Özönvíz

Alapige: „Amiképpen pedig a Noé napjaiban vala, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:37).

„…látta az ÚR, hogy megsokasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6:5, ÚRK). A „látta” ige visszavezeti az olvasót a teremtési történethez. Most azonban mit lát Isten ahelyett, hogy minden tób, azaz „jó” volna? Azt, hogy ra’, vagyis gonosz (1Móz 6:5). Úgy tűnt, hogy megbánta a világ teremtését, ami ekkorra megtelt gonoszsággal (1Móz 6:6-7).
Isten megbánása azonban a szabadítás elemeit is tartalmazza. A héber náham (megbán, sajnál, búsul) szó visszhangzik a Noé (Noah) névben is, ami azt jelenti, hogy „vigasztalás”. Két oldala is van tehát annak, ahogyan Isten a gonoszságra reagál. Egyrészt fenyegető igazságtétellel, ami némelyek pusztulásához vezet, másrészt vigasztalással és a kegyelem ígéreteivel is, amelyek mások üdvösségét eredményezik.
Ez a „kettős hang” hallatszott már Kain és Ábel/Sét esetében is, majd megismétlődött Sét (Isten fiai) és Kain (az emberek leányai) vonala közötti ellentétben. Azután pedig újból ezt halljuk, amikor Isten különválasztja Noét az emberiség többi részétől.

EGW idézet:

Az emberiség sokat megőrzött eredeti erejéből. Csak néhány évszázad telt el azóta, hogy Ádám ehetett az élet fájáról, amely meghosszabbította életét; az ember korát még mindig századokban mérték. Ezek a hosszú életű emberek, akiknek kivételes képességük volt a tervezésre és a megvalósításra, Isten szolgálatára szentelődve dicsőségessé tehették volna Teremtőjük nevét a földön, és megfelelhettek volna annak, amiért Isten életet adott nekik. De ők ezt nem tették. Sok óriás volt – bölcsességükről híres, nagytermetű, erős emberek, a legkülönösebb és legcsodálatosabb munkák ügyes tervezői. De elengedték a gonoszság gyeplőjét. Ügyességük és értelmi képességük arányban állt ezzel a bűnükkel.
Az özönvíz előtt élt embereket Isten sok és gazdag ajándékkal áldotta meg. Ám ők a maguk dicsőségére használták ajándékaikat, és azt átokká tették azáltal, hogy az Ajándékozó helyett az ajándékokat szerették. Az aranyat, ezüstöt, drágaköveket és a jó minőségű faanyagot a saját lakóhelyük építéséhez használták,  és  egymást  túl  akarták szárnyalni lakásuk ötletes díszítésében. Csak saját büszke szívük kívánságait igyekeztek kielégíteni, és szórakoztató, bűnös látványokban lelték örömüket. Mivel nem akarták Istent megismerni, csakhamar létezését is tagadták. A természetet imádták a természet Istene helyett. Dicsőítették az emberi lángelmét, imádták kezük munkáit, és arra tanították gyermekeiket, hogy hajoljanak meg a faragott képek előtt. – Pátriárkák és próféták, 90. o.

Az özönvíz előtt élt nemzedékről olvassuk: „És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz… Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz 6:5,13)
Isten figyelmeztette az akkori világ lakóit azon szándékáról, hogy meg akarja tisztítani a földet a törvénytelenségtől. Az emberek azonban babonának tartották és kinevették a figyelmeztetéseket. Megvetették Noé felhívásait a közelgő özönvízre vonatkozóan. Amikor Krisztus a földön járt, Ő is figyelmeztette az embereket a Jeruzsálemre leselkedő pusztulásról, mivel lakói elutasították az igazságot, és megvetették az Isten által küldött hírnököket. Krisztus figyelmeztetését azonban semmibe vették.
Szolgái által az Úr bennünket is figyelmeztetett, és kijelentette, hogy mindennek a vége közel van. Egyesek felfigyelnek ezekre a figyelmeztetésekre, azonban a legtöbb ember megveti azokat.
Így lesz ez Krisztus eljövetelekor is. A földművesek, a kereskedők, a törvényhozók és az üzletemberek el lesznek foglalva saját magukkal, miközben az Úr napja váratlanul elérkezik. – In Heavenly Places, 343. o.
 

Dánielhez hasonlóan Noé is próféta volt, megjövendölte a világ végét. A bárkának fordított héber szó a tébáh (1Móz 6:14) ugyanaz a ritka egyiptomi jövevényszó, ami 2Móz 2:3 versében úgy olvasható a fordításban, hogy gyékényládácska – ebbe tették a kis Mózest, aki megmenekült, majd kivezette Izraelt Egyiptomból. Vannak, akik a bárka és a szent sátorban elhelyezett szövetség ládája (2Móz 25:10) között látnak párhuzamokat. Az özönvíz idején a bárka tette lehetővé az emberek túlélését, a szövetség ládája pedig, ami Isten jelenlétét jelképezte a nép között (2Móz 25:22), Istennek a népéért végzett megváltói munkájára mutatott rá. „Noé úgy cselekedett, amint Isten parancsolta neki, mindent aszerint tett” (1Móz 6:22, ÚRK) – így zárul az előkészület szakasza. Az ’ásáh (cselekedett) ige Noé tettére utal, amellyel válaszolt a szakasz kezdetén (1Móz 6:14) az ’ásáh (csinálj) igére Isten parancsában, ami ötször is megismétlődik (1Móz 6:14-16). Noé feleletében Isten parancsa visszhangzik, ami azt jelzi, hogy tökéletesen engedelmeskedett annak, amit az Úr meghagyott neki. Érdekes, hogy ezt a kifejezést találjuk a szövetség ládájának elkészítésével kapcsolatban is (2Móz 39:32, 42; 40:16). „Isten megadta Noénak a bárka pontos méreteit, és világosan meghatározta építésének minden részletét. Emberi bölcsesség nem tudott volna kigondolni olyan erős és masszív építményt. Isten volt a tervező és Noé az építőmester” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 64. o.).
Tehát a bárka és a szövetség ládája (a héberben ugyanaz a szó) újból megerősíti, hogy mindkettőnek mentő szerepe volt. Noé engedelmességét az Ige úgy mutatja be, mint ami része volt Isten megváltási tervének. Noé egyszerűen azért menekült meg, mert volt hite megtenni azt, amit Isten parancsolt neki (lásd Zsid 11:7). Az egyik korai példáját adta annak, hogy a hit cselekedetekben nyilvánul meg, és csak ez számít hitnek (Jak 2:20). Röviden tehát „Noé kegyelmet talált az ÚR előtt” (1Móz 6:8, ÚRK), és a már megkapott kegyelemre válaszul cselekedett hűségesen, engedelmeskedett annak, amit Isten megparancsolt neki. Vajon nem így kellene mindannyiunknak tenni?
Tanulmányozd a projekteket bemutató katalógust (a misiune.adventist.pro webcímre kattintva)! Készüljünk fel a jövőre azáltal, hogy Noéhoz hasonlóan önzetlenül szolgáljuk társadalmunkat.

EGW idézet:

Több mint száz évvel a vízözön előtt Isten angyalt küldött a hűséges Noéhoz, és tudatta vele, hogy többé nem kegyelmez a megromlott emberiségnek. De nem akarta őket tudatlanságban hagyni szándéka felől. Ki akarta oktatni Noét, hogy hűséges prédikátorrá tegye, és figyelmeztesse a világot közelgő pusztulására, hogy a föld lakóinak nincs mentségük. Megbízta Noét, hogy prédikáljon a népnek, és egy bárkát kellett készítenie Isten utasítása szerint saját magának és családjának megmentésére. De nemcsak prédikálnia kellett, hanem a bárka építésének példája által mindenkit meggyőzni, hogy elhiggyék azt, amit hirdet.
Noé és családja nem egyedül félte Istent, és nem egyedül engedelmeskedett neki. De Noé volt valamennyiük között a legkegyesebb és legszentebb a földön. Csak az ő életét őrizte meg Isten, hogy végrehajtsa az Ő akaratát, és bárkát építve figyelmeztesse a világot a közelgő ítéletre. – A megváltás története, 62–63. o.

Noé kitartott, mint sziklaszirt a viharban. Körülötte tombolt a törvénytelenség és az erkölcsi korrupció, ám a közutálat és megvetés, az általános törvénytelenség és engedetlenség közepette is kitűnt szent becsületességével és megingathatatlan hűségével. Miközben körülötte a világ megvetette Istent, és kicsapongó életet élt, mindenütt csak erőszak és csalás volt tapasztalható, a feddhetetlenség hűséges prédikátora azt hirdette, hogy a földlakók szakadatlan bűnei miatt özönvíz fogja elpusztítani a földet. Figyelmeztette az embereket, hogy térjenek meg, higgyenek, és menjenek be a bárkába. […]
Szavai erővel teltek meg, mivel szolgája által Isten szólt az emberekhez. Az Istennel ápolt kapcsolata végtelen erővel ruházta fel őt, és ünnepélyes felhívásai százhúsz éven keresztül hangzottak, miközben olyan eseményeket hirdetett, amelyek az akkori emberi felfogás szerint elképzelhetetlenek voltak… Milyen egyszerű és gyermeki hittel rendelkezett Noé a nagy hitetlenség közepette! … Megmutatta a világnak, hogy mit jelent pontosan azt hinni el, amit az Úr mondott. – Reflecting Christ, 322. o.

Az ember nem vetheti el büntetlenül azt az intést, amit az irgalmas Isten küld neki. A menny üzent a Noé korabeli világnak, és üdvösségük azon múlt, hogy miként fogadják az üzenetet. Mivel elutasították a figyelmeztetést, Isten visszavonta Lelkét a bűnös emberiségtől; ezért elpusztultak az özönvíz hullámaiban. Ábrahám korában Isten visszavonta irgalmát Sodoma bűnös lakóitól, és Lóton, Lót feleségén és két leányán kívül mindenkit megemésztett a mennyből küldött tűz. Így volt ez Krisztus napjaiban is. Isten Fia kijelentette a hitetlen kortárs zsidóknak: „Pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt 23:38) Ugyanez a Végtelen Hatalom, bepillantva az utolsó napokba, ezt mondja azokról, akik
„nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”: „Azért bocsátja reájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” (2Thessz 2:10, 12) Amikor az emberek elutasítják Isten Igéjének tanításait, az Úr visszavonja Lelkét, és megengedi, hogy kívánságaik szerint tévelyegjenek. – A nagy küzdelem, 431. o.
 

Szintén kulcsszó az ’ásáh (csinál) ige, ami Noé tetteire utal Mózes első könyvének teremtési beszámolójában (1Móz 1:7, 16, 25-26, 31; 2:2). Noé engedelmes tette hasonló Isten teremtői cselekedetéhez. Ebből a kapcsolatból azt érthetjük meg, hogy az özönvízzel Isten nemcsak megbüntette az emberiséget, hanem meg is mentett bennünket.

Amennyiben figyelmesen olvassuk az özönvízről szóló szöveget, a teremtési történettel közös számos szó és kifejezés tűnik fel: „hét” (1Móz 7:2-4, 10; vö. 2:1-3); „hím és nőstény” (1Móz 7:2-3, 9, 16; vö. 1:27); „a neme szerint” (1Móz 7:14; vö. 1Móz 1:11-12, 21, 24-25); „állatok”, „madarak”, „csúszó-mászó állatok” (1Móz 7:8, 14, 21, 23; vö. 1:24-25); és „élet lehelete” (1Móz 7:15, 22; vö. 1Móz 2:7). Az özönvíz története tehát valamennyire hasonló a teremtési történethez.
A teremtési beszámoló visszhangzása arra utal, hogy a teremtő Isten ugyanaz, mint aki elpusztít (5Móz 32:39). Ezek a visszhangzó kifejezések a reménység üzenetét is hordozzák: Isten új teremtést tervezett az özönvízzel, ami újfajta létezést eredményezett.
A vizek mozgása mutatja, hogy ez a teremtési esemény valójában a visszafordítása 1Mózes 1. fejezete teremtői tetteinek. 1Mózes 1. fejezete leírja a menynyezet alatti és feletti vizek elválasztását (1Móz 1:7), az özönvíz idején pedig ezek újból egybefolytak, amikor kiléptek határaik közül (1Móz 7:11).
Ez a folyamat egy látszólagos ellentmondást tartalmazó üzenetet közvetít: Istennek el kellett pusztítania azt, ami korábban már megvolt, hogy utána újat teremthessen. Az új föld megteremtéséhez szükséges a régi pusztulása. Az özönvíz az előképe a világ szabadulásának, ami az idők végén, a jövőben következik be: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt” (Jel 21:1, ÚRK; vö. Ézs 65:17).
 

A Biblia feljegyzése összhangban van önmagával és a természet tanításával. A teremtés első napjáról ezt olvashatjuk: „és lőn este és lőn reggel, első nap” (1Móz 1:5). A későbbiekben pedig ugyanezt az időszakot említi a teremtés hetének mind a hat napjával kapcsolatosan. Magára a teremtői munkára vonatkozóan pedig ezt írja az isteni kinyilatkoztatás: „Mert Ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.” (Zsolt 33:9) […]
Az özönvíz előtti időszakban a növényés állatvilág mérhetetlenül gazdagabb és szebb volt, mint amilyennek azóta ismerjük. Az özönvíz során a föld felszíne megtöredezett, jelentős változások következtek be, és a föld átformálódott felszíne az addigi élet sok-sok maradványát őrizte meg. Az özönvíz idején eltemetett – és azóta elszenesedett – erdők alkotják a hatalmas széntelepeket, és biztosítják a kőolajat, ami kényelmünket szolgálja. Amikor ezek a dolgok napfényre jönnek, világosan bizonyítják Isten Igéjének igaz voltát. – Nevelés, 129. o.

Isten szeretete a világ iránt nem abban fejeződött ki, hogy elküldte Fiát, hanem annyira szerette a világot, hogy magát az egyetlen Fiát küldte el a földre, hogy istenségére emberi testet öltve érintkezhessen az emberiséggel, miközben isteni volta szoros kapcsolatban marad az Atyával. Bár a bűn szakadékot képezett az ember és Isten között, az isteni jóindulat tervet készített e szakadék áthidalására. De milyen „anyagot” használt az Úr? Önmagából adott. Ő, aki az Atya dicsőségének tükröződése, eljött az átoktól sújtott földre, és a szakadék fölött saját isteni jelleméből, saját isteni testéből épített hidat… A menny kitárta ablakait, hogy sötét világunkra a mennyei kegyelem gyógyító özönét áraszthassa. – Our High Calling, 12. o.

Szükséges hosszú időt töltenünk csendes imában, közösségben Istennel. Csak így arathatunk győzelmet. A biztonságot egyedül csak a folyamatos éberség szavatolja.
Az Úr szövetséget kötött szentjei javára. Mindenkinek fel kell fedeznie saját jellemének gyenge pontjait, és azok fölött kell éberen őrködni. Akik a keresztség által eltemettettek Krisztussal, és hozzá hasonlóan feltámadtak, vállalták, hogy új életet fognak élni. „Annak okáért, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:1–4) – Counsels to Parents, Teachers and Students, 258. o.
 

1Móz 7:22-24 szakasza leírja, hogy a víz hatalmas erővel mindent beborított, „eltörölt az Isten minden élőt” (1Móz 7:23, RÚF). „A víz százötven napig áradt a földön” (1Móz 7:24, RÚF). A teljes megsemmisülés és reménytelenség hátterén értendő az, hogy „Isten pedig megemlékezett…” (1Móz 8:1, ÚRK). Az özönvízről szóló szakasz közepén ez a kifejezés arra utal, hogy ez a központi üzenete az özönvíz történetének.

A zákar (megemlékezik) ige azt jelenti, hogy Isten nem felejtette el, ami túlmutat a pusztán mentális gyakorlaton. „Isten megemlékezik” – bibliai értelemben ez azt jelenti, hogy teljesedik az ígérete, ami gyakran a megváltásra utal (lásd 1Móz 19:29). Az özönvíz vonatkozásában, amikor „Isten… megemlékezett… megszűnt az eső” (1Móz 8:1-2), Nóé pedig hamarosan elhagyhatta a bárkát (1Móz 8:16).
Noé ugyan még nem kapott határozott utasítást a bárka elhagyására, de ő már megtette a kezdő lépést: próbaképpen kiküldött először egy hollót, majd egy galambot. Amikor már a galamb nem tért vissza, Noé tudta, hogy „felszáradt a víz a földről. Ekkor Noé felnyitotta a bárka fedelét, és látta, hogy íme, megszikkadt a föld színe” (1Móz 8:13, ÚRK).
Noé viselkedése sok gyakorlati tanulsággal szolgál. Egyrészt arra tanít, hogy bízzunk Istenben, ha még nem is szólt közvetlenül, másrészt viszont a hit nem tagadja a gondolkodás és a próbálkozás értékét. A hit nem zárja ki azt, hogy kötelességünk gondolkodni, keresni és igyekeznünk kell meggyőződni a tanultak igazságáról. Noé azonban csak akkor lépett ki a bárkából, amikor Isten végül azt mondta neki (1Móz 8:15-19). Vagyis noha tudta, hogy biztonsággal kimehet, továbbra is Istenre hagyatkozott, az Ő jelzésére várt, mielőtt kilépett volna, addig türelmesen várakozott a bárkában. „Amint Isten parancsára lépett be, külön parancsra várt, hogy kiléphessen. Végül egy angyal szállt alá a mennyből, kinyitotta a súlyos ajtót, és azt mondta a pátriárka családjának, hogy lépjenek ki a földre és vigyenek magukkal minden élőlényt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 75–76. o.).
 

A vihar egyre vadabbul dühöngött, és minden irányba fák, épületek, sziklák és földdarabok repültek. Leírhatatlan volt az emberek és állatok rémülete. A szélvihar üvöltését túlharsogta az Isten tekintélyét semmibe vevő emberek jajveszékelése. Sátán maga is féltette életét, aki kénytelen volt a háborgó elemek között maradni… Ebben a rettenetes órában meglátták, hogy Isten törvényének áthágása okozta végromlásukat. A büntetéstől való félelem miatt beismerték ugyan bűneiket, de nem igazán bánták meg azokat, nem utálták meg a gonoszságokat. Az ítélet megszűntével újra dacoltak volna a mennyel. Épp úgy, ahogyan a tűz általi pusztulás előtt Isten ítélete a földre sújt, a megátalkodottak pontosan tudni fogják, hol és miben vették semmibe Isten törvényét. De bűnbánatuk nem lesz őszintébb a régi világénál. […]
A szeretet nem kevésbé, mint az igazság, megkövetelte, hogy Isten büntetése határt szabjon a bűnnek. A megtorlás vize elmosta az utolsó menedéket is, és azok, akik Istent semmibe vették, elpusztultak a fekete mélységben. – Pátriárkák és próféták, 99–100. o.

A víz tizenöt singgel emelkedett a legmagasabb hegyek fölé. Az Úr megemlékezett Noéról, és amikor a víz apadni kezdett, az Úr a bárkát egy hegycsoport által védett helyre sodortatta. Ezeket a hegyeket Isten hatalma megőrizte. Ebbe a csendes kikötőbe érkeztek, és nem sodródtak többé a végtelen óceánon. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett a hajó elcsigázott, vihartól hányatott utasainak. Amikor lassan előtűntek a hegyek, láthatóvá váltak az éles és hegyes sziklák, és körülöttük minden csupa sár volt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 77. o.

„Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatá e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett.” (Zsid 11:7) Mialatt Noé hirdette intő üzenetét a világnak, cselekedeteivel tanúsította őszinteségét. Hite így tökéletesedett és lett nyilvánvalóvá. Példát adott a világnak arra, hogy miként kell hinni abban, amit Isten mond. Mindent, amije volt, a bárkába fektette. Amikor elkezdte építeni azt a hatalmas hajót a szárazföldön, tömegek jöttek mindenfelől, hogy megnézzék ezt a furcsa dolgot, és meghallgassák e különös prédikátor komoly, lelkes szavait. A bárkán ejtett minden kalapácsütés egy-egy bizonyságtevés volt az embereknek. – Pátriárkák és próféták, 95. o.

Ó, milyen könnyen meg tudunk feledkezni Istenről, miközben Ő sosem feledkezik meg rólunk! Kegyelme által minden pillanatban mellettünk áll. – Our High Calling, 314. o.
 

Ekkor érkezett el a megígért szövetség beteljesedésének pillanata. „De teveled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled” (1Móz 6:18). Ez a szövetség az élet ígéretét jelentette, szemben Istennek a pusztulásról szóló fenyegető üzenetével (1Móz 6:17).

Mint Ádám és Éva, akik minden bizonnyal imádták Istent a teremtés hat napja után következő szombaton, Noé is azonnal Istent imádta az özönvíz végén, ami önmagában is egy újabb teremtési esemény volt. A két istentisztelet között azonban van egy különbség. Ádám és Éva közvetlenül imádhatta az Urat, Noénak azonban áldozatot kellett bemutatnia. A Szentírás itt említi először az oltárt. Égőáldozatot (’óláh) mutatott be, ami a legősibb és leggyakoribb áldozat volt. Noé számára ez hálaáldozat volt (vö. 4Móz 15:1-11), kifejezte háláját a Teremtőnek, aki őt megmentette.

Az özönvíz következtében a növényi eredetű táplálék már nem volt annyira elérhető, mint korábban, ezért Isten megengedte az embernek, hogy állatok húsát fogyassza. Ez az étrendbeli változás az emberek és az állatok viszonyán is változtatott, ahhoz képest, mint amilyen az az eredeti teremtés után volt. A teremtési történet szerint az emberek és az állatok is növényekkel táplálkoztak, nem jelentettek veszélyt egymásra nézve. Az özönvíz utáni világban az állatokat megölték a táplálék miatt, ezért a kapcsolatukat félelem és rettegés árnyékolta be (1Móz 9:2). A viszonyuk kétségkívül megváltozott attól kezdve, hogy egymás prédáivá váltak, más lett, mint amit az Édenben élveztek.
Isten engedélyében azonban két kikötés volt. Először is, nem minden állat fogyasztásra való. Az első korlátozás hallgatólagosan benne foglaltatik a „tiszta és tisztátalan” állatoknak a teremtési rend (lásd 1Móz 8:19-20; vö. 1:21, 24) szerinti megkülönböztetésében. A második, ami kimondott és új volt: tartózkodni kell a vér fogyasztásától, ugyanis a vérben van az élet (1Móz 9:4).

Ajánld egy az egészséges táplálkozás iránt érdeklődő család figyelmébe a legközelebbi adventista egészségközpontot!

EGW idézet:

A szabadulás öröme Noéval nem feledtette el Őt, akinek gondviselő kegyelme őrizte meg őket. A bárka elhagyása után Noé első dolga az oltárépítés volt, és mindenfajta tiszta állatból és madárból áldozatot mutatott be. Így fejezte ki Isten iránti háláját a szabadulásért, és Krisztusban, a legnagyobb áldozatban való hitét. Az Úrnak tetszett az áldozat. Az áldás, ami ebből fakadt, nemcsak a pátriárkára és családjára terjedt ki, hanem a föld minden későbbi lakójára is. „És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért […] Ennekutána míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek.” (1Móz 8:21–22) Ebből tanulhat minden ezután következő nemzedék is. Noé a kietlen földre lépett ki, de mielőtt magának házat készített volna, Istennek épített oltárt. Állatállománya kicsi volt, és megőrzésének nagy ára volt, de szívesen adott egy részt belőle az Úrnak annak elismeréséül, hogy minden az Úré. – Pátriárkák és próféták, 105. o.

Ádám és Éva megteremtésük alkalmával tudomást szereztek Isten törvényéről,  és  megértették  azt.  Isten  megismertette  velük,  hogy a törvény milyen igényeket támaszt az emberrel szemben. Utasításait Isten a szívükbe írta. Az ember bukásával a törvény nem változott meg. Isten azonban egy gyógyító rendszert hozott létre, hogy az embert visszatérítse az engedelmességhez. Megváltót ígért, és az áldozati felajánlások előre mutattak Krisztus halálára, amin a bűnáldozatok alapultak. […]
Ádám megtanította utódainak Isten törvényét. Így a törvény apáról fiúra szállt át, és megismerhették azt az egymást követő nemzedékek. Azonban csak néhányan fogadták el Isten kegyelmes gondoskodását az ember megváltásáról, amit engedelmességükkel viszonoztak. A törvény megszegésével a világ olyan gonosz és romlott lett, hogy meg kellett tisztítani romlottságától az özönvízzel. Noé és családja megőrizték és megtartották a törvényt. Noé megtanította leszármazottait a Tízparancsolatra. – Pátriárkák és próféták, 363. o.

Amint Noé a bárkából kijövő hatalmas vadállatokra nézett, félt, hogy a csupán nyolctagú családját elpusztítják. De az Úr ezzel a bátorító üzenettel küldött angyalt szolgájához: „Féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja és az égnek minden madara: minden, ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.” (1Móz 9:2–3) Ezt megelőzően Isten nem engedte meg a húsfogyasztást. Azt akarta, hogy az emberiség csakis a föld termékeivel táplálkozzon. De most, hogy minden zöldféle elpusztult, megengedte a bárkában megőrzött tiszta állatok húsának fogyasztását. – Pátriárkák és próféták, 107. o.

Kegyelmi cselekedet, nem pedig az emberek érdeme volt az, hogy Isten elkötelezte magát az élet megőrzése mellett. Az emberi gonoszság ellenére (1Móz 8:21) döntötte el, hogy megőrzi az életet a földön. 1Móz 8:22 szó szerint így olvasható: „a föld minden napján”, vagyis ameddig megmarad ez a föld, váltakoznak majd az évszakok és fennmarad az élet. Röviden: Isten nem mondott le az általa teremtett világról.
Valójában az áldásról szóló következő szöveg visszavezet bennünket az eredeti teremtés áldásához (1Móz 1:22, 28; 2:3). Bizonyos értelemben az Úr lehetőséget adott az emberiségnek az újrakezdésre, az új kezdetre.

A „szövetséget szerzek/kötök” kifejezés háromszor hangzik el (1Móz 9:9, 11, 17 ), ami Isten előző ígéretének csúcspontját és teljesedését jelzi (1Móz 6:18). A teremtési beszámoló hatodik napjával párhuzamos, előző szakaszt követően ez a rész a teremtési beszámoló hetedik napjával, a szombattal áll párhuzamban. A szövegben a „szövetség” szó hétszeres ismétlése a szombattal rezonál. A szombathoz hasonlóan a szivárvány is a szövetség jele (1Móz 9:13-14, 16; vö. 2Móz 31:12-17). Továbbá a szivárványnak is egyetemes a kiterjedése, az egész világra vonatkozik. A szombat mindenütt, mindenki számára a teremtés jele, hasonlóképpen pedig az az ígéret is mindenhol, mindenkinek szól, hogy nem lesz újabb világszéles özönvíz.

A Föld nem a benne rejlő erővel kering a Nap körül. Isten irányítja a bolygókat, s tartja azokat kijelölt helyükön, szabályos keringésükben. A nyár és tél, vetés és aratás, nappal és éjszaka Isten hatalma által követik rendben egymást. A növényzet az Ő szavára növekszik, fejlődik. A fák ágai az Ő szavára rügyeznek ki, s a virágok az Ő szavára nyílnak. Minden jó, amiben részesülünk: a fény, a csapadék, a táplálék, életünk minden perce a szeretet ajándéka.
Amikor még szeretet nélkül valók, méltatlanok, gyűlöltek és gyűlölködők voltunk, mennyei Atyánk megkönyörült rajtunk. „De mikor a mi megtartó Istenünk jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent, nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket.” (Tit 3:4–5) Ha befogadjuk Isten szeretetét, jóságossá és gyöngéddé tesz minket, nemcsak a kedvünkre valók, hanem a leghibásabb, legtévelygőbb, legbűnösebb emberek iránt is. – Gondolatok a hegyibeszédről, 74–75. o.

Amikor a szivárványra, Isten ígéretének pecsétjére és jelére tekintünk, amely hirdeti, hogy haragjának vihara többé nem fogja vízzel elpusztítani a földet, olyan látványban van részünk, amelyet átlagos szem nem képes teljes csodájában érzékelni. Az angyalok is örülnek, amint feltűnik Isten szeretetének eme jele. A világ Megváltója is a szivárványra tekint, ami az Ő közbelépésének köszönhetően tűnik fel az embernek tett ígérete és szövetsége jeleként. Isten maga is látja a felhőkön átívelő szivárványt, és megemlékezik az emberrel kötött örök szövetségéről… A szivárvány Krisztus szeretetének a jelképe, amely átöleli a világot, és feljut a legmagasabb égig, kapcsolatot teremtve ember és Isten között, összekötve földet az éggel.
E csodálatos látványt szemlélve örülhetünk az Úrban, hiszen biztosítást kaptunk arra vonatkozóan, hogy Ő maga is látja szövetségének eme jelét, és megemlékezik földi gyermekeiről. Fájdalmaikat, a rájuk leselkedő veszélyeket és próbákat is jól ismeri. Reménységben örülhetünk, mivel Isten szövetségének a szivárványa fölöttünk van. Ő sosem fog megfeledkezni gyermekeiről. Az emberi korlátolt elmének mégis milyen nehéz megérteni Isten különleges szeretetét, gyöngédségét és határtalan jóindulatát, amelyet ekképpen fejezett ki: „Amikor látom majd a szivárványt az ég felhőin, megemlékezem rólad!” – Our High Calling, 314. o.

Kéréseink törjék át a legsötétebb felhőket, amelyeket Sátán fölénk helyez, és engedjük, hogy hitünk feljusson Isten trónusához, amelyet az ígéret szivárványa vesz körül, ami arról biztosít bennünket, hogy Ő hűséges, Őbenne nincs változás vagy változásnak árnyéka. […]
Tisztelettel kell a kegyelem királyi széke elé járulnunk. Emlékezzünk Isten ígéreteire, csodáljuk az Ő jóságát, és dicsőítsük változhatatlan szeretetét. Ne a gyenge emberi imákba vessük bizodalmunkat, hanem mennyei Atyánk szavába, és irántunk való szeretetének bizonyítékaiba. – In Heavenly Places, 125. o.
 

Különösen sokat megtudhatunk az özönvíz előtti emberek mentalitásának, viselkedésének és a világuk állapotának a mai emberekével való összehasonlításából. Az biztos, hogy nem új jelenség az emberi gonoszság. Figyeljük meg a mi világunk és az övéké közötti párhuzamokat!
„Ma is elkövetik azokat a bűnöket, amelyek az özönvíz előtti világban boszszúért kiáltottak. Az emberek szívéből eltűnt az istenfélelem. Isten törvényét közömbösen kezelik és megvetik. A most élő nemzedék mérhetetlen világiassága felér az akkorival… Isten nem az evésért és ivásért marasztalta el az özönvíz előtti emberiséget… A bűn abban állt, hogy ezeket az ajándékokat az Adományozó iránti hála nélkül fogadták el, és megrontották önmagukat étvágyuk korlátlan kielégítésével. Házasságot jogosan kötöttek, Isten rendelte el. Ez volt az általa alapított első intézmények egyike, és azt különleges rendelkezésekkel szabályozta, szentté és széppé tette. Az emberek elfeledték ezeket az utasításokat, a házasságot megrontották és a szenvedélyek szolgálatába állították. Hasonló állapotok vannak ma is. Ami önmagában törvényes, azt az ember túlzásba viszi… Dorgálás nélkül pusztít a rászedés, megvesztegetés és tolvajlás, fent és lent egyaránt. A sajtó hemzseg a gyilkossági hírektől… Az anarchia szelleme lett úrrá a nemzetek életében, és a világot időről időre rémületbe ejtő zendülések mutatják, hogy parázslik a szenvedélyek és a törvénytelenségek tüze, és ha egyszer elszabadul a gyeplő, bajjal és nyomorúsággal tölti be a világot. Az a kép, amelyet a Szentírás az özönvíz előtti világról ad, nagyon híven ábrázolja azt az állapotot, amely felé a modern társadalom szélsebesen rohan. Most, a mi századunkban is, a csak névlegesen keresztény országokban naponta követnek el olyan sötét és rettenetes bűncselekményeket, amelyek miatt a régi világ bűnösei elpusztultak” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 71–72. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

2Mózes 37 – 3Mózes 3; Evangelizálás,„Harc a téves tanítások ellen” c. alfejezet

Alapszöveg: Mt 24:37
Tanulmányozásra: 1Móz 6-10; 2Pt 2:5-9
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés
Sokan megkérdőjelezik az özönvíz bibliai beszámolójának történetiségét, állítva, hogy egy ilyen világszéles esemény összeegyeztethetetlen a természeti történetiségről alkotott modern szemlélettel. Ennek ellenére számos, egymástól távol élő nép (nemcsak az ókori Közel-Kelet népei: Mezopotámia, Egyiptom vagy Görögország, hanem az egész világ) kollektív kulturális memóriájában megtalálhatóak a világméretű özönvíz emlékeinek nyomai. Özönvízről szóló elbeszélések léteznek Indiában, Kínában, Írország őslakosai és Közép-Amerika népei körében, az amerikai indiánok, a dél-amerikai és afrikai, sőt, az ausztráliai ősi lakosság körében is. Tény, hogy a modern tudománynak nincs ésszerű magyarázata az özönvíz jelenségére, de ez még nem jelenti azt, hogy nem volt özönvíz az emberiség régmúlt történetében. Az, hogy a modern tudomány képtelen megmagyarázni az özönvíz jelenségét, a tudomány korlátolt voltát bizonyítja, főleg amikor olyan természetfeletti jelenségeket közelít meg, mint amilyen a Teremtés könyvében bemutatott özönvíz.
Ezen a héten nem a tudomány oldaláról fogjuk megközelíteni ezt az egész Földre kiterjedő eseményt, ugyanis nem rendelkezünk elegendő információval ahhoz, hogy teljesen megértsük ezt a jelenséget. Ezúttal félretesszük a tudomány álláspontjait, és más természetű kérdésekre fogunk választ keresni. Heti tanulmányunk alapkérdése Istenre vonatkozik: Mit tanít nekünk az özönvíz története a Biblia Istenéről és tervéről? Markión, az ókori gnosztikus filozófus (Kr. u. 85–160), számos későbbi keresztény filozófussal együtt arra használta fel az özönvíz történetét, hogy bebizonyítsa: az Ótestamentum Istene tomboló, irgalmatlan, Jézussal, a szeretet Istenével homlokegyenest ellentétes Isten volt.
 
II.    MAGYARÁZAT
Az igazság Istene
A teremtés és a bűnbeesés után ősszüleink engedetlensége tovább folytatódott, és olyannyira felerősödött és elterjedt, hogy az egész világ megtelt gonoszsággal és züllöttséggel. Kain és Ábel óta az emberiség két táborra oszlik, a bibliai genealógiákat pedig elsősorban az határozza meg, hogy az emberek milyen kapcsolatban álltak Istennel. Kain genealógiája (1Móz 4:17-22) Isten elutasításával kezdődik (4:16), a Séthé az Istennel való hasonlóság megemlítésével (1Móz 5:1). Ez az ellentét a magyarázata annak, hogy a későbbiekben a Kain utódait „az emberek leányainak” nevezték, a Séth leszármazottait pedig „az Isten fiainak” (1Móz 6:1-2). Nem csoda, hogy Isten aggódva szemléli, hogy a két csoport tagjai vegyülnek egymással, s így létrejön egy olyan embercsoport, amely leplezetlenül lázad Isten ellen. Az „Istennek fiai… vevének maguknak feleségeket mindazok közül, kiket megkedvelnek vala” (1Móz 6:2) kijelentés szembehelyezkedik Isten módszerével – „és vivé [az asszonyt] az emberhez” (1Móz 2:22) –, melynek értelmében Isten maga választott és vitt feleséget Ádámnak. „Isten fiai” át akarták venni Isten helyét, amit a magatartásuk is tükrözött: „És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok” (1Móz 6:2). A héberben ugyanaz a tov („jó”) melléknév szerepel itt, mint amit Isten is használt, amikor a saját alkotását értékelte: „És látá Isten, hogy jó” (1Móz 1:4, 10, 12, 18). Isten helyettesítése folytán az „Isten fiai” olyan cselekedeteket követnek el, amelyek nincsenek többé összhangban Isten teremtéskor meghatározott törvényeivel, hanem bűnös vágyaik kielégítését szolgálják.
A többesszám használata („leányait”, „feleségeket”) a többnejűség gyakorlatának bevezetését sugallja, a „vevének maguknak feleségeket mindazok közül, kiket megkedvelnek vala” kijelentés pedig kicsapongó, erőszakos, Isten törvényeit áthágó nemi aktusokat feltételez (lásd 1Móz 39:14, 17), amelyek által nemcsak Istent utasították el, hanem a nőkkel szemben is abúzust követtek el.
A bibliai szöveg kijelenti: Isten látta az elhatalmasodó gonoszságot (1Móz 6:5). A Szentírás immár másodszor adja tudtunkra, hogy Isten „lát” (vö. 1Móz 6:1-4). A teremtés leírásával párhuzamosan az isteni látás közvetlenül követi a kijelentést: „És monda az Úr” (1Móz 6:3) – „És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön” (6:5). Ez a bibliaszöveg a teremtés refrénjének másodszori felidézése: „És látá Isten, hogy jó” (1Móz 1:4). Csakhogy itt az eredeti szót – „jó” (tov) – annak jelentéstani ellentéte helyettesíti: gonoszság (ra´ah). Isten következő magyarázata a helyzet tragikus voltát tárja fel. A „megsokasult az ember gonoszsága a földön” kijelentés nemcsak jól meghatározott cselekedetekre vagy alkalmi gonosz tettekre utal, hanem egy abszolút és végérvényes állapotot ír le, és az emberi szív megromlott motivációjáig hatol, ahol Isten a lényegi gonoszra talál. Az emberiség eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt visszaút. Istennek egy az egész Földre kiterjedő özönvíz által közbe kellett lépnie, hogy az emberi faj maradékát megmentse a teljes erkölcsi romlástól és végső soron a megsemmisüléstől.

A szeretet Istene
Az isteni közbelépés leírásakor a szöveg nyelvezete a világ teremtésének pillanatát idézi fel. Isten megbánta, hogy embert teremtett, ami mélységes szomorúságról tanúskodik: „Bánkódék az ő szívében” (1Móz 6:6). A héber
´atsab ige („bánatosnak, szomorúnak, elkeseredettnek lenni”, lásd Neh 8:10) elsősorban mentális szinten megnyilvánuló fájdalomra utal (1Móz 3:16). Isten ezen érzését az ember iránti szeretete váltotta ki. Jelentőségteljes a tény, hogy a héber nakham ige („megbáná”, 1Móz 6:6) jelentésében benne van a „kegyelem” és a „szeretet” árnyalata is. Következésképpen a nakham igének a „megbán” igével történő fordítása nem tükrözi híven Isten érzéseit. Az isteni sajnálkozás/megbánás nem azt jelenti, hogy Isten meggondolta volna magát, hanem mindössze azt, hogy sajnálkozásába a kegyelem és a vigasztalás érzése vegyült. Ezért a nakham ige olykor a suv szóval együtt használatos a Szentírásban („megbán”, „megtér”; lásd Jer 4:28).
A nakham szó használata tehát felvillantja a reménység – az özönvíz általi szabadulás – gondolatát. Isten érzései leleplezik az emberiség iránti szeretetét. Mindazonáltal Isten az ítélete által is kifejezi szeretetét. Gonoszsággal szembeni reakciója – amely itt a megsemmisítés révén nyilvánult meg – szeretetének kifejezése. A héber makhah szó („megsemmisítés”) egy szójáték része, amelyet az előző szóval, a nakhammal („megbánás”, „vigasz”) alkot, s amely így, együtt, Noé személye által Isten szomorúságát és részvétét fejezi ki az emberiség iránt. Míg a nakham az ítélet pozitív vonatkozásait érzékelteti, a makhah az ítélet gondolatkörébe tartozó fogalom. Pontosabban, az ítélet kontextusában a makhah jelentése: „eltörölni”. Ez az „eltörlés” a fizikai megsemmisítésre vonatkozik, az alkotói folyamat visszájára, Isten teremtő cselekedeteinek érvénytelenítésére. A fizikai megsemmisítésen túl azonban ez az ítélet nyomán született döntés az élet könyve névsorából való, lelki értelemben vett törlést is jelentette (2Móz 32:32-33; Zsolt 69:28-29). A bibliai gondolkodásmódban a szeretet és az igazságosság kéz a kézben együtt jár egymással (Mik 6:8).
A bölcsesség Istene
Isten bölcsessége a szeretet és az igazságosság egyesített gyakorlásában nyilvánul meg. Isten nemcsak egyszerűen szabadító munkát végez jóakarata és szeretete folytán. A bárka lehetővé tette Noé és családja számára a menekvést, és a vízi jármű megépítésére vonatkozó részletek (1Móz 6:14-22) annak egyértelmű bizonyítékai, hogy Isten őszinte figyelmet szentelt az élet realitásának. Ezek a mérnöki részletek a bárka megépítésének történelmi valóságán túl a küldetés sikere iránti isteni érdeklődésről is bizonyságot tesznek. Isten pontos utasításokat ad tehát a siker érdekében. A gyantával bevont fa, amit a szerkezet és a burkolat megépítésére használtak, biztosította a bárka vízhatlanságát, kívül és belül egyaránt. A hajó tetején, egy könyöknyire (mintegy 45 centiméterre) a tető szélétől ablak volt, amelyen keresztül behatolhatott a fény és a friss levegő. Valószínűleg egy a bárka tetején végig húzódó rácsos szerkezeten keresztül minden kis kamrába, helyiségbe jutott elegendő fény és levegő.
A bárka megépítéséről gondoskodó Isten a vallásos életre és a szentély áldozati rendszere általi lelki üdvösségre vonatkozóan is pontos utasításokat adott. Tulajdonképpen számos hasonlóság van a bárka és a találkozás sátora megépítésének tervei között. A bárka méretei (1Móz 6:15) ugyanazon mértékegység szerint vannak megadva (2Móz 25:10), mint a szent sátor frigyládája esetében (2Móz 25:10), s a szóhasználat és a mondatszerkesztés is azonos.
Milyen nagy volt a bárka? Ha egy könyök 45 cm, a 300 könyöknyi hossz több mint 137 métert tesz ki; az 50 könyöknyi szélesség 22 méterrel egyenlő, a 30 könyöknyi magasság pedig 13 méterrel. Ezeknek a méreteknek semmilyen jelképes vagy lelki jelentőségük nincs, egyszerűen ezek voltak annak a bárkának a dimenziói, amely megfelelő menedéket biztosított a fedélzetén meghúzódó embereknek és állatoknak. A bárka és a találkozás sátora közötti számos párhuzamnak azonban mély jelentősége van: a lelki értelemben megszabadító Isten, Jézus Krisztus, ugyanaz a teremtő Isten, aki fizikai és anyagi értelemben is megszabadít.
Elmélkedésre és megbeszélésre: Milyen teológiai kapcsolat létezik Isten három dimenziója – az igazságosság, a szeretet és a bölcsesség – között?

III.    ALKALMAZÁS
Ne ölj! Az özönvíz lényeges tanulsága az élet fenntartása. Miután megsemmisítette az általa teremtett világot, és a bárkában lévőkön kívül minden ember elpusztult a Földön, Isten „igen”-t mond az életnek. Abban a kontextusban Isten megparancsolta az embereknek, hogy szaporodjanak, de emellett arra is parancsot adott, hogy ne törjenek többé egymás életére, mert az élet szent. Ez az isteni elv az állatokra is vonatkozik. Figyelembe véve az özönvíz utáni körülményeket, Isten megtűri a húsfogyasztást, viszont kiköti, hogy az állat húsával annak vérét tilos fogyasztani, mivel a vér magát az életet jelképezi (1Móz 9:4). Ami viszont az emberi élet kioltását illeti, Isten tiltó parancsolata abszolút érvényű. Mivel Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, tilos a vérontás (1Móz 9:5-6). Habár az állatok vére is szent, amint az a vérre vonatkozó parancsból kikövetkeztethető, egyedül az emberi élet kioltásáért kell felelni Isten előtt (1Móz 9:5).

A héber nyelvben különböző igék által fejezhető ki a gyilkosság fogalma. Egy ige – a ratsakh – kivételével az összes alkalmazható mind az emberek, mind pedig az állatok esetében. Nagy jelentőséggel bír a tény, hogy éppen a ratsakh ige szerepel a Tízparancsolat „Ne ölj!” törvényében (2Móz 20:13). Ennek az igének a használatát egyedül a gyilkosság tárgya határozza meg: embert vagy állatot ölni; következésképpen a hatodik parancsolatot nem egyszerűen csak „Ne ölj!”-ként kellene fordítani, amely kizárólag a gyilkos tettet tiltja, hanem „Ne ölj embert!”-ként, abszolút értelemben!
Elmélkedésre: Hogyan alkalmazzátok ezt az elvet a katonai szolgálat vagy a halálbüntetés kontextusában?