Izrael Egyiptomban

Alapige: „Lakozék azért Izráel Egyiptom földjében, a Gósen földjén, és ott megöröködének, s megszaporodának és megsokasodának felette igen” (1Móz 47:27).

Mózes első könyvében olvashatunk Jákob és József utolsó együtt töltött éveiről. Jákob (Izrael) tehát Kánaánt elhagyva (1Mózes 46. fejezet) letelepedett Egyiptomban (1Mózes 47. fejezet), ahol majd meghal (1Móz 49:29–50:21). Viszont még az egyiptomi környezetben is ott derengett a horizonton az ígéret földjének reménye (1Móz 50:22-26).
Jákob megérkezik Egyiptomba, megáldja a fáraót (1Móz 47:7-10), amivel (természetesen csak részben) teljesedik a népek áldására vonatkozó ábrahámi ígéret (1Móz 12:3). Később, amikor haldoklik, megáldja József fiait (1Mózes 48. fejezet), valamint a saját fiait is (1Móz 49:1-28), figyelemreméltó jövendöléseket mond mindegyikükre, Izrael tizenkét törzsének összefüggésében (1Móz 49:1-27).
Tény viszont, hogy Izrael számkivetésben, idegenként „lakozik” Egyiptomban, és ez feszültséget jelent az ígéret földjének várásával. Ugyan Mózes első könyve azzal ér véget, hogy Izrael népe még Egyiptomban van, de József utolsó szavai egy másik hely felé mutatnak: „Én meghalok, de Isten bizonnyal gondotokat fogja viselni, és felvisz titeket e földről arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak” (1Móz 50:24, ÚRK).

Június 25. – A börtönszolgálat napja

Jákób fiainak azonban nem kellett ilyen feltételek mellett elkötelezniük magukat. Azért a szolgálatért, amit József nyújtott az egyiptomi népnek, nemcsak az ország egy részét ajándékozták nekik otthonukként, de adót sem kellett fizetniük; az ínség idején pedig élelemmel is bőségesen ellátták őket. A király nyilvánosan elismerte, hogy Egyiptom József kegyelmes Istene útján élvezte a gabonában való bőséget, mialatt más országok népei éhen vesztek el. A fáraó azt is látta, hogy József ügyintézése nagymértékben meggazdagította az országot, és ezért háláját kedvezményekkel fejezte ki Jákób családja iránt. – Pátriárkák és próféták, 241. o.

Emlékezzünk gyakran, hogy miként  bánt  Isten  a népével. Az Úr hányszor felállította az útjelzőket az ősi Izráel számára. Hogy el ne feledjék a múlt történetét, megparancsolta Mózesnek, szedje verses énekekbe a történeteket, és a szülők megtaníthassák arra gyermekeiket, hogy mikor a gyermekek kérdezősködnek, a teljes történetet elismételhessék nekik. Állítsanak emlékműveket feltűnő helyekre. Ezeket mindig jó karban kellett tartaniuk. Így Isten gondoskodó tettei, szembetűnő jósága, irgalma, mely népéről való gondoskodásban és szabadításban jutott kifejezésre, nem merültek feledésbe. Minket is szólít: „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet álltatok ki.” (Zsid 10:32) A mi nemzedékünkben is csodatévő Istenként fáradozott népéért. Gyakran kell ráterelni mind a fiatalok, mind az öregek figyelmét Isten ügyének múlt történetére. Szükségünk van arra, hogy gyakran emlegessük Isten jóságát, és dicsérjük Őt csodatetteiért. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 364. o.
 

Isten az Ő gondviselése folytán nap mint nap kapcsolatba hoz bennünket megtéretlen emberekkel. Ő maga egyengeti előttünk az utat a mű gyors előrehaladása érdekében. Az Ő munkatársaiként szent munkát kell végeznünk. Lelkünkben gyötrődnünk kell a magas pozíciókban levő személyekért, és kedvességgel közölnünk velük a meghívást a nagy menyegzőre. Noha a világot teljes mértékben az istentelen emberek uralják, a föld minden java és kincse az Istené. „Mert az Úré a föld és annak teljessége!” Ó, bárcsak a keresztények teljes mértékben megértenék, hogy nagy előjoguk, de ugyanakkor feladatuk is gyümölcsöztetni a menny által lehetővé tett alkalmakat – miközben megállnak az igaz elvek mellett –, hogy Isten műve haladhasson előre ezen a világon! – Counsels on Stewardship, 186. o.
 

Jákob tele van reménnyel, amikor elindul kánaáni lakhelyéről. Az ígéret földjének elhagyására késztethette, hogy nem kell többet éheznie, illetve a jó hír, miszerint József életben van.
Jákob elindulásában felfedezhető Ábrahám tapasztalatának visszhangja, aki éppen az ígéret földje felé indult. Jákob ugyanazt az ígéretet hallja Istentől, mint egykor Ábrahám, azt, hogy „nagy néppé teszlek” (1Móz 46:3; vö. 12:2). Ez az elhívás az Ábrahámmal kötött szövetségre is emlékeztet. Isten mindkét esetben ugyanazokat a megerősítő szavakat használta: „Ne félj” (1Móz 46:3; vö. 15:1), ami a ragyogó jövő ígéretét hordozza.
A még gyermektelen Ábrahámnak tett, a sokasodására vonatkozó ígéretre emlékeztet az átfogó lista Izrael gyermekeiről, beleértve a lányait is, akik Egyiptomba mentek vele (1Móz 46:7). A hetvenes szám (beleszámítva Jákobot, Józsefet és a két fiát) a teljesség gondolatát érzékelteti. „Egész Izrael” elment Egyiptomba. Annak is van jelentősége, hogy a hetvenes szám egyezik a népek számával (1Mózes 10. fejezet). Sejteti, hogy Jákob útjának tétje minden nép jövője volt.
Ez csak sok évvel később vált még nyilvánvalóbbá, a kereszt és a megváltási terv teljesebb kinyilatkoztatása után, ami mindenütt, az egész emberiségre, nem csak Ábrahám utódaira vonatkozik.
Más szóval, bármennyire érdekesek is ennek a családnak, Ábrahám magvának a történetei, bármennyi lelki igazságot találunk bennük, e beszámolók azért vannak benne Isten Igéjében, mert részét képezik az üdvösség történelmének, részei Isten tervének, hogy akit csak lehet, megváltson a bűnbe sülylyedt bolygóról.

Egyiptomban egyenesen Gósen földjére mentek. Ide érkezett József is állami hintón, fejedelmi kíséretével. Környezetének pompáját és állásának méltóságát elfelejtette. Csak egy gondolat töltötte be szívét és elméjét, csak egy vágyakozás hatotta át egész lényét. Amikor meglátta a közeledő utazókat, nem tudott többé uralkodni érzésein, amelyet oly sok éven át elfojtott. Kiugrott hintójából, és előreszaladt, hogy örömmel üdvözölje atyját. „Amint maga előtt látá, nyakába borula, és síra az ő nyakán sok ideig. És monda Izráel Józsefnek: Immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orcádat, hogy még élsz.” (1Móz 46:29–30) – Pátriárkák és próféták, 233. o.

A Fáraó értékelte országa ügyeinek vezetését, különösen az Egyiptomot ért hosszú éhség idejére való előkészületet, valamint az egész birodalom József bölcs vezetésének köszönheti felvirágzását, azért hálájának jeléül így szólt Józsefhez: „Egyiptom földje ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttük arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé.” (1Móz 47:6) „Megtelepíté tehát József az ő atyját és atyjafiait, és ada nékik birtokot Égyiptom földén, annak a földnek legjobb részében a Rameszesz földén; amint megparancsolta vala a Faraó. És ellátja vala József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel gyermekeik számához képest.” – A megváltás története, 103–104. o.

Bár az egyiptomiak nagyon hosszú ideig elutasították Isten ismeretét, az Úr még mindig adott nekik alkalmat a megtérésre. József napjaiban Egyiptom menedék volt Izráel számára. Amikor az egyiptomiak kedvességet tanúsítottak Isten népe iránt, akkor tulajdonképpen Istent dicsőítették. Ezért a hosszantűrő Isten, aki lassú a haragra és szíve telve van irgalmassággal, mindegyik ítéleténél, Egyiptomra lesújtó csapásánál időt hagyott arra, hogy az nevelésként megtegye hatását… Bizonyítékuk volt Jahve hatalmáról, és meggyőződhettek arról, hogy mindazok, akik engedelmeskedtek Istennek, megmenekülhettek az Egyiptomra lesújtó csapások borzalmaitól. – Pátriárkák és próféták, 333. o.

Az osztálytagozódás gyűlöletes Isten előtt. Az ilyen jellegű dolgokat semmibe veszi. Szemében minden ember lelke egyenértékű. Ő „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait; hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincs messze egyikőnktől sem” (Csel 17:26– 27). Korra, rangra, nemzetiségre, vallási előjogra való tekintet nélkül mindannyiunkat magához hív, hogy éljünk… „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad.” (Gal 3:28) … „Ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják. Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (Róm 10:12–13) – Jézus élete, 403. o.
 

Igen érdekes: az Úr még akkoriban is adott éjjeli látomást Jákobnak (1Móz 46:2) – amelyben indulásra szólította fel –, miután elmondták neki, hogy József életben van Egyiptomban. Jákob elhagyja az ígéret földjét, és vajon hova megy? Egyiptomba, pontosan abba az országba, ahova a későbbiekben Isten népének nem tanácsos menni (5Móz 17:16).

„Azután József elvitte magával öt testvérét, hogy bemutassa őket a fáraónak, és megkapják tőle az engedélyt a földterület átvételére jövendő otthonuk számára. Miniszterelnöke iránti hálából az uralkodó kész lett volna állami tisztségekre is kinevezni őket. József azonban, mint Jahve hűséges imádója, igyekezett megvédeni testvéreit attól a kísértéstől, amelynek ki lettek volna téve a pogány királyi udvarban. Ezért azt tanácsolta nekik, ha a király megkérdezi tőlük, hogy mi a foglalkozásuk, őszintén és nyíltan mondják meg. Jákob fiai megfogadták és követték József tanácsát, és óvatosan azt is közölték a fáraóval, hogy csak ideiglenesen akarnak Egyiptomban tartózkodni, mert nem akarnak állandó lakosai maradni az országnak. Ily módon fenntartották maguknak azt a jogot, hogy bármikor szabadon eltávozhatnak Egyiptomból. A király pedig ígérete szerint kijelölte számukra az otthont, »Egyiptom földének legjavát« (1Móz 45:18), Gósen földjét” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 191. o.).
A fáraó bölcsen nem bátorította a jövevényeket, hogy a vendéglátóik adományaiból élő koldusok legyenek. „Mi a foglalkozásotok?” (1Móz 47:3, ÚRK) – tudakolta, hogy jobban be tudjanak illeszkedni új környezetükbe. Szívesen igénybe vette a szaktudásukat, sőt azt is felajánlotta, hogy József az ő jószágai „felügyelőjévé” (1Móz 47:6, RÚF) tegye meg őket. Majd pedig annak ellenére, hogy az idegen Jákob alacsonyabb rangú, jövevény, megáll az ország uralkodója előtt, és a szöveg szerint „megáldotta Jákob a fáraót” (1Móz 47:10, ÚRK). Ő, a szerény idegen áldja meg a fáraót, a hatalmas Egyiptom urát? Hogy lehet ez? A héberben az „állítá… elé” (’ámad lifnej) (1Móz 47:7) kifejezés általában papokkal kapcsolatban használatos (3Móz 14:11). Az ókori Egyiptomban a fáraó legfőbb papi státusszal bírt. Az eset lényegében arra utal, hogy lelki értelemben Jákob felette áll Egyiptom legnagyobb papjának, magának a fáraónak is.
 

Nem sokkal Egyiptomba való megérkezésük után József atyját is elvitte a királyhoz. A pátriárka idegen volt a királyi udvarokban, de a természet fenséges jelenségei között a fáraónál is hatalmasabb Uralkodóval beszélgetett. Ezért most tudatos felsőbbséggel felemelte kezeit, és megáldotta a fáraót. Józsefhez intézett első üdvözletében Jákób úgy beszélt, mintha hosszú aggodalmának és szomorúságának ezen örvendetes végződése után már meghalni is kész lenne. Isten azonban még tizenhét esztendőt ajándékozott neki, amelyet békés visszavonultságban tölthetett el Gósen földjén. Ezek az esztendők boldogító ellentétei voltak az ezeket megelőző éveknek. Fiaiban látta az igazi bűnbánat bizonyítékát. Azt is látta, hogy családja olyan körülmények közé került, amelyek biztosították számukra a nagy néppé, nemzetté fejlődésükhöz elengedhetetlenül szükséges feltételeket. Hite megragadta Istennek azt a biztos ígéretét, hogy egyszer majd Kánaánban telepednek le. Körülvette a szeretetnek és kedvességnek mindaz a jele, amivel Egyiptom miniszterelnöke csak megajándékozhatta őt. Boldog volt régen elveszített és megtalált fia társaságában, és békében került sírjába. – Pátriárkák és próféták, 233. o.

A keresztény befolyás erejének titka a folyamatosság, és ez Krisztus jellemének következetes bemutatásán múlik. Saját tapasztalataitok elmondásával segítsetek a tévelygőknek. Mondjátok el, hogy amikor súlyos hibákat követtetek el, munkatársaitok kedvessége és segítőkészsége hogyan adott bátorságot és reménységet nektek.
Az ítéletig nem fogjátok megtudni, milyen befolyása volt a következetlenek, oktalanok, érdemtelenek iránti kedves, tapintatos viselkedésnek. Amikor hálátlansággal és a szent feladatok elárulásával találkozunk, megvetésünknek vagy felháborodásunknak adunk hangot. Ezt a vétkesek el is várják. Felkészültek rá. De a kedves türelem meglepi őket; gyakran megszólaltatja jobbik énjüket, és egy nemesebb élet utáni vágyat ébreszt bennük. – A nagy Orvos lábnyomán, 494–495. o.

A laodiceai üzenet a mai gyülekezetnek szól. Elhiszitek-e az üzenetet? Van-e érző szívetek? Vagy csak egyre azt hajtogatjátok, hogy gazdag vagyok, dúsgazdag, semmire sincs szükségünk. Hiába lett volna adva az örök igazság hirdetése ennek a nemzetnek, hogy eljuttassák a világ minden nemzetéhez? Isten népet választott ki s tett örök következményekkel terhes igazságok letéteményesévé. Nekik adta, velük közölte a világosságot, melynek be kellett ragyognia a világot. Isten tévedett volna? Tényleg mi vagyunk az Úr választott eszközei? Azok vagyunk-e valóban, akiknek hordozniuk kell Jel 14:3 versének üzenetét a romlás szélén állóknak? Úgy viselkedünk-e, mintha így lenne? A laodiceai üzenet azoknak szól, akik vallják, hogy megtartják Isten parancsolatait, mégsem cselekvői a parancsoknak. Semmiben sem szabad önzőnek lennünk. A keresztény élet minden része legyen Krisztus életének képviselete. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 961–962. o.
 

A halál szélére kerülve Jákob felidézi Bételbe való visszatérésének emlékét (1Móz 35:1-15), amikor Isten megújította neki az ígéretét, hogy „örök birtokul” (1Móz 48:4) adja neki azt a földet, amit már Ábrahámnak adott (1Móz 17:8). Halála közeledtével ezért vigasztaló számára az ígéret földjének gondolata, ez táplálja benne a reményt. Ekkor József Egyiptomban született két fiához fordul, megáldja őket, az utódaira vonatkozó, jövőbemutató ígéretek összefüggésében.

Jákob csak József két fiát, Manassét és Efraimot áldotta meg, ezzel az unokák közül a fiak sorába emelte őket (1Móz 48:5). Az áldása azt érzékelteti, hogy a második (Efraim) majd az első (Manassé) föle emelkedik, lényegében azonban ez is Józsefet érinti (1Móz 48:15).
Ez egy személyes bizonyságtétel Isten irántuk tanúsított múltbeli hűségéről, valamint a jövőre vonatkozó ígéretéről. Jákob utal Ábrahám és Izsák Istenére (1Móz 48:15), aki ételt és védelmet biztosított nekik, és ez az Isten „megszabadított engem minden gonosztól” (1Móz 48:16). „Bételnek Istene” (1Móz 31:13, ÚRK) az, akire gondol, akivel küzdött (1Móz 32:29) és aki Jákobról Izraelre változtatta a nevét (1Móz 32:26-29).
E tapasztalatokra utalva, amelyek során Isten a rosszat jóra fordította, Jákob a reményét fejezte ki, hogy az Úr nemcsak a jelenben viseli gondját az unokáinak, amint vele és Józseffel is tette, hanem a jövőre is gondol, amikor majd utódai visszatérnek Kánaánba. Ez a reménye világosan látszik a Sikemre tett utalásból (1Móz 48:22), ami nemcsak egy általa megvásárolt közönséges földterület volt (1Móz 33:19), hanem az a hely, ahol később József csontjait is eltemetik (Józs 24:32) és felosztják majd az országot Izrael törzsei között (Józs 24:1). A történések közepette Jákob mindvégig észben tartotta Isten ígéretét, aki kijelentette, hogy e család által „nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12:3, RÚF).
 

Amikor Jákób érezte halála közeledtét, elküldött Józsefért. […] Egy másik fontos ügy sem kerülte el figyelmét. József fiait törvényesen Izráel gyermekei közé kellett beiktatni. József, amikor utoljára látogatta meg atyját, magával hozta fiait is, Efraimot és Manassét… József vágya az volt, hogy fiai saját népükkel egyesüljenek. Kinyilvánította hitét a szövetség ígéretében; abban, hogy fiai visszautasítják mindazokat a tisztségeket, amelyeket az egyiptomi királyi udvar felajánl nekik; és hogy helyet kapnak a megvetett pásztorkodó törzsek között, akikre Isten rábízta beszédét. Ekkor Jákób ezt mondta: „Most tehát a te két fiad, akik néked Egyiptom földén annak előtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Egyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse, akár csak Rúben és Simeon, az enyéim lesznek.” (1Móz 48:5) Saját gyermekeinek tekintette őket, hogy törzsek fejei legyenek majd. Így az elsőszülöttségi kiváltság, amelyet Rúben eljátszott, Józsefre szállt – két részt kapott Izráelben. […] Amikor az ifjak odamentek hozzá, a pátriárka megölelte és megcsókolta őket. Azután ünnepélyesen a fejükre tette kezeit, hogy megáldja őket. Ezt az imát mondta: „Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim, Ábrahám és Izsák; az Isten, aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig: Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket.” (1Móz 48:15–16) Nem volt ebben az imában semmi magabízás, sem az emberi erőre való támaszkodás. Jákób arról tett hitvallást, hogy Isten volt a megtartója és a támasza. Nem panaszkodott a múltban elszenvedett nehéz napokért, a múlt megpróbáltatásait és bánatait többé nem tekintette úgy, mint amelyek „ellene” voltak. Emlékezete csak Isten irgalmát, szeretetét és kedvességét idézte fel, aki egész vándorlása alatt mindig vele volt. Miután Jákób befejezte áldását, hitének bizonyosságát átadta fiának, és ráhagyta az eljövendő nemzedékekre, hogy tanúskodjanak előttük a rabszolgaság és a bánat hosszú évei alatt: „Ímé én meghalok, de az Isten veletek lesz, és visszavisz titeket a ti atyáitok földére.” (1Móz 48:21) – Pátriárkák és próféták, 234–235. o.

Izráel reménysége az Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalmazódott meg, majd leszármazottai számára újra és újra elhangzott: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:3) Amikor Ábrahám előtt feltárult, hogy Isten meg akarja váltani az embert, az igazság Napja bevilágított lelkébe, és a sötétség szertefoszlott. Végül pedig maga a Megváltó, amikor itt járt az emberek között, és beszélt velük, bizonyságot tett a zsidóknak a pátriárkák boldog reménységéről, az eljövendő Üdvözítő általi szabadulásról. „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat – mondta Krisztus –: meg is látta, és örült is.” (Jn 8:56) – Próféták és királyok, 683. o.

A közvetlenül Izrael törzseinek történelmére vonatkozó próféciákon túl Jákob látja a Messiást és a megváltás végső reménységét, aminek hangot ad a kezdő szavaival, „a messze jövőben” (1Móz 49:1) kifejezéssel. Az angol KJV fordításban a héber eredetivel megegyezően az áll, hogy „az utolsó napokban”, ami a Messiás király eljövetelére utaló szakkifejezés (lásd még Ézs 2:2; Dán 10:14).

Majd a szöveg végigmegy Jákob fiainak jövőbeli vonalán. Nem Isten határozta meg előre az eseményeket, mintha az Ő akaratából alakulna úgy a sorsuk, hanem a prófécia inkább azt fejezte ki, ami az ő és a gyermekeik jelleméből következik. Például Isten tudja, hogy majd megölnek egy ártatlan embert, ami alapvetően más, mintha az Ő akaratából oltaná ki az életét a gyilkos.

Isten valóban tudja a jövőt, az emberi szabad akaraton túl és afelett. Úgy rendezte, hogy a Messiás Júda törzséből származzon. Júdát az oroszlán jelképezi (1Móz 49:9), ami királyi státuszra és dicsőségre utal. Júda törzséből születik Dávid király, de Siló is, vagyis aki „békességet” hoz (Ézs 9:6-7), „akinek engednek [engedelmeskednek (SZIT)] a népek” (1Móz 49:10). A zsidók már ősidők óta az eljövendő Messiásra mutató próféciának tekintették ezt a szöveget, amint a keresztények is úgy tartják, hogy Jézusra mutat. Az Újszövetségben is az áll, hogy „Jézus nevére minden térd meghajoljon” (Fil 2:10). „Az oroszlán, az erdők királya ennek a törzsnek nagyon találó jelképe, mert ebből a törzsből származott Dávid és Dávid Fia, Siló, az igazi »oroszlán Júda törzséből«, aki előtt végül meghajolnak az összes hatalmasságok, és minden népek és nemzetek hódolatukat fejezik ki előtte” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 195. o.).

Végezetül Jákób összes fiai haldokló  atyjuk  ágya  köré gyülekeztek. Jákób egészen közel hívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Gyűljetek egybe, hadd jelentsem meg néktek, ami rátok következik a meszsze jövőben. Gyűljetek össze s hallgassatok Jákóbnak fiai! Hallgassatok Izráelre, a ti atyátokra.” (1Móz 49:1–2) Jákób gyakran és aggodalmaskodva gondolt jövőjükre, és igyekezett magának képet alkotni a különböző törzsek történetéről. Most, amikor arra vártak, hogy megkapják utolsó áldását, Jákóbon az Isten Lelke nyugodott meg, és világosan kitárult előtte leszármazottainak jövője. Egymás után említette fiai nevét, jellemezve mindegyiküket, és röviden előre megmondta törzsük történetét. […] A papságot Lévinek adta, a királyságot és a messiási ígéretet Júdának, az örökség két részét pedig Józsefnek osztotta ki. Rúben törzse sohasem emelkedett magas rangra Izráelben. Lélekszáma sohasem lett olyan nagy, mint Júda, József vagy Dán törzséé, és elsőként Rúben törzsének tagjait hurcolták el fogságba. – Pátriárkák és próféták, 235. o.

Jákób mindig mély és heves érzésű ember volt. Fiai iránt érzett szeretete erős és gyengéd volt. Hozzájuk intézett áldásában nem találhattak semmiféle részrehajlást vagy neheztelést. Mindnyájuknak megbocsátott, és mindvégig szerette őket. Atyai gyengédsége mindig csak bátorító és reménykeltő szavakban fejeződött ki. Isten ereje nyugodott meg rajta, és az isteni ihletés befolyása alatt az igazság kijelentésére kényszerült, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozott is fiainak. Az utolsó áldások elmondása után Jákób megismételte a temetésére vonatkozó rendelkezését: „Én az én népemhez takaríttatom, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, amely a Khitteus Efron mezején van. Abba a barlangba, mely Kanaán földén, Mamré átellenében Makpelahnak mezején van. […] Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is.” (1Móz 49:29–31) Így életének utolsó cselekményében is az Isten ígéretében való hitet fejezte ki. – Pátriárkák és próféták, 237. o.

Nem mindenki állt Isten ellenségei mellé. Nem mindenki lett áruló. Néhányan hűségesek maradnak Istenhez, mert János ezt írja: „Itt vannak, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” (Jel 14:12) Nemsokára heves csata dúl Isten szolgái és azok között, akik nem szolgálják Őt. Az Úr rövidesen mindent megráz, ami megingatható, hogy megmaradjon, ami változhatatlan. […] Isten kipróbált és megvizsgált népe 2Móz 31:12–18 jelében leli erejét. Az élő Igén kell állást foglaljanak: „írva van”. Az Ige az egyedüli alap, melyen biztonsággal megállhatunk. Akik megszegték Istennel kötött szövetségüket, Isten és remény nélkül állnak azon a napon. Isten imádóit különösen az fogja elválasztani a többi embertől, hogy tiszteletben tartják a negyedik parancsot, mert ez Isten teremtő hatalmának a jele, s ez jelenti ki Istennek az ember tiszteletére és hódolatára tartott igényeit. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 15–16. o.
 

Mózes első könyvének záró szakasza három eseményről ad számot, amelyek reményteljesek.
Az első annak reménye, hogy Izrael visszatér majd az ígéret földjére. E könyv írója, Mózes úgy festi le Jákob és József halálát, majd temetését, mint amelyek egyaránt az ígéret földjére mutatnak. Közvetlenül az Izrael tizenkét törzsére vonatkozó áldás és prófécia (1Móz 49:28) után Jákob a halálára gondolva meghagyja fiainak, hogy Kánaánban, Makpéla barlangjában temessék el, oda, ahol Sára is nyugszik (1Móz 49:29-31). A Kánaánba tartó temetési menet leírása előképe az évszázadokkal később megtörténő kivonulásnak Egyiptomból.
A második az a reménység, hogy Isten a rosszat majd jóra fordítja. Jákob halála és temetése után József testvérei félnek a jövőtől, tartanak tőle, hogy ő majd bosszút áll. Elmennek hozzá és leborulnak előtte, készen arra, hogy a szolgái legyenek (1Móz 50:18) – a jelenet felidézi József prófétai álmait. József a jövőre utaló fordulattal (1Móz 15:1) megnyugtatja őket, hogy „Ne féljetek” (1Móz 50:19). Azért nem kell félniük, mert „ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani” (1Móz 50:20), az események folyamát a megmentés felé akarta irányítani (1Móz 50:19-21; vö. 45:5, 7-9). Vagyis a számtalan emberi kudarc dacára győzedelmeskedik az isteni gondviselés. A harmadik az a remény, hogy Isten megváltja a bűnbe esett emberiséget.
Mózes első könyvének utolsó verse ír József haláláról, ami szélesebb körre hat. Érdekes, hogy József nem rendelkezik csontjai eltemetéséről, hanem arra az időre mutat előre, „mikor Isten bizonyosan meglátogat titeket, vigyétek föl magatokkal innen az én tetememet” (1Móz 50:25, ÚRK), amit évszázadokkal később meg is tettek, pontosan eleget téve szavainak (2Móz 13:19). Az ígéret földjének, Kánaánnak a reménye végsősoron az üdvösség, a helyreállítás, a menynyei Jeruzsálem, az új ég és új föld igazi reménységének egy szimbóluma, előjele, ami mindannyiunk legfőbb reménysége, és ezt Siló halála tette bizonyossá.

Június 25-én, szombaton van a Börtönszolgálat napja. Hogyan ébreszthetnél reményt a szabadságukat vesztett emberek lelkében? Kérj tanácsot a Börtönszolgálat önkénteseitől, lelkészedtől, vagy vedd fel a kapcsolatot a Börtönszolgálat egyházterületi vezetőjével (asup.ro)!

Jákób és fiai elhozták magukkal a nyájaikat és a csordáikat Egyiptomba, ahol ezek nagyon megszaporodtak. Egyiptom elhagyása előtt a nép Mózes utasítására megkövetelte, hogy az ingyen végzett munkájukért kárpótolják őket. Az egyiptomiak annyira vágytak megszabadulni jelenlétüktől, hogy nem utasították vissza követelésüket. A rabszolgák az elnyomóiktól elvett zsákmánnyal megrakodva vonultak ki. Azon a napon beteljesedett az a történet, amelyet Isten évszázadokkal előbb profetikus látomásban jelentett ki Ábrahámnak: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijőnek nagy gazdagsággal.” (1Móz 15:13–14) A négyszáz év beteljesedett, és „ugyanazon napon hozá ki az Úr az Izráel fiait Egyiptomnak földéről, az ő seregeik szerint” (2Móz 12:51). Egyiptomból való eltávozásuk alkalmával Izráel fiai értékes örökségüket, József csontjait is magukkal vitték, amelyek olyan régóta várakoztak Isten ígéretének beteljesedésére, és amelyek rabszolgaságuk sötét évei alatt mindig a szabadulásra emlékeztették őket. – Pátriárkák és próféták, 281. o.

Isten sohasem vezeti gyermekeit másképpen, mint ahogyan azt ők maguk választanák, ha láthatnák az utat kezdettől a végéig, és ha szemük érzékelné azt a rendeltetést, aminek az Úr munkatársaiként eleget kellene tenniük. Az eljövendő világban mindaz tisztán láthatóvá válik, ami most kételyt ébresztett Isten gondoskodására vonatkozóan. A nehezen érthető dolgok akkor majd magyarázatot nyernek. A kegyelem titkai akkor majd feltárulnak előttünk. Ahol korlátolt elménk csupán zavart és beteljesületlen ígéreteket látott, ott a legtökéletesebb és legszebb összhangot fogjuk felfedezni. Akkor majd tudni fogjuk, hogy a végtelen szeretet rendelte azokat a tapasztalatokat, amelyek oly nehezen elviselhetőnek tűntek. Akit átjárt Krisztus Lelke, az Krisztusban marad. A számára kijelölt ütés a Megváltóra fog lesújtani, akinek a jelenléte körülveszi őt. Bármi is érné, az Krisztustól jön. Többé nem kell ellenállnia a gonosznak, mivel Krisztus az ő védelme. Semmi sem érheti, csupán az, amit az Úr megenged, mivel „azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van”. – The Faith I Live By, 64. o.

Soha nem aludt ki az emberek szívében az a reménység, hogy Isten Fiának, mint Megváltónak és Királynak adventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak, akik a jelen árnyain túl hitükkel látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé, Sém, Ábrahám, Izsák és Jákób, valamint más kiváló emberek által az Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így ismertette meg törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő áldozata általi megváltást Izráel fiaival, a választott néppel, akiken keresztül kapta a világ a megígért Messiást. – Próféták és királyok, 682. o.
 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „József és testvérei” c. fejezetből 191–199. o.

„József élete Krisztus életét ábrázolja. Az irigység indította József testvéreit arra, hogy rabszolgaként adják el őt. Azt remélték, hogy ezzel megakadályozzák, hogy nagyobb legyen náluk. Amikor eladták őt Egyiptomba, akkor abban a hitben ringatták magukat, hogy nem zavarják őket többé József álmai, és azok teljesülésének még a lehetőségét is megakadályozták. De Isten őrködött az események felett. Éppen elősegítették azt, amit meg akartak akadályozni. Éppen így a zsidó papok és vének is féltékenyek voltak Krisztusra. Attól féltek, hogy a Messiás elvonja az emberek figyelmét róluk. Megölték, hogy ne lehessen Király, és nem gondolták, hogy ezzel éppen királyságát segítették elő. József egyiptomi rabszolgasága által lett a megmentője, szabadítója atyja családjának. Ez a tény azonban semmivel sem teszi kisebbé testvérei vétkét. Éppen így Krisztust ellenségei által történt keresztre feszítése tette az emberiség Megváltójává, az elesett emberi nemzetség Szabadítójává és az egész világ Urává. Gyilkosainak bűne azonban éppen olyan szörnyű és megvetendő marad, mintha Isten gondviselő keze nem fordította volna Krisztus dicsőségére és az emberiség javára az eseményeket. Amiként Józsefet a saját testvérei adták el a pogányoknak, éppen úgy Krisztust is a saját tanítványainak egyike adta el legelkeseredettebb ellenségeinek” (i. m. 198–199. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

Alapszöveg: 1Móz 47:27
Tanulmányozásra: 1Móz 46–50; ApCsel 3:25-26

I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Bevezetés 
Mózes első könyvének utolsó szakasza a patriarchális korszak végéhez vezet el minket, amelyet Jákob és József halála jelöl. Jákob teljes családja Egyiptomban van. A könyv utolsó szavai: „… és koporsóba tevék Egyiptomban” (1Móz 50:26). A szabadulás történetének látszólag nincs boldog vége. Mindennek ellenére a könyv e szakaszából árad leginkább a reménység. Kirajzolódik a horizonton Izraelnek mint Isten népének profilja. A hetvenes szám –    a hetven lélek, aki Jákob házanépét alkotta – figyelmezteti az olvasót e nép lelki sorsát illetően. Jákob megáldja az ő gyermekeit (1Móz 49:1-28), és megjövendöli, hogy mi fog történni Izrael 12 törzsével és az eljövendő Messiással, aki megszabadítja Izraelt és a népeket (1Móz 49:10-12). A könyv utolsó szavai, amelyek a halált jelentik be, tulajdonképpen reményteljes jövő felé – a szabadulás felé – mutatnak: előre vetítik az Ígéret Földjére való visszatérést, mégpedig a Teremtés könyve első szavait idéző kifejezésekkel. A szöveg alaprétegéből kicsengő teológiai elv: Isten jóvá változtatja a rosszat (1Móz 50:20). Ez az a lecke, amit József megoszt a testvéreivel, hogy bátorítsa őket és biztonságban érezzék magukat (1Móz 50:21), de ami még ennél is fontosabb, hogy felnyissa a szemüket, és meglássák az Isten által felajánlott üdvösséget a világ számára (1Móz 50:20).

II.    MAGYARÁZAT
Jákob áldása 
Miután összehívja a fiait (1Móz 49:1-2), Jákob mindegyiküket külön-külön megáldja, születési sorrendjükben, a legnagyobbtól, Rúbentől a legkisebbig, Benjáminig (1Móz 49:3-27). Ezek az áldások tulajdonképpen jövendölések, amelyek megjelenítik a jövőt (1Móz 49:1). A héber be´akharit hayyamim szókapcsolat (jelentése: „az eljövendő időben”, Károlinál: „ami rátok következik” –    1Móz 49:1) egy olyan technikai kifejezés, amely gyakran a messiási király eljövetelére és az eszkatológiai szabadulásra vonatkozik (Ésa 2:2; Dán 10:14). A Jákob áldását tartalmazó bibliai szakaszt tehát egyfajta profetikus-eszkatologikus feszültség hatja át.
Ez a harmadik alkalom a Teremtés könyvében, hogy az áldás egy személycsoportot érint. Az első kollektív áldásban Ádám és Éva részesült Isten részéről (1Móz 1:28), a másodikban Noé fiai apjuk részéről (1Móz 9:24-27). Jákob áldása közelebb áll Noé áldásához azáltal, hogy mindkettő atyai áldás, átkokat és jövendöléseket is tartalmaz, amelyek leleplezik a gyermekek sorsát. Mindkét áldás egy új történelmi időszak kezdetén hangzik el, és egy új nemzet kialakulásának kezdetét jelzi, következésképpen Izrael áldása egyetemes érvényű. Az áldás az Izrael tizenkét nemzetségére való utalással zárul (1Móz 49:28). Itt említi először a Biblia a tizenkét nemzetséget, és nyilvánvaló módon Izrael családja összes tagjának jövőjét vetíti előre, jóval, rosszal egyaránt (1Móz 49:1).
A Messiás eljövetele
Az 1Móz 49:10-ben használt kifejezések – „fejedelmi bot”, „vezéri pálca” – arra engednek következtetni, hogy a prófécia tárgya inkább egy király, mint egy törzs. Ez a bibliavers Bálám próféciájában is megtalálható (4Móz 24:17). A Jákobból támadó csillag a Bálám próféciájában megfelel Júda oroszlánjának a Jákob jövendölésében. Továbbá a szövegünk egy időleges elemet vezet be ennek az uralkodásnak a keretében (1Móz 49:10). A Messiás eljövetele Izrael történetének vonalán van elhelyezve. Ennek ellenére az ´ad ki kötőszó (Károlinál: „míg”) a „míg eljő Siló” kifejezésben többet jelent megérkezési pontnál. Az ´ad ki nem feltétlenül végre utal, hanem sokkal inkább teljesedésre, tetőpontra (1Móz 26:13; 41:19). Ebből következik, hogy Júda királyi státusának csúcsát Siló eljövetelekor éri el. Ennek a személynek az egyetemes tulajdonságát a következő néhány szó tisztázza: „És a népek néki engednek” (1Móz 49:10). Jegyezzük meg, hogy a „népek” szó a héberben többesszámban van (´amim).
Ennek a vezetőnek, akinek minden nép engedelmességgel tartozik, egyetemes befolyása van, ami azt sugallja, hogy messianisztikus, természetfeletti személyről van szó. A Siló szó személynév, ahogy azt a Júda névvel való párhuzam is megerősíti. A héber kifejezés a salwah vagy a salom szóval kapcsolódik, amelyek egymás szinonimái (Zsolt 122:7). Ezt a magyarázatot igazolják a legrégebbi zsidó és keresztény források, és megvan az az érdeme, hogy beleillik a szövegünk kontextusába (1Móz 49:11), amely e vezető eljövetelét a béke uralmával társítja (vö. Ésa 9:5-6; Mik 5:5; Ef 2:14).
Júda áldásából az utolsó két bibliavers (1Móz 49:11-12) a Messiás jellemét és küldetését mutatja be. A „csikó” jelentésű héber szó általában lovaglásra is alkalmas „szamarat” jelent (Bír 10:4). A csikó a béke és az alázat gondolatát juttatja eszünkbe a lóval ellentétben, amely háborúra és arroganciára utal (Péld 21:31). Ugyanezt a királyi uralkodásra és alázatra vonatkozó társítást alkalmazza Zakariás is, amikor a Dávid dinasztiájából származó „alázatos” királyt jellemzi, aki szamárháton utazik (Zak 9:9), miközben az egész világ felett uralkodik „tengertől tengerig és a folyamtól a föld határáig” (Zak 9:10). Ez a kép Salamont juttatja eszünkbe, aki az apja öszvérét meglovagolva közvetítette a nép számára, hogy ő a felkent, Dávid trónjának igazi örököse (1Kir 1:38-48). Jézus gesztusa is – a megkötött vemhet eloldoztatta, hogy rajta ülve bevonuljon Jeruzsálembe – erre a hagyományra utal (Mk 11:2-11).
A többi kép – „bortól veres szemek”, „tejtől fehér fogak” (1Móz 49:11-12) – az életbőséget, a békét és a biztonságot sugallja, amely az Ígéret Földjét tölti be (4Móz 13:23, 27). A szemre és a fogakra való utalásnak a mi kontextusunkban
– az öröm teljességének összefüggésében – az a célja, hogy a messianisztikus királyságot jellemző életerő és teljes béke gondolatát közvetítse.
A jótól a rosszig
Amikor a testvérek eljöttek Józsefhez, hogy bocsánatot kérjenek tőle (1Móz 50:17), József újból biztosította őket arról, hogy nincs szándékában rosszat tenni velük. „Ne féljetek!” – mondta nekik, és ugyanezeket a szavakat ejtette ki Isten is, amikor Ábrahámhoz szólt, és felfedte előtte a jövőt (1Móz 15:1). A feszültség eloszlatása érdekében József emberi mivoltját hangsúlyozza:
„Avagy Isten gyanánt vagyok-é én” (1Móz 50:19). Jákob is ugyanezt mondta Ráhelnek, amikor az a meddősége miatt panaszkodott (1Móz 30:2). A József esetében azonban kissé másként állnak a dolgok: miközben Jákob haragja következtében ejtette ki ezeket a szavakat, József a szeretetét nyilvánítja ki a testvérei iránt azzal a céllal, hogy elhessegesse a félelmeiket.
Amikor váratlanul Istenre utal, József azt akarja mondani, hogy az isteni megbocsátás az emberi megbocsátás keretében cselekszik. Az Isten által felajánlott megbocsátás mechanizmusának részeként utal is a testvérei csalására: amit ők rosszként elterveztek, „Isten azt jóra gondolta fordítani” (1Móz 50:20). Amit tehát a testvérek tettek, és amiről ők maguk is elismerték, hogy gonoszság volt, Isten megváltoztatta, hogy „sok nép életét megtartsa” (1Móz 50:20). József nem elégszik meg azzal, hogy felajánlja a testvéreinek a megbocsátását, hanem a bűntudatukat is eloszlatja, hiszen az általuk tett rossz jóra változott. Most már megállhatnak József előtt, szembe nézhetnek a jövőjükkel, és József meg is erősíti őket ebben: „Annakokáért ne féljetek!” (1Móz 50:21; vö. 1Móz 50:19 versével), majd azzal az ígérettel fejezi be a beszélgetésüket, hogy gondoskodni fog róluk és gyermekeikről.
A világ megváltása
A Szentírás szövege említést tesz Jákob sírjáról, de a koporsójáról semmit sem közöl (1Móz 49:29), a József esetében viszont megemlíti a koporsót, anélkül azonban, hogy a sírhelyről is írna (1Móz 50:26). Józsefet bekenték balzsammal, mégsem temették el, az Ígéret Földjébe vetett reménysége miatt. József nem rendelkezett a saját temetését illetően, azt akarta ugyanis, hogy földi maradványait elvigyék Kánaánba Izrael összes gyermekével együtt. Időközben „koporsóba tevék őt Egyiptomban” (1Móz 50:26). A héber nyelvben a határozott névelős szerkezet szerepel (a koporsóban), ami által a szerző hangsúlyozza, hogy ezt a koporsót nem temették el valamely sírba.
A Teremtés könyve tehát ugyanúgy ér véget, mint a Pentateukhosz: halállal, de sírhely nélkül (5Móz 34:6), viszont az Ígéret Földjének reménységével (vö. 5Móz 34:1-4 szakaszával). Mózes első könyve – akárcsak a Pentateukhosz – a teremtéssel és az Éden-kerttel kezdődik (1Móz 1-2), és az Ígéret Földjének és a halottak feltámadásának perspektívájával ér véget (5Móz 34:6; vö. Júdás levele 9. versével). Nem véletlen ez az irodalmi átfedés. Ugyanezzel a társítással másutt is találkozhatunk (Zsid 11:1), számos bibliai könyv elején és végén (ld. Ésa 1:2; 66:22-23; Préd 1:1-11; 12:16; Dán 1:12; 12:13; Jn 1:1-10; 21:22-
23), mi több, a Szentírás elején és végén is (1Móz 1-2; Jel 22:20).

III.    ALKALMAZÁS
Jákob áldása: Egy Újtestamentum-professzor egy alkalommal ezt mondta a diákjainak: „Ha jó keresztény akarsz lenni, meg kell ölnöd magadban a zsidót.” Mire az egyik diák ezt kérdezte: „Azt akarja mondani, hogy meg kell ölnünk Jézust?” Milyen kapcsolat létezik Jákob fiaira árasztott áldása és a ránk árasztott áldás között? Lehetséges, hogy mi is megkapjuk a Jákob áldásait, miközben tagadjuk a benne rejlő zsidó elemeket? Mitől válnak ezek az áldások a mi áldásainkká is?
A Messiás eljövetele: Hogyan alkalmazható ez a jövendölés Jézus Krisztusra? Beszélgessetek a csoportban a Messiást körülíró stílusalakzatokról! Hogyan alkalmazható mindenikünk életére a „hatalma pálcáját” kezében tartó Jézus képe? Milyen hatása van a fogak és a szemek illusztrációjának (ami az élet örömét és békéjét jelképezi) a keresztény életről alkotott felfogásunkra? A jótól a rosszig: Volt-e olyan tapasztalatotok, amikor egy negatív cselekmény a javatokat szolgálta? Az illető szituáció következtében a szenvedés és az igazságtalanság tapasztalata miként játszott szerepet jellemetek kialakulá-
sában?
A világ megváltása: A „hetednapi adventista név” hogyan közvetíti a teremtésre vonatkozó meggyőződésünket? Amint arra a nevünkből is következtetni lehet, milyen kapcsolat van a teremtésbe vetett hitünk és a Jézus második eljövetelére vonatkozó reménységünk között?