Bűneset

Alapige: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Móz 3:15).

Egy figyelmeztetés is elhangzott a számtalan ajándék mellett, amit Isten ősszüleinknek adott az Édenben: „A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, bizony meghalsz” (1Móz 2:16-17, ÚRK). Isten megtiltotta annak a gyümölcsnek a fogyasztását, ami a jó és a gonosz tudása fájáról származott, és ez arra utal, hogy a jót ismerniük kellett, de a rosszat nem.
Mi már biztosan értjük, hogy miért nem.
Azután rájuk is szakadt a halálos veszély, ami miatt Isten óvta őket az engedetlenségtől (1Móz 2:17): valóban halál várt rájuk (1Móz 3:19). Isten megtiltotta, hogy egyenek az élet fájáról (1Móz 3:22), majd az Éden kertjét is el kellett hagyniuk (1Móz 3:24). Mivel bűnösök lettek, nem juthattak hozzá ahhoz, ami örök életet adhatott volna nekik.
A tragédia közben azonban felcsillant a remény is, amiről 1Móz 3:15 versében olvasunk. Ezt nevezzük úgy, hogy „ősevangélium” vagy „az első evangéliumi ígéret”. Igen, ebben a versben találjuk az első evangéliumi ígéretet a Bibliában, Isten itt mondta el először az embernek, hogy a bűneset dacára mindannyiunk számára biztosított menekülési utat.

EGW idézet:

Ősszüleinknek az Édenkertben próbára lett téve az Isten iránti hűségük. Szabadon választhatták azt, hogy Istennek szolgálnak, vagy azt, hogy engedetlenségük révén Isten és az ember ellenségéhez csatlakoznak… Azzal, hogy figyelmen kívül hagyva Isten parancsolatait Sátán hangjára figyeltek, amikor a kígyó által megszólította őket, végeredményben nem csak az Édenben maradás jogát veszítették el, hanem az életüket is. […] Ádám és Éva egyetlen fa kivételével a kert bármely fájának gyümölcsét fogyaszthatta. Ez volt az egyedüli korlátozás. A tiltott gyümölcs éppen olyan kívánatos és vonzó volt, mint a kert többi fájának a gyümölcse. Azért lett a jó és gonosz tudás fájának nevezve, mert ha esznek a fáról, amellyel kapcsolatosan Isten kijelentette, hogy „arról ne egyél” (1Móz 2:17), akkor megismerik a bűnt, és megtapasztalják az engedetlenséget. – That I May Know Him, 14. o.

A bűn eredetére lehetetlen olyan magyarázatot találni, ami megindokolná létezését. De eleget tudhatunk mind a bűn eredetéről, mind végleges megszüntetéséről ahhoz, hogy világosan lássuk: Isten igazságosan és jóakarattal kezeli a bűnt. Semmit sem tanít a Szentírás világosabban, mint azt, hogy Isten semmiképpen sem felelős a bűn létrejöttéért… A bűn „betolakodó”, amelynek jelenlétét nem lehet megindokolni. A bűn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlő volna igazolásával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot létezésére, akkor megszűnne bűn lenni. A bűnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: „a bűn pedig a törvénytelenség”; egy olyan elv testet öltése, mely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet nagyszerű törvényével. – A nagy küzdelem, 492. o.
 
Szeretetet csak szeretet ébreszthet. Istent ismerni annyit jelent, mint szeretni Őt. Be kell mutatni jellemét, mint Sátán jellemének ellentétét. Ezt pedig az egész világmindenségben csak egyetlen lény tehette meg. Csak az mutathatta be Isten szeretetét, aki ismerte annak magasságát és mélységét. Az Igazság Napjának kell felragyognia a világ sötét éje felett, „és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt” (Mal 4:2).
Megváltásunk terve nem Ádám bukása után – mint utólagos megoldás – jött létre. A megváltás terve „ama titoknak kijelentése” volt, „mely örök időtől fogva el volt hallgatva” (Róm 16:25). A megváltás terve azokat az elveket tárta fel, amelyek Isten trónjának alappillérei voltak öröktől fogva. Isten és Krisztus kezdettől tudtak Sátán hitehagyásáról, és arról, hogy az ember is bűnbe esik a lázadó megtévesztő befolyása következtében. Nem Isten akarta a bűnt, de látta előre, hogy lesz, és gondoskodott ennek a rettenetes veszedelemnek a legyőzéséről. Oly nagy volt a világ iránti szeretete, hogy elkötelezte magát egyszülött Fia feláldozására, „hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3:16) – Jézus élete, 22. o.
 

A szöveg úgy kezdődik, hogy „A kígyó”. A mondattani elemzés rámutat a hangsúlyra: a héberben a „kígyó” a mondat első szava, határozott névelővel. Ez arra utal, hogy a kígyó ismert szereplő, mintha az olvasónak tudnia kellene, hogy kicsoda. Valós létezését tehát a fejezet már az első szavától kezdve megerősíti.
A Szentírás a kígyót Isten ellenségeként azonosítja (Ézs 27:1), „akit ördögnek és Sátánnak neveznek” (Jel 12:9, ÚRK). Az ókori Közel-Keleten is a kígyóval személyesítették meg a gonosz hatalmát.
„Hogy észrevétlenül végezhesse munkáját, Sátán felhasználta médiumként a kígyót, amely nagyon alkalmas volt csaló szándékának leplezésére. A kígyó akkor az egyik legbölcsebb és legszebb teremtmény volt a földön. Szárnyai voltak, és röptében káprázatos fényben ragyogott, a csiszolt arany színében tündökölt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 27. o.).
Bármilyen formában is jelenik meg az ördög, a Biblia sosem pusztán hasonlatokban szól róla. A Szentírás úgy mutatja be Sátánt, mint aki valóságos lény, nem csupán a gonoszságot vagy az ember sötét oldalát jelképező retorikai szimbólum vagy elvont fogalom. A történetben a kígyó nem Isten ellenségeként jelenik meg. Ellenkezőleg! Utal Isten szavaira, elismétli azokat, látszólag támogatóan. Vagyis kezdettől fogva láthatjuk, hogy Sátán szívesen idézi Istent, és amint a későbbiekben is szót ejtünk róla, Isten Igéjének szavait ismétli (Mt 4:6).
Figyeljük meg azt is: a kígyó nem kezd el azonnal vitatkozni az asszonnyal, hanem olyan kérdést tesz fel, ami azt a látszatot kelti, hogy elhiszi, amit az Úr nekik mondott. „Csakugyan azt mondta az Isten…” (1Móz 3:1)? Tehát már elejétől kezdve láthatjuk, hogy milyen ravasz és megtévesztő valójában. A terve pedig bevált.
 

A bűn gyökere az önzés. Lucifer, az oltalmazó kérub első kívánt lenni a mennyben. Kezébe akarta ragadni a mennyei lények feletti hatalmat, hogy elfordítsa őket Teremtőjüktől, és a maga számára nyerje meg hódolatukat. Ezért hamis színben tüntette fel Istent: azzal vádolta, hogy öndicsőítésre vágyik. A Teremtőt – aki maga a szeretet – Lucifer a saját gonosz tulajdonságaival akarta felruházni. Így csapta be az angyalokat, és így vezette félre az embereket is. Rávette őket arra, hogy kételkedjenek Isten szavában, és ne bízzanak jóságában. Mivel Isten az igazságszolgáltatás és a félelmetes fenség Istene, Sátán azon mesterkedett, hogy szigorúnak és kérlelhetetlennek lássák Őt. Így vonta az embereket a maga oldalára Isten elleni lázadásában; és a világra ráborult a szomorúság éjszakája. – Jézus élete, 21. o.

A kísértő azt sugallta Évának, hogy Isten nem fogja végrehajtani a büntetést, csak fenyegeti őket. […] Sátán ugyanezt a munkát végzi azóta is nagy sikerrel. Ráveszi az embereket, hogy ne bízzanak Isten szeretetében, és kételkedjenek bölcsességében. Igyekszik folyamatosan tiszteletlen kíváncsi lelkületet szítani, kutakodó nyugtalanságot kelteni az emberben, hogy minél mélyebbre hatoljon Isten bölcsességének és hatalmának a megismerésében. És mivel sokan olyan dolgokat próbálnak felfedezni, amit Isten jónak látott eltakarni előlük, ezért sokan tévesztik szem elől azon kinyilatkoztatott igazságokat, amelyek az üdvösség szempontjából elengedhetetlenek. – Conflict and Courage, 15. o.

Isten kijelentette, hogy az ember egyedüli biztonságát az szavatolja, ha teljes mértékben bízik az Ő szavában. Nincs szükségünk rálépni a gonoszság útjára csak azért, hogy meglássuk, milyen is a gonosz, hogy megtapasztaljuk és megismerjük annak következményeit. Az engedetlenség gyengeséghez vezet. Isten terve az, hogy tisztánlátást adjon az embernek mindazzal kapcsolatosan, ami rá és a tevékenységeire tartozik. […] A bűnbeesés után Jézus Krisztus lett Ádám tanítómestere. Az Atya Isten helyett Krisztus tartotta a kapcsolatot az emberrel, és mentette meg az emberiséget az azonnali haláltól. Közbenjárónkká lett. Ádámnak és Évának próbaidő adatott, amikor visszatérhettek az Isten iránti engedelmesség útjára, és ez a terv magában foglalta az utódaikat is.
Isten Fiának engesztelő áldozata nélkül az emberhez egyetlen isteni áldás sem juthatna el, és az üdvösség sem lenne lehetséges. Isten féltőn védelmezte törvényének becsületét. A törvény áthágása félelmetes szakadást okozott Isten és az ember között. Bűntelen állapotában Ádám közvetlen, szabad és örömteli kapcsolatot ápolhatott Teremtőjével. Miután azonban vétkezett, Isten csak Krisztus és az anyagok által szólt hozzá. – Conflict and Courage, 20. o.
 

Figyeljük meg a párhuzamokat Isten és Ádám beszélgetése (1Móz 2:16-17) és Éva meg a kígyó párbeszéde között! Mintha a kígyó Isten helyét elfoglalva jobban tudna mindent nála. Először csak egy kérdést tesz fel, amivel azt sejteti, hogy az asszony talán félreértette Istent. Utána azonban nyíltan megkérdőjelezi Isten szándékainak jóságát, majd ellent is mond neki.
Sátán két dolgot támadott meg: a halál és a jó és a gonosz tudásának kérdését. Isten világosan és hangsúlyosan kijelentette, hogy az engedetlenség nyomában biztosan halál jár (1Móz 2:17). Sátán azonban azt mondta, hogy nem, nem fognak meghalni. Ezzel arra célzott, hogy az emberek halhatatlanok (1Móz 3:4). Isten megtiltotta Ádámnak, hogy egyen abból a gyümölcsből (1Móz 2:17), Sátán pedig bátorította őket, hogy egyenek belőle, mert akkor olyanok lesznek, mint Isten (1Móz 3:5).
Sátán két érve – a halhatatlanság és az Istenhez hasonlóvá válás – meggyőzte Évát, hogy egyen a gyümölcsből. Nyugtalanító gondolat, hogy amint Éva döntött az engedetlenség mellett és evett a tiltott gyümölcsből, úgy kezdett viselkedni, mintha Isten nem is lett volna ott, és ő állt volna a helyére. A bibliai szöveg rámutat a személyiségében bekövetkezett változásra. Éva Isten szavait használta, amikor értékelte a tiltott gyümölcsöt: látta, hogy „jó” (1Móz 3:6). Ez a szó Istennek a teremtett világról mondott véleményét idézi:
„Látta Isten, hogy jó…” (1Móz 1:4, ÚRK stb.).
Ez a két kísértés, a halhatatlanság és az Istenhez való hasonlóság utáni vágy a gyökere az ókori egyiptomi és görög vallásokban a halhatatlanság gondolatának. A halhatatlanság vágya, ami hitük szerint isteni tulajdonság, fűtötte ezeket a népeket, hogy isteni státuszra törekedjenek és így (reményeik szerint) halhatatlanná váljanak. Ez a gondolkodás alattomban beszüremkedett a zsidó-keresztény kultúrákba is, így alakult ki a lélek halhatatlanságának hite, ami még ma is megvan sok egyházban.
 

Micsoda érdeklődéssel figyelte az egész világegyetem a küzdelmet, amely eldöntötte Ádám és Éva sorsát! Az angyalok feszülten hallgatták Sátán szavait, amint álnok módon próbálta hatályon kívül helyezni Isten törvényét. Türelmetlenül várták a fejleményeket, hogy vajon a szent pár enged-e a kísértő ravaszságának. Egymást kérdezgették, hogy vajon az Atya iránti hitét és szeretetét az ember Sátán felé fordítja-e. Vajon igazságként fogják elhinni a hazugságokat? Ádám és Éva önmagukat győzték meg arra vonatkozóan, hogy egy ilyen apróság, mint egy gyümölcs elfogyasztása nem járhat olyan súlyos következményekkel, mint amilyenekről Isten beszélt. Csakhogy ez az „apróság” bűn, Isten szent és változhatatlan törvényének az áthágását jelentette, s ezzel megnyílt az út, hogy a halál és a pusztulás elárassza a világot... Sose gondoljuk azt, hogy a bűn jelentéktelen dolog. – That I May Know Him, 14. o.

Az angyalok figyelmeztették Évát, hogy miközben mindennapi feladatait végzi a kertben, maradjon a férje közelében, ahol kevésbé van kitéve a veszélynek. Ám mialatt kellemes elfoglaltságát végezte, Éva észrevétlenül eltávolodott Ádámtól... Azon kapta magát, hogy csodálattal, ugyanakkor kíváncsisággal szemléli a tiltott gyümölcsöt, amely annyira szép volt, hogy azon kezdett el gondolkozni, vajon Isten miért tiltotta meg a fogyasztását. A kísértő számára ekkor adódott a legjobb alkalom. Mintha látta volna, hogy mit forgat az elméjében, a következő kérdéssel fordult hozzá: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” [...] Éva őszintén elhitte Sátán szavait, azonban ez a hite nem mentette őt fel a bűn büntetése alól. Semmibe vette Isten utasítását, ami a bukásához vezetett. Az emberek az ítéletkor nem azért lesznek elítélve, mert őszintén elhitték a hazugságot, hanem azért, mert nem hitték el az igazságot, és elhanyagolták az igazság megismerésének alkalmait. – Conflict and Courage, 15. o.

Isten népének Jézushoz hasonlóan szembe kell szállnia vele [Sátánnal] e szavakkal: „Meg van írva!” Sátán most is idézni tudja a Szentírást, mint Jézus napjaiban, és megrontja tanításait, hogy támogassák csalásait. De a Biblia egyszerű állításai hatalmas fegyvert szolgáltatnak minden küzdelemben. Akik a veszedelem idején élnek majd, azoknak meg kell érteniük a Szentírás bizonyságtételét az ember természetére és a halottak állapotára vonatkozólag, mert a közeljövőben az ördögi lelkek sokakat szembesítenek megszemélyesített, szeretett, elhalt rokonaikkal vagy barátaikkal, és a legveszedelmesebb tévtanokat fogják kijelenteni. Ezek a látogatók utalnak leggyengébb rokonszenvünkre, és hamis állításaik igazolására csodákat művelnek. Fel kell készülnünk arra, hogy a Biblia igazságaival ellenálljunk nekik, hogy a „halottak semmit sem tudnak”, és hogy azok, akik megjelennek, ördögi lelkek. Sátán sokáig készült végső erőfeszítésére, hogy megcsalja a világot. Munkája alapját az Édenben fektette le az Évának adott kijelentésben: „Bizony nem haltok meg...” (1Móz 3:4–5) Lassanként készítette el az utat csalásának mesterműve számára a spiritizmus kifejlesztése által. – A megváltás története, 397–398. o.
 

A bűn elkövetése után Ádám és Éva mezítelennek érezte magát, mivel elveszítették az Isten jelenlétét tükröző dicsőség ruháját (lásd Zsolt 8:6; vö. 104:12). Istenképűségüknek ártott a bűn. „…körülkötőket csinálának maguknak” (1Móz 3:7) – olvassuk a kifejezést, ami a héber eredetiben ugyanaz az ige, mint ami eddig csak arra utalt, amit Isten, a Teremtő alkotott (1Móz 1:7, 16, 25 stb.). Mintha a Teremtő helyébe léptek volna, miközben próbálták leplezni a bűnüket. Pál erre elítélően utal, ezt nevezi cselekedetek általi igazságnak (Gal 2:16). Az emberpárhoz forduló Isten egy retorikai kérdést tesz fel: „Hol vagy?” (1Móz 3:9), hasonlóan ahhoz, amit később Kaintól kérdezett (lásd 1Móz 4:9). Természetesen tudta a választ a kérdésére. A vétkes felek érdekében kérdezett, hogy segítsen nekik felmérni, mit is tettek, ugyanakkor bűnbánatra és az üdvösség felé vezesse őket. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember bűnt követett el, az Úr a megváltásáért, szabadításáért munkálkodott.
Lényegében az egész jelenet a vizsgálati ítélet gondolatát tükrözi, ami úgy kezdődik, hogy a bíró kihallgatja a bűnöst (1Móz 3:9), hogy felkészítse az ítéletre (1Móz 3:14-19). A bíró azért is így jár el, hogy bűnbánat ébredjen a vétkezőben, ami végül a megváltáshoz vezet (1Móz 3:15). Ezt a motívumot az egész Bibliában látjuk. Először, mint általában a bűnösök, Ádám és Éva is másokat okolva igyekszik kitérni a vádak elől. Isten kérdésére Ádám úgy válaszolt, hogy az asszony, akit maga Isten adott mellé (1Móz 3:12), ő vette rá a tettére. Éva hibája volt (és Istené, amire burkoltan célzott), nem az övé. Éva erre azt felelte, hogy a kígyó ámította el. 1Móz 3:13 versében a héber „násá’” szó (becsap, megtéveszt, ámít) azt jelenti, hogy hamis reményt ébreszt valakiben, elhiteti, hogy jó, amit a másik tesz (2Kir 19:10; Ézs 37:10; Jer 49:16).
Ádám az asszonyt okolja, azzal, hogy ő adta neki a gyümölcsöt (ebben van némi igazság), Éva pedig a kígyót hibáztatja, mondván, hogy ő ámította el (és ebben is van igazság), végeredményben azonban mindketten vétkesek voltak.
 

Micsoda érdeklődéssel figyelte az egész világegyetem a küzdelmet, amely eldöntötte Ádám és Éva sorsát! Az angyalok feszülten hallgatták Sátán szavait, amint álnok módon próbálta hatályon kívül helyezni Isten törvényét. Türelmetlenül várták a fejleményeket, hogy vajon a szent pár enged-e a kísértő ravaszságának. Egymást kérdezgették, hogy vajon az Atya iránti hitét és szeretetét az ember Sátán felé fordítja-e. Vajon igazságként fogják elhinni a hazugságokat? Ádám és Éva önmagukat győzték meg arra vonatkozóan, hogy egy ilyen apróság, mint egy gyümölcs elfogyasztása nem járhat olyan súlyos következményekkel, mint amilyenekről Isten beszélt. Csakhogy ez az „apróság” bűn, Isten szent és változhatatlan törvényének az áthágását jelentette, s ezzel megnyílt az út, hogy a halál és a pusztulás elárassza a világot… Sose gondoljuk azt, hogy a bűn jelentéktelen dolog. – That I May Know Him, 14. o.

Az angyalok figyelmeztették Évát, hogy miközben mindennapi feladatait végzi a kertben, maradjon a férje közelében, ahol kevésbé van kitéve a veszélynek. Ám mialatt kellemes elfoglaltságát végezte, Éva észrevétlenül eltávolodott Ádámtól… Azon kapta magát, hogy csodálattal, ugyanakkor kíváncsisággal szemléli a tiltott gyümölcsöt, amely annyira szép volt, hogy azon kezdett el gondolkozni, vajon Isten miért tiltotta meg a fogyasztását. A kísértő számára ekkor adódott a legjobb alkalom. Mintha látta volna, hogy mit forgat az elméjében, a következő kérdéssel fordult hozzá: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” […] Éva őszintén elhitte Sátán szavait, azonban ez a hite nem mentette őt fel a bűn büntetése alól. Semmibe vette Isten utasítását, ami a bukásához vezetett. Az emberek az ítéletkor nem azért lesznek elítélve, mert őszintén elhitték a hazugságot, hanem azért, mert nem hitték el az igazságot, és elhanyagolták az igazság megismerésének alkalmait. – Conflict and Courage, 15. o.

Isten népének Jézushoz hasonlóan szembe kell szállnia vele [Sátánnal] e szavakkal: „Meg van írva!” Sátán most is idézni tudja a Szentírást, mint Jézus napjaiban, és megrontja tanításait, hogy támogassák csalásait. De a Biblia egyszerű állításai hatalmas fegyvert szolgáltatnak minden küzdelemben. Akik a veszedelem idején élnek majd, azoknak meg kell érteniük a Szentírás bizonyságtételét az ember természetére és a halottak állapotára vonatkozólag, mert a közeljövőben az ördögi lelkek sokakat szembesítenek megszemélyesített, szeretett, elhalt rokonaikkal vagy barátaikkal, és a legveszedelmesebb tévtanokat fogják kijelenteni. Ezek a látogatók utalnak leggyengébb rokonszenvünkre, és hamis állításaik igazolására csodákat művelnek. Fel kell készülnünk arra, hogy a Biblia igazságaival ellenálljunk nekik, hogy a „halottak semmit sem tudnak”, és hogy azok, akik megjelennek, ördögi lelkek.
 
Sátán sokáig készült végső erőfeszítésére, hogy megcsalja a világot. Munkája alapját az Édenben fektette le az Évának adott kijelentésben: „Bizony nem haltok meg…” (1Móz 3:4–5) Lassanként készítette el az utat csalásának mesterműve számára a spiritizmus kifejlesztése által. – A megváltás története, 397–398. o.
 

Isten a kígyóval kezdi az ítéletet, hiszen ő indította el az egész drámát: egyedül a kígyót tapossák el ebben a történetben.
Itt bizonyos szempontból a teremtés „visszafordításához” érünk. A teremtésből élet fakadt, a jó elismerése, valamint áldások következtek, az ítélet viszont halálhoz, rosszhoz és átkokhoz vezet, de feltűnik a szabadítás reménye és ígérete is. A port evő, eltaposott kígyó (1Móz 3:14-15) komor képéhez kapcsolódva felragyog az emberiség megszabadításának reménye, egy prófécia formájában. Ádám és Éva ítélete ezután következik, de az Úr már azt megelőzően megadta nekik a megváltás reményét (1Móz 3:15). Igen, bűnt követtek el, ami miatt valóban szenvedni fognak, és igen, meg fognak halni annak következtében, mégis ott van a végső reménység, a megváltás reménye.
 

Figyeljük meg a párhuzamokat 1Móz 3:15 valamint Jel 12:17 között: a sárkány (a kígyó) megharagudott (ellenségeskedés); a magvából valók (mag); és az asszony az Édenben és Jel 12:17 versében. A bűneset következtében a vég idejéig tartani fog az Édenbe betörő harc. Sátán vereségének ígérete azonban már az Édenben elhangzott, miszerint a fejére taposnak. Ezt a témát még jobban kifejti A jelenések könyve, lefestve a gonosz végső pusztulását (Jel 20:10). Vagyis az emberiség már a kezdet kezdetétől fogva megkapta a reményt, hogy lesz kiút a rettenetes zűrzavarból, ami a gonoszság megismeréséből származik, és ez a remény most a miénk is lehet.

Mivel a kígyó Sátán eszköze volt, neki is osztozni kellett Isten büntetésében. A mező legszebb és legcsodálatosabb teremtményéből a legviszszataszítóbb és legmegvetettebb állat lett, amelytől fél és irtózik állat és ember. Amit Isten ezután mondott, az közvetlenül Sátánnak szólt. Előre mutatott végső vereségére és pusztulására: „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3:15) […]
Ez az ősszüleink hallatára elhangzott ítélet nekik ígéret volt. Míg ember és Sátán közötti harcot jövendölt, azt is kinyilatkoztatta, hogy a nagy ellenség hatalma végül megtörik. – Pátriárkák és próféták, 58., 65. o.

Egyetlen lélek megnyerése Krisztusnak a kísértő legyőzését, fejének eltaposását jelenti. Mindez azonban az ellenséget még nagyobb gonoszságra készteti… Attól való félelmében, hogy elveszíti áldozatát, Sátán előbb megpróbálja becsapni az embert, utána pedig elnyomja és üldözőbe veszi. A gonoszok a lelkek nagy ellenségének ügynökeivé válnak, akiket megfedd azoknak a tanítása és példája, akik a bibliai igazságok fényében járnak, és minden eszközt felhasználva próbálják eltávolítani a hűségeseket Istentől, és rávenni arra, hogy hagyják el a szentség keskeny ösvényét.
Azonban senkinek sem szabad rettegnie vagy megijednie. Isten Igéje szavatolja, hogy akik hisznek és engedelmeskednek parancsolatainak, és hűségesek maradnak az elveikhez, azok a királyi család tagjai, a mennyei Király gyermekei lesznek. Teljes bizonyosságunk van afelől, hogy mennyei hírnökök vannak velünk, akik azért jöttek, hogy Krisztus érdemei által győzelmet arassunk. – Our High Calling, 89. o.

Sátán és angyalai hosszú ideig szenvedtek. Nemcsak saját bűneinek terhét volt kénytelen hordani, hanem a megváltott seregét is, mely ráhelyeztetett. Neki kell bűnhődni azon lelkek romlásáért is, akiket ő taszított kárhozatba. Majd végül láttam, hogy Sátán és az egész istentelen sereg elpusztult, s Isten igazságérzete kielégült. Az összes mennyei sereg és az összes megváltott fennhangon mondta: „Ámen!”
Az angyal így szólt: „Sátán a gyökér, angyalai az ágak. Most gyökerestől, ágastól elpusztultak. Meghaltak örök halállal. Sohasem támadnak fel többé, és Isten világegyeteme tiszta lesz.” Azután láttam, hogy az a tűz, amely az istenteleneket elpusztította, minden tisztátalan dolgot is megemésztett, és megtisztította a földet. Majd ismét láttam, hogy a föld már megtisztult, és semmi nyoma sem maradt többé a régi átoknak. A föld szétrepedezett, egyenetlen felülete most már mindenütt egyenletes lett. Isten egész világegyeteme megtisztult, és a nagy küzdelem örökre véget ért. – Tapasztalatok és látomások, 294–295. o.
 

A Szentírás félreérthetetlenül átoknak nevezi Istennek a kígyóra kimondott ítéletét (1Móz 3:14), a nő és a férfi feletti ítéletét azonban nem. Az „átok” szó csak ott jelenik meg újra, amikor a földre vonatkozik (1Móz 3:17). Vagyis Istennek más terve volt a férfivel és a nővel, mint a kígyóval. Olyan reményt kínált fel nekik, amit a kígyónak nem. 1Móz 3:16 közvetlenül a 15. verset követi, ráadásul a két prófécia között megfigyelhető párhuzamok világosan utalnak arra, hogy a 16. versnek a nőre vonatkozó próféciája a 15. vers messiási próféciájával összefüggésben olvasandó. A megváltás pozitív perspektívájából kell látni Istennek az asszonyra kimondott ítéletét, így azt is, ami a gyermekszülésre vonatkozik (vö. 1Tim 2:14-15).
A férfi bűne annak tulajdonítható, hogy az asszonyra hallgatott, ahelyett, hogy Istenre hallgatott volna, ezért átkozott lett a föld, amelyből megformálta őt Isten (1Móz 3:17). Ennek következtében keményen kell dolgoznia (1Móz 3:17-19), majd pedig „visszatér” a földbe, ahonnan jött (1Móz 3:19), aminek nem kellett volna megtörténnie, ez nem volt része Isten eredeti tervének.
Kifejező, hogy a halál kilátástalanságával szembesülve Ádám az asszonyhoz fordul, akiben az élet reményét látja a gyermekszülés miatt (1Móz 3:20). Vagyis a halálbüntetés idején meglátja az élet reményét.
Isten azonban, mint minden szerető szülő csak jót szánt nekik, nem roszszat. Amikor pedig már megismerték a gonoszt, minden tőle telhetőt meg akart tenni azért, hogy megmentse őket attól. Tehát elhangzott az ítélet, de ősszüleink számára mégsem veszett oda minden remény, még ha nyíltan és égbekiáltó módon szegültek is szembe Istennel ők, akik valóban a Paradicsomban éltek, és egyáltalán semmi okuk nem volt rá, hogy kételkedjenek Istenben, a szavában, irántuk való szeretetében.
 

Ádám tudta, hogy társa megszegte Isten parancsát, nem törődve az egyetlen tilalommal, hűségük és szeretetük próbájával. Lelkében rettenetes gyötrelem dúlt. Bánta, hogy elengedte Évát maga mellől. De a tett megtörtént; most el kell válnia attól, akinek társasága boldoggá tette. Hogyan is tudná ezt elviselni? Ádám örült Isten és a szent angyalok társaságának. Szemlélte a Teremtő dicsőségét. Felfogta, milyen magasztos sors vár az emberiségre, ha hűséges Istenhez. De ezekről az áldásokról mind elfeledkezett attól való félelmében, hogy elveszti azt az ajándékot, amely szemében minden másnál drágább volt… Eltökélte, hogy osztozik Éva sorsában. Ha Évának meg kell halnia, ő is meghal vele. – Pátriárkák és próféták, 56. o.

A teremtéskor Isten az embert tette a föld és az összes élőlény urává. Míg Ádám hűséges maradt a mennyhez, a természet teljességében néki engedelmeskedik. Amikor azonban fellázadt az isteni törvény ellen, a nála alacsonyabb rendű lények is fellázadtak az eredeti rendelkezés ellen. Az Úr végtelen irgalmában így mutatta be a törvény szentségét, és azt akarta, hogy tapasztalják meg, milyen veszélyes még a legkisebb mértékben is eltávolodni tőle.
Az ezek után adatott küzdelmes és fáradtságos életet is szeretettel kínálta fel az embernek. Bűne miatt fegyelmeznie kellett önmagát, meg kellett fékeznie az étvágyát és a szenvedélyeit, önuralmat kellett gyakorolnia. Mindez Isten nagy tervének a része volt, amelynek célja az ember megmentése és a bűn okozta romlásból való kimentése volt. – Conflict and Courage, 18. o.

Amikor Ádám és Éva felismerte Isten törvényének tökéletességét, szentségét és törvényszegésük súlyát – amely olyan drága áldozatot tett szükségessé, hogy őket és utódaikat megmentse a végső romlástól –, könyörögtek: inkább ők haljanak meg, minthogy Isten szeretett Fia hozzon ilyen nagy áldozatot. Ádám gyötrelme növekedett. Látta, hogy bűne olyan nagy, hogy félelmetes következményekkel jár. Vajon a menny szeretett Parancsnokának – akivel együtt jártak és beszéltek szent ártatlanságukban, akit az angyalok tiszteltek és imádtak – le kell jönnie a dicsőség világából, hogy meghaljon törvényszegésükért? […]
Az Atya nem változtathatja meg vagy törölheti el a törvény egy rendelkezését sem, hogy megfeleljen az elbukott ember állapotának. De Isten Fia, aki egy volt az Atyával, aki teremtette az embert, teljesen kiengesztelheti Isten előtt az embert azáltal, hogy áldozatul adja életét, és viseli az Atya haragját. Az angyalok közölték Ádámmal, hogy mivel törvényszegése halált és nyomorúságot hozott, az életet és halhatatlanságot egyedül csak Krisztus áldozata jelentheti a világnak. – A megváltás története, 47–48. o.
 

Próféták és királyok: „Illés lelkével és erejével” című fejezet.Ellen G. White: Próféták és királyok: „Illés lelkével és erejével” című fejezet.

Gondolkodjunk el az „élet fája” és a „jó és gonosz tudásának fája” közötti kapcsolatról! Az is összefüggést mutat, hogy mindkét fa „a kert közepén” (1Móz 2:9, ÚRK) állt. Ám a pusztán földrajzi közelségen túl más is van a két fa között. Mivel az ember vett a jó és gonosz tudása fájának gyümölcséből, tehát engedetlen lett Istennel szemben, utána már nem mehetett oda az élet fájához, nem élhet örökké, legalábbis ebben az állapotban nem. Ez a kapcsolat kiemel egy alapelvet. Az erkölcsi és lelki természetű döntések hatnak a biológiai életre, amire kitért Salamon is a fiának adott tanácsában: „Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsolataimat őrizze meg szíved, mert hosszú életet, magas életkort és jólétet szereznek azok neked” (Péld 3:1-2, RÚF)! Ez a kapcsolat újból feltűnik majd a mennyei Jeruzsálemben, ahol csak az élet fája lesz már ott „a város utcájának közepén” (Jel 22:2, ÚRK).
„Amikor Isten megteremtette Évát, azt tervezte, hogy a férfinél sem alsóbbrendű, sem felsőbbrendű, hanem mindenben egyenlő partnere legyen. Nem akarta, hogy a szent párnak olyan érdeke legyen, ami egymásétól eltért volna, bár mindkettőjüknek megvolt a saját személyisége, gondolkodása, tevékenysége. Éva azonban bűnbe esett, és mivel ő vétkezett először, az Úr azt mondta neki, hogy Ádám uralkodik felette. Alávettetett férjének, büntetése részeként. Ez az átok sok esetben az asszony sorsát igen fájdalmassá, életét teherré tette. A férfi sok tekintetben visszaélt Istentől kapott fölényével, hatalmát önkényesen gyakorolva. A megváltási tervet végtelen bölcsesség alkotta, amely az emberiséget egy második próba elé állítja” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 3. köt. 484. o.).
 

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

2Mózes 23-29; Evangelizálás „Az Istenség félremagyarázása” c. alfejezet
 

Alapszöveg: 1Móz 3:15 Tanulmányozásra: 1Móz 3; Jel 12:7-9; Róm 16:20; Zsid 2:14; 1Tim 2:14–15
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés
 
A Biblia első két fejezetéből megtudjuk, hogy a teremtés folyamatának minden szakaszában, hat ízben, Isten értékeli a teremtett dolgokat, és kimondja róluk, hogy „jó” (1Móz 1:4, 10, 12, 18, 21, 25). A teremtés hetének végén, a hetedik értékelés alkalmával, Isten értékeli saját teremtői munkáját, és kimondja, hogy „íme, igen jó” (1Móz 1:31). Az első emberpárról azt olvassuk, hogy ´arom („mezítelenek”), „és nem szégyenlik vala” (1Móz 2:25). Figyelmen kívül hagyták Isten azon parancsát, hogy ne egyenek a jó és a gonosz ismeretének fájáról (1Móz 2:17), aminek következtében megjelent a világban a gonosz és a halál, és az első emberpárnak el kellett hagynia az Éden-kertet. Pontosan a reménytelenség e kontextusában hangzik el az első reményteljes prófécia, az első evangélium. Az első messianisztikus prófécia (1Móz 3:14-15) a 3. fejezet szerkezetének közepén helyezkedik el, ami a jövendölés fontosságát hangsúlyozza (ABCDC1B1A1):
A: 1Móz 3:1-5 – A kígyó–Éva és a hiányzó Isten: Éva megkísértetik, hogy egyen a jó és a gonosz tudásának fájáról.
B: 1Móz 3:6-8 – Ádám–Éva: az ember által készített ruházat.
C: 1Móz 3:9-13 – Isten–Ádám–Éva: a vizsgálati ítélet.
D: 1Móz 3:14-15 – Isten – a kígyó: a messianisztikus prófécia.
C1: 1Móz 3:16-19 – Isten–Éva–Ádám: a szenvedés.
B1: 1Móz 3:20-21 – Ádám–Éva: az Isten által készített ruházat. A1: 1Móz 3:22-24 – Isten egyedül: az élet fájáról való evés tiltása.
A 3. fejezet szerkezete két fontos témát hangsúlyoz: a megkísértetés és a megmentés témáját.

 
II.    MAGYARÁZAT

Éva megkísértése 
A 3. fejezet első szakasza (1Móz 3:1-13) a megkísértés történetét írja le, illetve elemzi a kísértés mechanizmusát. Paradox módon a megkísértés teológiai párbeszéddel kezdődik, vagy  pontosabban:  egzegetikai  beszélgetéssel, amelynek témája Isten Szavának jelentősége: „Csakugyan azt mondta az Isten…” (1Móz 3:1). A kígyó kezdeményezi a beszélgetést ezzel a kérdéssel, és Éva azonnal válaszol neki. A kígyó és az asszony közti beszélgetés két fordulóban zajlik le. Figyeljük meg a kígyó stratégiáját és Éva tévedését.

Az első forduló (1Móz 3:1-3)
A kígyó stratégiája (olvasd el 1Móz 3:1 versét) – Milyen pedagógiai módszert alkalmaz a kígyó Éva megkörnyékezésére? Miért tűnik úgy, hogy a kígyó egyet ért Istennel? Mit mond a kígyó Isten Szaváról? Mi teszi veszélyessé és megtévesztővé a megjegyzéseit?
Az asszony tévedése (1Móz 3:2-3) – Miért volt egyáltalán az asszony a kígyó közelében? Miért válaszol rögtön a kígyó kérdésére? Miért hosszabb a válasza a kígyó kérdésénél?
A második forduló (1Móz 3:4-6)
A kígyó stratégiája (1Móz 3:4-5) – Mi az a két fontos elem, amit a kígyó az asszonynak adott válaszában megemlít? Milyen kapcsolat létezik ezek között? Mit árul el ez a két érv az asszony aggodalmáról?
Az asszony tévedése (1Móz 3:6) – Melyek azok az elemek az asszony válaszában, amelyek azt bizonyítják, hogy a kígyó befolyása alá került? Miért nem beszélgetett Ádám Évával azon döntéséről, hogy enni fog a tiltott fa gyümölcséből?
Amint meghallotta a kígyó utolsó szavait – „olyanok lesztek mint az Isten” (1Móz 3:5) –, Éva Istenhez hasonlóvá akart válni. Az Éva megkísértése folyamatának első mozzanatát leíró kifejezés – „És látá az asszony, hogy jó…” – az Isten által a teremtett világ felett végzett rendszeres értékelés pontos ismétlése:
„És látá Isten, hogy jó…” Ez a hasonlóság valószínűleg azt sugallja, hogy az asszonynak szándékában állt átvenni a Teremtő helyét, mintha csak ő teremtette volna és birtokolná a tiltott gyümölcsöt.
Az emberiség megmentése
Isten kijelentette, mi az engedetlenség következménye: a halál (1Móz 2:17). Ezt a távlatot azonnal igazolják a következő bibliaversek, amelyek a természeti környezet megromlásáról (1Móz 3:17-18), erőszakról és emberhalálról tanúskodnak (1Móz 4:8).
Az első messianisztikus prófécia az emberi első kilátástalanság körülményei között mutatkozott meg. A jövendölés formailag egy szép költemény. Tematikai szerkezete és a szavak ritmusa két különálló szakaszt sejtet, amelyben a sorok párosával ismétlődnek.
A három szavas bevezetőt követően az első strófa következik (1Móz 3:14). A hat soros egységben a szavak rendszertelen ritmusba rendeződnek. A második szakaszt (1Móz 3:15) egy egyszavas bevezető előzi meg, négy sorból áll, és a szavak szabályos ritmusban követik egymást.
Erős ellentét feszül a két szakasz között. Az első szakasz negatív, és egy csüggesztő üzenetet tartalmaz, amely a kígyót is magába foglalja. A második szakasz viszont pozitív, és reményteljes üzenetet közvetít, amelybe a Messiás is beletartozik. Tulajdonképpen a második szakasz a fejezet egyetlen pozitív üzenete: ablak a sötétségben, amelyen keresztül beárad a fény. A kétségbeesés, az ember bukása, valamint a halál és a gonosz felé mutató perspektíva kontextusában ez a bibliavers profetikus szavakkal hirdeti a világ jövőbeni szabadulását. E szöveg értelmében az emberiség megváltásával együtt jár a kígyóval való küzdelem, amely kígyó szembeszáll az asszony magvával, éspedig az
„emberfiával”, aki a jövőben születik majd.
Mit rejt magában a „mag” szó? Nem lenne szabad ennek a kifejezésnek kollektív jelentést tulajdonítanunk – mint ami az emberiségre vagy valamelyik népre vonatkozik (Izraelre, például) –, de sajátságos jelentést sem, amely konkrétan valamely személyre utal. A Biblia angol nyelvű King James fordításában, valamint a román nyelvű BTF és BVA fordításokban a „mag” főnév helyett az „ő” névmás szerepel (a héberben: hu´; Károlinál: az, annak), amely a „tapos”-nak mint állítmánynak az alanya. „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (3Móz 3:15). Majd ez a személyes névmás különleges hangsúlyt kap a paragrafus szerkezetében, illetve a mondat szintaxisában: a szakasz középpontját képezi, pontosan azt a helyet, ahol a költői ritmus megváltozik négyüteműről háromüteműre.
E ritmikus változás bizonyítja, hogy ez a személyes névmás (Károlinál az) a passzus alapeleme. Mi több, ez a szócska a mondat első, következésképpen hangsúlyos eleme. A Septuaginta 103 passzusa közül, amelyben a hu´ névmás szerepel, 1Móz 3:15 az egyetlen szöveg, ahol a névmás nincs összhangban az azt megelőző főnévvel.
Tulajdonképpen a harmadik személyű névmás görög megfelelője (autos) nem utal sem nőre (nincs nőnemű formában), sem magra (nincs semleges nemű formában). Az autos hímnemű személyre vonatkozik. Ez a szintaktikai meg nem feleltethetőség rámutat arra, hogy a fordítók egy jól meghatározott személyt tartottak szem előtt, valakit, aki létezett a történelemben: a Messiást. 1Móz 3:15 versének messianisztikus értelmezését a héber Szentírás is igazolja. Az egyik legbeszédesebb bizonyítékot erre vonatkozóan a 110. zsoltárban találjuk, ahol újra feltűnnek 1Móz 3:15 versének szavai, ezúttal közvetlenül a Messiásra utalva Dávid nemzetségi táblázatában. A zsoltáros szavai
– „ellenségeidet zsámolyul vetem” (Zsolt 110:1) – valóban a Teremtés könyve ígérete első szavainak ismétlése: „ellenségeskedést szerzek”.
Ezek az egyedüli szövegek a Bibliában, amelyekben ezekkel a szókapcsolatokkal találkozhatunk. Mi több, ezekhez a szintagmákhoz társul az eltaposott ellenség képe is, ami ugyanannak a típusú győzelemnek a kifejezése (Zsolt 110:1). Továbbá a „fejre taposás” jól ismert témája (1Móz 3:15) a Zsoltárok könyvében is megjelenik, két ízben is (Zsolt 110:6-7).
A két passzus közötti számos hasonlóság azt sugallja, hogy a 11. zsoltár szerzője 1Móz 3:15 profetikus ígéretére utalt, aminek messianisztikus jelentést tulajdonított. Aki 1Móz 3:15-ben úgy van leírva, mint aki a kígyó fejére tapos, most explicit módon a Dávid családjából származó Messiásként jelenik meg. A 11. zsoltárban a Messiás munkája meghaladja mindazt, amit 1Móz 3:15 verse megjövendölt. A Messiás, 1Móz 3:15 „mag”-ja nemcsak hogy eltapossa az ellenséget, a kígyót, hanem arra is meghívást kap, hogy helyet foglaljon az Atya jobbján, és vele együtt uralkodjon (Zsolt 110:1-2) és ítélkezzen királyok és népek felett (110:5-6). Kultikus szerepet is kap: főpapi szolgálatot végez, amelynek időtartama egészen az örökkévalóságig tart (110:4). Mi több, a Messiásnak (Adoni), illetve az Úrnak (Adonai) tulajdonított név közti kapcsolat azt a szándékot sugallja, hogy a Messiást az Úr személyével azonosítsák. Ez a Messiás pedig nem más, mint a mennyei trónon ülő Jézus Krisztus (Mt 22:44).
Elmélkedésre és megbeszélésre: Olvasd el Róm 5:8 és Jel 12:7-9 szakaszát. Miért Jézus az, aki teljesíti ezt a próféciát? Miért teszi ismertté ez a messianisztikus prófécia Jézus Krisztus Messianisztikus szolgálatát? Miért fontos az a tény, hogy Istennek kell harcolnia a kígyóval, majd meghalnia ebben a küzdelemben?

III.    ALKALMAZÁS
Miután súlyos bűnt követtünk el, lelkiismeretünk erős figyelmeztető jeleket küld. A bűntudat megakadályozhat abban, hogy visszatérjünk Istenhez, ahogy Ádám is elrejtőzött Isten elől. Ebben az állapotban sokan méltatlanoknak érzik magukat ahhoz, hogy visszatérjenek az egyházi közösségbe. Összehasonlítják magukat a többi hívővel, és nehezükre esik találkozni velük. Nincs többé bátorságuk olvasni a Bibliát, vagy imádkozni. Máskor viszont a gonosz befolyása alatt tagadják a bűnt, vagy áldozatoknak tartják magukat.
Elmélkedésre és megbeszélésre: A bűn elkövetése után, amikor először találkozunk az egyházunkat és hitünket nyilvánosan megszégyenítő személlyel:
1.    Mi a helyes magatartás a részünkről?
2.    Melyek a legtalálóbb bátorító szavak?
3.    Mit tennénk, ha az illető személy helyében lennénk? Milyen magatartásnak örvendenénk a legjobban az emberek részéről?