazott? Veszélyes hazugság ez!
Ami pedig még rosszabb, hogy az evolúció gúny tárgyává teszi Jézus kereszthalálát. Miért? Pál elválaszthatatlan kapcsolatot lát a bűn Ádám általi betörése és Jézus halála között (lásd Róm 5:17-19). Tehát közvetlen a kapcsolat Ádám és Jézus között. Az evolúciós elképzelés szerint azonban nem vezethette be a halált a bűntelen Ádám, hiszen éppen a halál – az évmilliókon át pusztító halál – volt állítólag a szükséges erő, ami Ádám megteremtéséhez kellett.
Tehát az evolúció elmélete az alapjától kezdve rombolja a kereszt bibliai alapját. A hetednapi adventisták viszont élő bizonyságként szólítják a világot a Teremtő imádatára e tévtanítással szemben.
 

EGW idézet:

Miközben Isten szava beszél Krisztusról, aki emberi testben e Földön élt, határozottan szól a földi születése előtti létéről is. Az Ige isteni személyként létezett az Atya mellett. Az örökkévalóságtól kezdve Ő volt a szövetség közbenjárója, akiben a Föld minden nemzetei – zsidók és pogányok egyaránt – megáldatnak, amennyiben elfogadják Őt… A világ általa lett, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). Ha Krisztus teremtett mindent, akkor léteznie kellett a teremtett dolgok megléte előtt. Az erre vonatkozó szavak oly határozottak, hogy senkinek sem kell kétségben maradnia felőlük. Krisztus lényegében és a szó legmagasabb értelmében Isten volt. Az örökkévalóság óta Istennel volt, mindenek fölötti, örökké áldott Isten. Az Úr Jézus Krisztus, Isten szent Fia, öröktől fogva különálló személyként létezett, mégis egy volt az Atyával. Ő volt a menny túláradó dicsősége, a mennyei lények parancsnoka, és az angyalok imádó hódolata joggal illette meg. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 247. o.

A világ Megváltója átment ugyanazon a próbán, amelyben Ádám elbukott, amikor áthágta Isten kijelentett törvényét. Egyszülött Fia emberként jött Földünkre, hogy megmutassa a világnak, hogy az ember képes Isten törvényének megtartására… Isten Fia a bűnös helyére lépett, és átment azon a próbán, melyben Ádám elbukott. Krisztus kiállta a pusztai megkísértést, mely százszorta olyan erőteljes volt, mint ami az emberi fajt valaha is érhette és érheti. Jézus ugyanúgy utasította vissza Sátán kísértéseit, mint ahogyan minden egyes megkísértett lélek is teheti: az ihletett Igét idézte neki, és így szólt: „Meg van írva…”
Krisztus emberként győzedelmeskedett Sátán kísértései felett. Jézushoz hasonlóan minden ember legyőzheti a kísértéseket. Krisztus érettünk alázta meg magát. Hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett. Jóvátette Ádám szégyenletes bukását, és győzelmével bizonyságot tett az el nem bukott világok és a bukott emberiség előtt, hogy a mennyből nyert isteni erő segítségével az ember képes megőrizni Isten parancsolatait. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 136. o.

A kereszt az a hely, ahol a könyörület és az igazság összetalálkozott, s az igazságosság és békecsókot váltottak. [Lásd Zsolt 85:11 versét: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást” (a ford. megjegyzése).] Minden kutató és munkás vegye újra meg újra fontolóra, hogy megfeszített Urunk hirdetésével ezt tegyék friss érdeklődéssé az emberek előtt. Mutassatok rá, hogy Krisztus élete tökéletes jellemet tár elénk. Tanítsátok, hogy „valakik befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek” (Jn 1:12). Ezt hirdessétek újra meg újra. Isten fiaivá, a királyi család tagjaivá, a mennyei király gyermekeivé válhatunk. Hirdessük, hogy ha valaki elfogadja Krisztust, s a kezdettől táplált szilárd bizalmában mindvégig állhatatosan kitart, akkor Isten örököse, Krisztus örököstársa lesz. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 59. o.
 

Csodálhatjuk és imádhatjuk az Urat, a Teremtőt, de ennél még tovább megyünk. Az előzőekben megállapítottuk, viszont érdemes újból megfigyelni, hogy a Teremtőnk egyben a Megváltónk is. Isten, aki megteremtett bennünket ugyanaz, mint aki megváltott. Azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz 1:26), és Ő nem más, mint aki a kereszten felkiáltott: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet” (Mt 27:46). Kell ennél több indok arra, hogy féljük Istent és dicsőséget adjunk neki, imádjuk Őt?
Bűnbe süllyedt emberként hogyan adhatunk megfelelő választ erre a lenyűgöző igazságra? Hogyan felelhetünk erre? Az első angyal üzenete így hangzik: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7).
 

A kereszt után érkezett az első angyal üzenete, ami a Teremtő imádatára szólít, miután az egész világmindenség és Krisztus követői előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” az nem más, mint aki noha Isten volt, „szolgai formát vett fel, és hasonló lett az emberekhez. És amikor emberi formában volt, megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2:7-8, ÚRK).
Micsoda látvány lehetett ez azok számára, akik ismerték Jézust, mielőtt emberként a földre jött! Nem meglepő, hogy a mennyei lények is imádják Őt. Mi pedig, akiket a vérén váltott meg, vajon mi mást tehetnénk, mint hogy imádjuk Teremtőnkként és Megváltónkként?
 

EGW idézet:

Krisztus a következő üzenetet bízta rám: „Újjá kell születnetek, különben nem léphettek be a mennyek országába!” Következésképpen mindazok, akik helyesen értették meg ezt az üzenetet, lemondanak zavartkeltő lelkületükről, és teljes szívvel keresik az Urat. Ha így tesznek, akkor megtalálják Krisztust, és lelki életük elkülönül a világétól. Minden prédikációjuk szüntelenül és határozottan az igazi kegyesség egyszerűségét hirdeti, ami majd helyet talál minden éhező és szomjazó lélekben, aki keresi a reménység és a hit biztonságát, s a teljes bizonyosságot Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által.
Különösen ezt a határozott igazságot kell hirdetnünk, mely szerint a teremtett lény érdemei semmit sem változtathatnak Isten előtti állapotunkon, sem azon az ajándékon, amit Isten ad nekünk. Ha a cselekedetek és a hit által szerezhetné meg bárki is az üdvösséget, akkor a Teremtő mintegy adósa lenne a teremtett lénynek. Fennáll a veszélye, hogy ezt a hamis tanítást egyesek igazságként fogadják el… Ha az ember a jó cselekedeteivel nem érdemli meg az üdvösséget, akkor az csak kizárólag kegyelemből nyerhető el, ha elfogadja Jézust és hisz benne. Az üdvösség tehát teljes mértékben ajándék. – Faith and Works, 19–20. o.

Jézus, az Atya dicsőségének tündöklése, Istenhez való hasonlóságát nem tekintette olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodjon, „hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén” (Fil 2:7). Nem hódolatot követelő uralkodóként járt az emberek között, hanem kész volt átélni, megtapasztalni az élet minden nehézségét, mint akinek mások szolgálata a küldetése. Jézus modorában nyoma sem volt a szenteskedésnek, sem a hideg, szigorú, zord, barátságtalan keménységnek…
Jézus megüresítette magát, s bármit cselekedett is, az énje sohasem ütközött ki. Ellenkezőleg. Mindenben az Atya akaratának vetette alá magát. Amikor földi küldetése már-már lezárult, nyugodtan elmondhatta: „Én dicsőítettelek téged e Földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn 17:4) Nekünk is megparancsolja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29). – Gondolatok a hegyibeszédről, 14. o.

Jézus mondotta: „Ha felemeltetem e Földről, mindeneket magamhoz vonszok.” (Jn 12:32) A bűnösnek Krisztust, mint Megváltót kell megismernie, aki a világ bűneiért életét áldozta fel. Ha Isten Bárányát a Golgota keresztjén szemléljük, kibontakozik előttünk a megváltás titka, és Isten szeretete bűnbánatra vezet bennünket. Krisztus a szenvedése és halála által hozzánk, bűnösökhöz való felfoghatatlan szeretetéről tett bizonyságot; s miközben a bűnös szemléli ezt a szeretetet, a szíve meglágyul, az elméje fogékonnyá lesz, s a lelkét töredelemre készteti…
A bűnös ellenállhat ennek a szeretetnek, vonakodhat Krisztushoz közelebb jutni, de ha nem ellenkezik, Jézus végül magához vonja. Ha a bűnös megismeri Isten üdvtervét, akkor a kereszt tövéhez borul, és komolyan megbánja bűneit, melyek Isten hűséges Fiának szenvedéseit okozták. – Jézushoz vezető út, 26–27. o.
 

A Szentírás egyik központi témája Isten imádata, ami mindig is vita tárgyát képezte az emberek között, sőt Isten népe között is. Az Ószövetség idején a próféták korholták Isten népét, amiért idegen isteneket imádtak vagy pedig a pogány világ vallási szokásait követve tisztelték az Urat. A kozmikus küzdelem kellős közepében feszül az Isten imádata és az idegen istenek tisztelete közötti ellentét, és ehhez társul még Isten törvényének semmibevétele.
„Az imádat az emberi lét legalapvetőbb aspektusát szólítja meg, azt illetően, hogy mit kell tenni a Teremtő jelenlétében az embernek, az élő teremtménynek… Csak az élők imádhatják az Urat, a halottak nem imádhatják Őt… Aki megteremtett bennünket, az hív, hogy adjuk neki az életünket, így fejezve ki imádatunkat. Majd életünket gazdagabban viszszanyerve mások áldására élhetünk. Az imádat létezésünk természetét és célját érinti. Szükségünk van arra, hogy ne minden önmagunk körül forogjon, így megszabaduljunk az önzéstől. Értelmét veszti a létünk, ha nem imádjuk Istent, célt tévesztett, ezért a halálba, a teljes megsemmisülésbe tart, mert elszakadunk az élet forrásától” (Ángel Manuel Rodriguez: The Closing of the Cosmic Conflict: Role of the Three Angels’ Messages. 42. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Jób 36–42; Ellen G. White: Az imádság, 21. fej., az „Isten angyalai készségesen segítenek, amikor Isten vezetését keressük” bekezdéstől a fejezet végéig
 

A Szentírás alapvető igazsága, hogy Isten hét szó szerinti napon teremtette világunkat. A Szentírás ezekkel a szavakkal kezdődik: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1). A Biblia utolsó könyve imádatra hív, annak imádatára, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7). Isten méltó a mi imádatunkra, mivel Ő teremtett minket. Nem evolúció vagy genetikai baleset eredményei vagyunk. Sokkal többek vagyunk, mint az állatvilág fejlettebb egyedei. Emberek vagyunk, hihetetlen értéket képviselünk, mivel Isten alkotott minket. Mindenikünk egyedi az Ő szemében.
E heti tanulmányunk a szombat jelentőségét tárja fel a teremtés öszszefüggésében. A szombat arról beszél, hogy milyen értéket képviselünk Isten szemében. Helyesen értelmezve, a szombat megsemmisít bármiféle kisebbségi komplexust, megszünteti az alacsony önbizalmat. Teremtés által a Krisztuséi vagyunk, következésképpen a szombat a Krisztusban megvalósuló pihenésről is szól. Szombaton megpihenünk a világ értékrendje által diktált kimerítő munkától. A szombat meghív, hogy elmélkedjünk az örök értékek felett, megpihenjünk Krisztusban üdvösségünkért, és bízzunk Isten teremtő hatalmában, mely át tud minket formálni, hogy napról napra jobban hasonlítsunk rá.
E heti tanulmányunk során jobban megértjük, mit jelent a szombat, a Krisztussal való közösség örök emlékműve. Hétről hétre minden szombaton imádjuk Istent, s ezzel megérezzük a menny előízét. Amint látni fogjuk, a Jelenések könyve az örökkévalóság fényében feltárja előttünk a szombat fontosságát. 

1988 novemberében Charles Colson írt egy cikket „Astronauts Who Found God: A Spiritual View of Space” („Űrhajósok, akik megtalálták Istent: lelki perspektíva az űrről”) címmel. Ebből idézünk: „John Glenn asztronauta visszatérése a világűrbe 36 évvel azután, hogy körberepülte a Földet a pályája mentén, újra a közösségi tudat előterébe emelte a világűr felfedezésére vállalkozó hősöket. […] 1998-ban, utolsó űrutazását követően a 77 éves Glenn azt nyilatkozta, hogy számára lehetetlen úgy tekinteni erre a csodálatos teremtett világra, hogy ne higgyen Isten létezésében. »A látvány csak tovább erősíti hitemet!«” (Charles Colson: Breakpoint Commentary. 1998. november 5.).
Az emberek talán nem tudják, hogy az első űrhajósok mélyen vallásosak voltak, és a végtelen világűr láttán a meggyőződésük csak tovább erősödött. „Neil Armstrong és Buzz Aldrin volt a két első űrhajós, aki leszállt a Holdra, és megtette azokat az emberiség számára oly nagy lépéseket. Azt viszont lehet, hogy nem tudod, hogy mielőtt kilépett volna az űrhajóból, Aldrin magához vett egy Bibliát, egy ezüst kelyhet, valamint úrvacsorai kenyeret és bort. Ott, fent a Holdon, az első dolga volt úrvacsorai istentiszteletet tartani. […]
Frank Borman volt a Föld pályáján túl először repülő űrhajó parancsnoka. 400.000 km magasból letekintve a Földre, Borman a következő rádióüzenetet közvetítette: »Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.« Majd később így magyarázta a megnyilatkozását: »Az az erős érzésem volt, hogy léteznie kell egy nálunk hatalmasabb erőnek, hogy van Isten, és valóban volt egy kezdet«” (Charles, Colson: Breakpoint Commentary. 1998. november 5.).
Az említett űrhajósok mind azt érzékeltették szavaikkal, hogy a világunk nem a véletlen eredménye, és az élet sem egy űrbéli baleset következtében alakult ki a Földön. Feleszméltek 1Móz 1:1 versének igazságára: világunkat egy mindenható, mindentudó Isten teremtette.
Jelenések 14. fejezetének hármas angyali üzenete hangos szóval hirdeti a teremtés és a mindentudó Isten üzenetét. Istent sosem éri meglepetés. Előrelátja a jövő eseményeit. Isten alkotta meg ezt a különleges üzenetet, hogy figyelmeztesse az emberiséget a humanista, posztmodern kor kihívásaira. Nem véletlen tehát, hogy amikor szárnyra kapott a fejlődéstan elmélete, Isten üzenetben felszólította a világot a Teremtő imádatára.
Három nagy filozófiai-politikai hatalom emelkedett fel a XIX. században, amely meghatározta a történelmet. A fejlődéstannak (1) nagy hatása volt a tudóstársadalomra, és milliók életét érintette. A kommunizmus és a marxizmus (2) kifosztotta az emberi életet, szintén milliók sorsát befolyásolva. Sigmund Freud tanításai milliók gondolkodását változtatták meg a pszichológia területén.
A szombat műemlék a Teremtő tiszteletére egy olyan törvénytelen korban, amikor az elvilágiasodás folyamatosan teret hódít. Ahogy az e heti tanulmány is rámutat, a szombat az Alkotónk iránti odaadásunk szimbóluma, annak a ténynek az elismerése, hogy az élet nem genetikai baleset eredménye. Isten akarata és terve folytán létezünk, jól meghatározott céllal. A teremtés megértése – ahogyan azt a szombati imádat feltárja előttünk – megszabadít az evolúció embertelenítő béklyóiból. Istennek minden élet számít, mivel minden személy egyedi alkotás, akit Teremtőnk különleges módon formált meg, hogy a tervében kijelölt specifikus célt megvalósítsa.

Istennek minden ember életével célja van
Amikor Bruce Olson 19 éves volt, elment a Kolumbia és Venezuela közötti határvidék őserdejébe, hogy az ottani lakosságnak – egészen pontosan a Barí törzs tagjainak – hirdesse az evangéliumot. Primitív, őshonos lakosságról van szó, amely elszigetelten él a dél-amerikai őserdőben, és főként erős harci képességéről és heves, barbár taktikáiról ismert. Bruce-t nem nyugtalanította a barík faragatlan modora, és kész volt akár az életét is feláldozni, csakhogy elvigye nekik az evangéliumot. Heteket töltött a körükben, és megpróbálta megnyerni a bizalmukat. Előtte a nyugati társadalmak egyetlen képviselője sem lépett a területükre. Idővel azonban a Barí törzs tagjai megkedvelték, megszerették ezt a kedves, gondoskodó fiatalembert. Miközben az evangéliumról beszélt nekik, fokozatosan új életet kezdtek Krisztusban. A mindenható Teremtő megváltoztatta az életüket. Az egykoron harcos, erőszakos törzs a béke védelmezője és hirdetője lett a régióban.
Miközben Bruce igazi eredményeket ért el az evangélium terjesztésében, váratlan esemény történt. A kolumbiai gerillák elrabolták az ifjú evangélistát, és a dzsungel szívében található rejtekhelyre vitték. A kolumbiai állami hadsereg mindeközben megpróbálta bevonni a Barí törzset a gerillák elleni háborúba. A törzs vezetősége azonban ezt elutasította, mondván, hogy az erőszak további erőszakot szül.
Bruce-t hónapokig tartották fogva embertelen körülmények között, de mindennek ellenére nem roskadt össze a nyomás alatt. Megnyerte elrablói bizalmát, és végül kapott tőlük egy Bibliát, amiből naponta bizonyságot tett nekik Istenről. Több mint százan a gerillaharcosok közül elfogadták Krisztust, majd letették a fegyvert, és újra rendes kolumbiai állampolgárok lettek.
A Bruce Olson ellen felvonultatott gonosz erők ellenére a mindenható Teremtőnek terve volt az ő életével, amit a pokol összes ereje sem akadályozhatott meg. Teremtőnknek nemcsak Bruce Olson számára volt terve, Istennek a mi életünkkel is célja van, mi több: nemcsak hogy tervet fektetett le számunkra, hanem a Szentlélek által vezetni is fog céljai elérésében. A szombat gazdag áldásainak megértése hozzásegít Isten számunkra kidolgozott terve és célja mélyebb megértéséhez.
Amint az az e heti tanulmányunkból is kiderül, a héber bara szó által kifejezett cselekvésre egyedül Isten képes. Az ember a rendelkezésére álló anyagból alkot, Isten azonban a semmiből teremtett. Megszólal Isten, és megjelenik a tapintható, kézzel fogható anyag (Zsolt 33:6, 9; Zsid 1:1–2). Amikor Isten beszél, szavára dolgok jönnek létre, mivel Isten Igéjében teremtő erő van. Szombati istentiszteletünkkel elismerjük, hogy az ég és a föld Teremtője mindenható Isten.
Ha Isten elég erős és hatalmas ahhoz, hogy létrehozza és benépesítse világunkat, kétségkívül az életünket is képes megváltoztatni. A szombat a megigazulás (nyugalmunk egyedül Krisztusban valósul meg) és a megszentelődés jelképe (erőnk csakis Krisztusban teljesedik ki). Ezékiel próféta világosan fogalmaz: „Adám nékik szombatjaimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ő közöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük” (Ez 20:12). Miközben Istent imádjuk szombaton, Ő újjáalkot minket. A Teremtő újjáteremt bennünket.
A végső konfrontáció – melynek középpontjában az imádat áll, amint azt a Jelenések könyve feltárja előttünk – éppen azért következik be, mert Krisztus megteremtett, megváltott és átformált minket, majd pedig eljön értünk. Az ördög gyűlöli a szombatot, mivel mindazt gyűlöli, amit a szombat képvisel. A hetedik napi szombat Krisztus tekintélyének, uralkodásának, kegyelmének és erejének a jelképe. Sátán becsaphatja az embereket, elhitetvén velük, hogy a szombatnak nincs jelentősége, alááshatja a Teremtő tekintélyét, és milliókat késztethet arra, hogy őt kövessék. Ezért küldte Isten Jelenések 14. fejezetében az üzenetét az utolsó napokban élők számára: fel akarja készíteni a világot a Teremtő-Megváltó eljövetelére, aki vissza fogja adni bolygónknak eredeti, édeni ragyogását.

Elmélkedésre
A teremtés Istene alkotta meg a napot, a holdat és a csillagokat. Csodálatos erejével megteremtette bolygónkat, melyet élő lényekkel töltött meg. Ugyanaz az Isten megszabadította népét az egyiptomi rabságból, vezette pusztai tévelygése során, mannát adott neki az égből, leomlasztotta Jerikó falait, és legyőzte Izrael ellenségeit. Ez az Isten irántad és irántam is érdeklődik, és beveti teremtői erejét, hogy legyőzze életünk ellenségét, mely lelkünkre tör. E bibliai igazság megértése és elfogadása az a részlet, mely a különbséget teszi.
Mindenki közülünk naponta küzd kísértésekkel. De íme a hihetetlenül jó hír: ugyanaz az Isten, aki munkába állította a végtelen teremtő erőt, hadrendbe állítja ugyanazt a végtelen erőt a pokol lelkünk elvesztéséért küzdő erői legyőzésére. Jézus sokkal többet ajánl fel, mint frusztrációkkal teli vereséget, ismételt bukásokat vagy botladozásokat ugyanazokban az akadályokban. Kit szolgálunk? A mindenható Teremtőt, akinek végtelen ereje és hatalma van. Ez az erő a mienk lehet, ha hit által elfogadjuk. Teremtőnk ereje átalakít, megváltoztat, megújít.
Beszélgetés és ima
Kérd meg csoportod valamelyik tagját, hogy olvassa fel 2Korinthus 5:17 versét: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.”
Mit jelent új teremtésnek lenni? Beszéljétek meg a csoportban!
Az óra végén imádkozz csoportod tagjaiért, és kérd Istent, hogy segítsen nekik még jobban megérteni, hogyan változtathatja meg teremtő ereje által az életüket.