SZELÍDEN A TŰZPRÓBÁBAN

Text de memorat

Alapige: „Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet” (Mt 5:5).

Nem halljuk túl sokszor a szelíd kifejezést, talán csak akkor, amikor Mózesről olvasunk vagy a boldogmondásokat tanulmányozzuk. Nem is nehéz rájönni, hogy miért. A szelídség meghatározása az, hogy „sérelem elviselése türelemmel, sértődés nélkül.” Nem csoda, hogy nem hallunk sokat erről, hiszen aligha olyan jellemvonás, amit a mai kultúra nagyra tartana. Ezt a szót a Bibliában néha „alázatnak” fordítják. Elmondható, hogy a legtöbb társadalom nem értékeli ezt a tulajdonságot.
Csakhogy Jézusnak és a követőinek egyik legfontosabb jellemzője éppen a szelídség: a sérelem türelemmel való, sértődés nélküli elviselése, ami ugyanakkor nem öncélú. A szelíd lélek hatalmas fegyvere lehet azoknak, akik fájdalmat és szenvedést élnek át. A tűzpróba hathatós helyzetet teremthet arra, hogy szelídséget tanuljunk, mert az átélt nehézségek között a viselkedésünkkel bizonyságot tehetünk Istenről.
 

A hét dióhéjban: Milyen kapcsolat van a szenvedés és a szelídség között? Hogyan tehetünk bizonyságot a nehézségek között a szelídséggel? Miként válhat ez a jellemző gyengeség helyett éppen a keresztények erősségévé?

EGW idézet

Jézus Krisztus hegyi beszéde hirdeti, hogy kik is áldottak igazán: „Boldogok a lelki szegények; akik nem magukat dicsőítik, hanem tettetés nélkül valók, szerények, nem túl kevélyek, hogy tanítani lehetne őket, nem hiúk s nem vágynak a világ tapsára – övék a mennyek országa. Boldogok a szomorkodók, a bűnüket bánók, az engedékenyek, akik szomorkodnak elégtelenségükön és hibáikon, mert megszomorították a Szentlelket – megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek; a gyöngéd, az elnéző, aki mikor szidalmazzák, a szidalmat nem viszonozza, aki tanítható és nem tartja magát nagyra – övék lesz a föld.” Az itt felsorolt vonásokkal rendelkezőket Isten nemcsak ezen életben áldja meg, hanem dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal koronázza meg őket országában. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 631. o.

A hegyen mondott prédikációban a Krisztus ajkáról elhangzó első szavak célja az volt, hogy eltiporja az… emberi becsvágyat. „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet… Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.”
Az egész prédikáció a törvény bemutatása volt. Krisztus az emberek elé tárta Isten törvényének mindent átfogó elvárásait. A tiszta érzelmek felmagasztalásával és azon jellemtulajdonságok megáldásával, amelyek ellentétben álltak az emberek által értékelt tulajdonságokkal, megpróbálta helyreállítani az emberek önmagukról alkotott véleményét. Egy olyan országot tárt eléjük, ahová nem nyerhet bebocsátást az emberi becsvágy és szenvedély. – Lift Him Up, 135. o.

A szelídség és az alázatosság a legértékesebb keresztény tulajdonságnak számít. Krisztus szelídsége és alázatossága csak az Ő igáját hordozva sajátítható el… Ez az iga azonban teljes engedelmességet feltételez. A menny látja, ha a szívben nincs szelídség és alázat. Az önfelmagasztalás azt az érzést kelti az emberben, hogy nincs szüksége Megváltóra, nincs szüksége a krisztusi igára. De a meghívás minden lélekhez szól: „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt 11:29) […]
A Krisztus által elvárt engedelmesség a Szentlélek munkájának az eredménye. Az ember egész lényének, szívének, lelkének és jellemének át kell változnia… Az önző és kapzsi ember csak az áldozati oltárnál és csak Isten kezéből fogadhatja el azt a mennyei fényt, amely rávilágít a hiányosságaira, és arra készteti, hogy fejét meghajtva fogadja el Krisztus igáját, és tanulja meg tőle, hogy mit jelent a szív szelídsége és alázatossága. – In Heavenly Places, 236. o.
 

Oswald Chambers úgy fogalmazott, hogy legyünk az emberek számára olyanok, mint „a megtört kenyér és a kiöntött bor”. Mire utalhatott ezzel?
Az egész Bibliában találhatunk példát arra, hogy „megtörtek” olyan embereket, akik másokat szolgáltak. Mózest arra hívta el Isten, hogy kiállja a zúgolódás és a bírálgatás végtelen hullámait, miközben a népet az ígéret földje felé vezette. Józsefet életútja során elárulták, börtönbe zárták, és egy ideig rabszolgaként kellett élnie Egyiptomban. Isten minden esetben azért engedte meg ezeket a helyzeteket, hogy népe élete a kegyelmének és a gondviselésének színterévé váljon, nemcsak a saját, hanem mások érdekében is. Az Úr minket is képes így felhasználni. Könnyű haragudni és megbántódni ilyen helyzetben. Ám amint tegnap is említettük, a szelídség Istentől kapott képesség, hogy türelemmel és keserűség nélkül el tudjuk viselni az ilyen helyzeteket.
 

1. Olvassuk el Ez 24:15-27 szakaszát! Mi történik itt? Ezékiel miért került tűzpróbába?

Ez 24:24 versében Isten kijelenti, hogy „Ezékiel pedig intő jel lesz számotokra: amit ő csinált, ugyanazt csináljátok majd ti is. Amikor ez bekövetkezik, akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok az Úr” (RÚF)! Izrael a próféta példáján keresztül győződik meg arról, hogy kicsoda Isten, a Mindenható Úr. Akkor ismerik fel az igazságot, amikor tapasztalják, hogy beteljesedett az Ezékiel élete által jelképezett prófécia, amikor átérzik azt a szenvedést, amit ő kiállt. Ki tudja, hányan látják majd meg „az Úr Istent” a mi nehézségeink révén?!

Előbb vagy utóbb mindannyiunkat megtör az élet. Mit tapasztaltunk eddig ezzel kapcsolatban? Milyen tanulságot szűrtünk le magunknak? Hogyan tudja az Úr felhasználni a megtört lelkünket arra, hogy segítsen másoknak?

EGW idézet

Isten annyira kitüntette [Mózest], hogy szemtől szembe beszélt vele, mint ahogy az ember beszél barátjával. Azon kiváltságban részesült, hogy láthatta azt a leírhatatlan fényt és sugárözönt, amely az Atyát körülveszi. Mózes által szabadította ki Isten Izrael fiait az egyiptomi rabszolgaságból. Mózes közbenjárója volt népének, és gyakran állt a nép és Isten haragja közé. Mózesnek Izrael iránti végtelen szeretetét akkor tette próbára az Úr, mikor haragja fellobbant a vétkes, hitetlen és zúgolódó nép ellen. Isten azt indítványozta, hogy Izrael népét eltörli a föld színéről, s helyette Mózesből hatalmas nemzetet alkot. Azonban Mózes megmutatta szeretetét Izrael iránt, mert komolyan esedezett érette. Végtelen fájdalmában arra kérte Istent, hogy szűnjön meg emésztő haragjától,  és  bocsásson  meg  Izraelnek,  vagy  törölje  ki  az ő nevét az élet könyvéből. – Tapasztalatok és látomások, 162. o.

Jézus a szenvedéseken át jutott el addig, hogy vigaszt tudjon nyújtani a síróknak. Az ember minden terhe az övé is, hiszen „amennyiben szenvedett, Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18). Ezt a szolgálatot az végezheti, aki részt vesz Krisztus szenvedéseiben… Isten soron kívüli kegyelmet és áldást tartogat a szomorkodónak, s ennek ereje a szívek meglágyításában és a lelkek megnyerésében nyilvánul meg. Szeretete utat nyit a megsebzett, megtört lélekhez, gyógyító balzsammá válik a szomorúak számára. „Az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban… azzal a vigasztalással, amelylyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1:3–4) – Gondolatok a hegyibeszédről, 13. o.

Amikor nehézségekbe ütközünk, nagyon megkönnyíthetjük őket Krisztus szelídsége által. Ha elnyerjük Mesterünk alázatát, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon – ami naponta ér minket –, és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is. […]
Isten kegyesen tekint azokra, akik megmutatják Krisztus szelíd és alázatos lelkületét. Bár a világ megveti őket, az Úr szemében azonban igen értékes emberek. Nemcsak a bölcsek, a nagyok, a jót cselekvők mehetnek be a mennybe, nemcsak a szorgalmas, buzgó, szüntelenül dolgozó munkások. Nem. A lelki szegények, akik sóvárogják, hogy Krisztus bennük lakozzon; az alázatos szívűek, akiknek leghőbb vágyuk Isten akaratát cselekedni – ők tényleg beléphetnek oda. Azok között lesznek, akik megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. – Jézus élete, 301. o.

2. Olvassuk el 2Móz 32:1-14 részét! Milyen szerepet tölt itt be Mózes?

Miután a nép elkezdte imádni az aranyborjút, Isten kijelentette, hogy mivel túl messzire mentek, elpusztítja őket, Mózest pedig nagy néppé teszi. Ám ahelyett, hogy Mózes elfogadta volna az Úr ajánlatát, kegyelemért esedezett, Isten pedig engedett neki.
2Móz 32:1-14 igeszakasza két fontos kérdést vet fel. Először is Mózes számára próba volt az Úr szava, ami szerint elpusztítja a lázadó népet, őt pedig megáldja. Isten azt akarta, hogy Mózes bemutassa könyörületét az ádáz, engedetlen nép iránt. Mózes pedig átment a vizsgán. Jézushoz hasonlóan bocsánatért esedezett a bűnösök számára. Ez egy kifejezetten érdekes jelenségre mutat rá: alkalmanként Isten engedi, hogy ellenállásba ütközzünk. Megengedi, hogy a kemencébe kerüljünk, mert így válik nyilvánvalóvá előtte, önmagunk, illetve a figyelő világegyetem előtt is, mennyire tudunk könyörülni azokon, akik tévútra tértek.
 

3. Milyen indokra hivatkozva kérte Mózes az Urat, hogy ne pusztítsa el Izraelt?

Másodszor ez a szakasz bemutatja azt is, hogy az ellenállás és az engedetlenség felhívás a kegyelem gyakorlására. Akkor van szükség irgalomra, amikor az emberek a legkevésbé érdemlik azt meg, és akkor vagyunk a legkevésbé hajlandóak kegyelmezni, amikor a másik a legkevésbé méltó rá. Amikor Miriám bírálta Mózest, ő azért könyörgött, hogy az Úr gyógyítsa ki a nővérét a leprából (4Mózes 12. fejezet). Amikor haragjában Isten megfenyegette Kórét és a követőit, hogy mindegyiküket elpusztítja, Mózes a földre borult és esedezett értük. Másnap, amikor Izrael a lázadók halála miatt zúgolódott Mózes ellen, az Úr megint mindannyiuk elpusztításával fenyegetett, Mózes ismét a földre vetette magát és sürgette Áront, hogy gyorsan végezzen engesztelést értük (4Mózes 16. fejezet). Szelíden, a megpróbáltatás során tanúsított önzetlenséggel kegyelmet kért azok számára, akik távolról sem érdemelték azt meg.

Gondoljunk azokra, akik szerintünk a legkevésbé sem érdemelnek kegyelmet! Hogyan mutathatjuk ki irántuk Isten kegyelmét szerénységgel és önzetlen alázattal?

EGW idézet

Mózes alázatos, szerény ember volt. Isten a legszelídebb embernek nevezte… Eredményesen tudta inteni embertársait, mivel élete élő példa volt, hogy mivé válhat és mit érhet el az ember, ha Isten a segítője. Élő példa arra, amire másokat tanított; amivé szerette volna, hogy váljanak; s arra is, hogy mit vár el tőlük Isten. Mózes szíve mélyéből szólt, ezért szíveket ért el. Noha ismeretekben gazdag, mély szeretetének kifejezése gyermekein őszinte volt. Jelentős képességekkel megáldottan azonnal meg tudta ítélni a körülötte élőket, s azt is, hogy ki van rossz állapotban, és őket sem hanyagolta el. […]
Isten szemtől szemben beszélt vele, ahogy az ember barátjával beszél. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1113. o.

Mózes felfogta, hogy milyen borzalmas sorsa lenne a bűnösnek. Ha azonban az Úr mégis elvetné Izrael népét, akkor Mózes azt kívánta, hogy Isten a nevét is törölje ki az élet könyvéből Izrael gyermekeinek nevével együtt. Mózes nem tudta volna végignézni azt, hogy Isten ítélete azokra sújt le, akiket ugyanaz az Isten olyan kegyelmesen megszabadított. Mózes közbenjárása Izrael érdekében jelképezi  Krisztus közbenjárását a bűnös emberért. Az Úr azonban nem engedte meg Mózesnek, hogy elhordozza a vétkes bűnét, amiképpen Krisztus tette.
„Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből” – mondta Isten (2Móz 32:33). – Pátriárkák és próféták, 326. o.

Isten gyermekei ne legyenek érzelmek, indulatok rabjai. Ha ingadoznak remény és félelem között, megszomorítják Krisztus szívét, hiszen szeretetének félreérthetetlen bizonyítékát adta. Jézus azt akarja, hogy megalapozódjanak, megerősödjenek s meggyökerezzenek legszentebb hitükben. Akarja, hogy ezt a munkát végezzék, amellyel megbízta őket, akkor szívük az Ő kezében szent hárfákként rezdülnek, mert minden hang, minden húr dicséretet és hálát zeng neki, akit Isten küldött, hogy elvegye e világ bűneit.
Krisztus szeretete gyermekei iránt olyan gyengéd, amilyen erős… Ebben nála nincs változás, vagy változásnak árnyéka – Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz. […]
Isten szereti a bűntelen, ártatlan angyalokat, akik szolgálatára állnak, és teljesítik minden parancsolatát, de kegyelmet nem ad nekik, mert sosem szorultak rá, és sosem vétkeztek. A kegyelem az érdemtelen emberi lényekkel szemben gyakorolt tulajdonsága. Nem mi kerestük a kegyelmet, hanem éppen a kegyelmet küldte el Isten, hogy megkeressen bennünket. Mennyei Atyánk örvend, ha kegyelmet áraszthat mindazokra, akik éhezik és szomjúhozzák, nem azért, mert érdemesek rá, hanem azért, mert érdemtelenek. Éppen szükségünk a jogcímünk és a biztosítékunk, hogy ebben az ajándékban részesülünk. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 518–519. o. 
 

Valaki egyszer azt mondta: „Az ellenségeink szeretete tehát nem azt jelenti, hogy szeretjük a port, amibe a gyöngyöt vetették, inkább a gyöngyöt szeretjük, ami a sárban hever… Isten nem azért szeret bennünket, mert a természetünkből fakadóan szerethetőek vagyunk, hanem azért válunk szerethetővé, mert Ő szeret bennünket!”
Mit látunk általában az „ellenségeinkben”? A gyöngyöt, vagy inkább a sarat?
 

4. Olvassuk el Mt 5:43-48 szakaszát! Jézus arra szólít, hogy szeressük az ellenségeinket és imádkozzunk értük. Miért kell szeretnünk őket? Milyen természeti példával segít ezt megérteni? Mire akar megtanítani bennünket?

Mt 5:45 versében Jézus a mennyei Atya példájával mutatja be, hogyan kell bánnunk azokkal, akik megbántanak, vagy akik miatt talán a legroszszabb tűzpróbákba kerülünk. Elmondja, hogy az Atya megadja az eső áldását mind az igazaknak, mind a gonoszoknak. Hogyan bánjunk tehát velük, ha Isten még a gonoszoknak is ad esőt? Jézus nem azt akarja, hogy mindig bizsergető, jó érzés fogjon el bennünket azok iránt, akik bajt okoznak nekünk, bár ez sem kizárt. Az ellenségeink szeretete alapvetően nem egy ilyen érzés velük kapcsolatban, inkább konkrét tetteket jelent, amelyek gondoskodásról és figyelmességről árulkodnak. Jézus ezt a szakaszt azzal a verssel zárja, aminek gyakran vitatják az értelmét: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tö­ kéletes” (Mt 5:48). Amúgy a szövegkörnyezetből a vers értelme teljesen nyilvánvaló: akik tökéletessé akarnak lenni, mint Isten, azoknak úgy kell szeretniük az ellenségeiket, ahogyan az Úr szereti őket. Isten szemében akkor vagyunk tökéletesek, ha szeretjük azokat, akik ellenünk fordulnak. Ehhez pedig olyan szelídségre van szükségünk, amit csak az Úrtól kaphatunk.

Soroljuk fel, miben kell megváltoznunk ahhoz, hogy az Úr olyan szelídséget adjon nekünk, ami segít megfelelően viszonyulni az „ellenségeinkhez”! Gondoljunk közben a szelídség meghatározására (a sérelem elviselése türelemmel, sértődés nélkül)!

EGW idézet

Ne engedd, hogy továbbra is keserű gondolatok töltsenek el téged meg őt is. Menj el testvéredhez, s beszélj vele alázatosan és őszintén.
Az egész menny szívén viseli a megbántott és a tévelygő közti párbeszédet… A szeretet olaja feloldja, elmulasztja a vétkek okozta fájdalmat… Isten Lelke szívet a szívhez köt, s a mennyben örömének zendül a létrejött egység fölött. […]
Nem földi rang, születés, nemzetiség vagy vallásos előjog bizonyítja, hogy Isten családjának tagjai vagyunk, hanem az egész emberiséget magában foglaló szeretet. Még a bűnösök is, akik nem zárkóznak el teljesen Isten Lelke elől, fogékonyak a szeretetre… Egyedül Isten Lelke viszonozza szeretettel a gyűlöletet. Viseltessünk szeretettel a hálátlanok iránt, tegyünk jót azokkal, akiktől semmi viszonzást sem várunk. Ez a mennyei uralkodó pecsétje. A Magasságos gyermekei ezzel a biztos jellel igazolják küldetésüket. – Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 529–530. o.

Isten magasabb eszményképet tűzött gyermekei elé, mint amit a legmagasabb röptű emberi gondolat is elérhetne. „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5:48) Ez a parancs egyben ígéret is. A megváltási terv Sátán hatalmából történő teljes szabadulásunkat tűzi ki. Krisztus mindig különbséget tesz a megtört lélek és a bűn között. Azért jött, hogy lerombolja a gonosz munkáit, s a Szentlélek kiáradhasson minden bűnbánó lélekre, megőrizhesse őket a bűntől. […]
A keresztény jellemideál a Krisztushoz való hasonlatosság… Jézus minden tekintetben hasonlatos volt felebarátaihoz. Testté lett, amilyenek mi vagyunk. Éhezett, megszomjazott, elfáradt. Az étel megerősítette, az alvás felfrissítette. Osztozott az emberi sorsban, mégis Isten szeplőtlen Fia volt, testében Isten. Jelleme legyen a miénk is! Az Úr így szól a benne hívőkről: „Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek.” (2Kor 6:16) – Jézus élete, 311. o.

Amit az embernek szükséges tudnia, vagy amit meg tud érteni Isten felől, mindazt Fiának életében és jellemében jelentette ki. […]
Gyöngéd, szánakozó, szeretetteljes és mindig figyelmes volt mások iránt. Hűen képviselte Isten jellemét, és szüntelenül lekötötte Isten és az emberek szolgálata. […]

„Szeressétek ellenségeiteket – mondta nekik –, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai”, „mert Ő jótevő a háládatlanokkal és gonoszokkal”, „aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” „Legyetek azért irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Mt 5:44–45; Lk 6:35–36) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 286–287. o.
 

Jézusban láthatjuk a megpróbáltatás során tanúsított szelídség legnagyszerűbb példáját. Talán fel sem tudjuk fogni, hogy mennyi mindent értett azon, amikor így szólt: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29).

5. Olvassuk el 1Pt 2:18-25 részét! Az apostol megdöbbentő tanácsot ad a rabszolgáknak. Elmondja, hogyan reagált Jézus, amikor igazságtalanul bántak vele és fájdalmat okoztak neki. Ezzel követendő példát adott: „Az ő nyomdokait kövessétek” (1Pt 2:21). Mit tanulhatunk meg a példájából a tűzpróbában tanúsított szelídségéről és alázatáról, amire Péter utal?

Rémes dolog látni, ha igazságtalanul bánnak valakivel, illetve kifejezetten fájdalmas, amikor minket ér ilyesmi. Mivel általában erős az igazságérzetünk, ösztönösen „helyre akarjuk tenni a dolgokat”, és ezt igaz és jogos felháborodásnak tartjuk.
Nem könnyű így élni. Talán lehetetlen is, amíg el nem fogadunk egy alapvető igazságot: az igazságtalan helyzetekben el kell hinnünk, hogy mennyei Atyánk kézben tartja a dolgokat, és amikor az akaratával megegyezik, fel fog lépni az érdekünkben. Így legyünk nyitottak arra is, hogy Jézushoz hasonlóan mi sem mindig menekülünk meg az igazságtalanságtól. Viszont állandóan emlékeznünk kell arra, hogy mennyei Atyánk szüntelen velünk van, a kezében tart!
Meglepő Péter tanácsa, amit Jézus élete alapján ad. Úgy tűnik ugyanis, hogy nagyobb bizonyság, sőt Istent dicsőíti, ha az ember csendben szenvedi el az igazságtalanságot, mint amikor „jól helyreteszi a másikat.” Jézus sok mindent mondhatott volna Kajafás és Pilátus előtt, hogy tisztázza a helyzetet és igazolja önmagát, mégsem tette. Hallgatása a szelídségének bizonyítéka volt.
 

Hogyan reagálunk olyan helyzetekben, amikor igazságtalanul bánnak velünk? Hogyan alkalmazhatnánk még jobban a ma tanult elveket az életünkben?

EGW idézet

Ne legyünk sértődékenyek! […] Gondoljanak rólunk vagy tegyenek velünk bármit, de ez ne zavarja meg a Krisztussal való egységünket és a Lélekkel való közösségünket! „Micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.” (1Pt 2:20) […]
Türelmetlen szavakra sohase válaszolj türelmetlenül! Gondolj arra, hogy „az engedelmes felelet elfordítja a haragot” (Péld 15:1). A hallgatásban csodálatos erő van. A mérges embert a kapott válasz néha csak felbőszíti. De ha a harag a tapintatos, türelmes ember hallgatásába ütközik, hamar elcsitul.
Amikor éles, gáncsoskodó szavak záporoznak rád, tartsd magad Isten Igéjéhez! Raktározd el agyadba és szívedbe Isten ígéreteit! Durva bánásmódra, igazságtalan vádakra való dühös válasz helyett mondd el magadnak e drága ígéreteket. – A nagy Orvos lábnyomán, 485–486. o.

Nem az igazságtalanságra adott kemény válasz mutatja a jellemszilárdságot, hanem az önuralom és az erőszakos érzelmek határozott megfékezése bizonyítja a krisztusi lelkületet és az erős jellemet. A győztesnek az Isten kertjében található élet fájának gyümölcse adatik. Ez a jutalma a győzelemnek, a fáradozásnak és az önfeláldozásnak, ha a keresztény munkás megharcolja a hit nemes harcát. Becsületes lelkülettel kell küzdenünk a győzelemért. Isten kegyelme adatik mindazoknak, akik a törvényt tiszteletben tartva harcolnak. […]
A lehető legkevésbé figyeljetek arra, hogy mit mond a világ. Hagyjátok, hogy beszéljenek az emberek, amit csak akarnak, de se a szavaitok, se a tetteitek ne az éneteket magasztalja. Az Úr úgy fog vezérelni, hogy az emberek bizalomra méltónak találjanak benneteket… Ha bizonyítjátok, hogy eltökélten bíztok az Úrban, elnyeritek az emberek tiszteletét, bizalmát, és jó befolyást gyakoroltok másokra. Világosságotok ragyogni fog, és hasznosnak bizonyul. Minden igyekezetetekkel Jézust képviselitek. Tudnotok kell, hogy bár a Megváltó is megvetéssel szembesült, mégsem ugyanolyan módon válaszolt az embereknek. Megvetették és elhagyták Őt, talán várhatnak-e többre követői ezen a világon? Adjon az irgalmas mennyei Atya mindannyiunknak több kegyelmet, hogy örülhessünk szeretetében. – Letter 99., 1886. június 18.

A keresztény szelíd, csendes, nyugodt, és tekintettel van másokra. Boldogság tölti be szívét, nem teszi  ingerlékennyé  a betegség, nem zavarják meg a körülmények. Isten gyermekei sosem felejtik el, hogy jót cselekedjenek – önként teszik ezt, mert Isten átalakította a jellemüket. – Az én életem ma, 193. o.
 

Általában a legbüszkébb, a legarrogánsabb és a legtörtetőbb embereknek  alacsony  az  önértékelése.  Önteltségükkel  és  büszkeségükkel – a szelídség és az alázat teljes hiányával – talán öntudatlanul is valaminek a belső hiányát próbálják leplezni. Szükségük van valamire, ami mindannyiunknak kell: biztonságérzetre, önértékelésre, elfogadásra, főként akkor, amikor nehéz és szenvedéssel teli időkön mennek át. Röviden tehát: a szelídség és az alázat gyakran a leghatásosabb megnyilatkozása annak, ha az ember lelke szilárdan áll a Sziklán, tehát ez korántsem a gyengeség jele!

6. Olvassuk el Zsolt 62:1-9 szakaszát! Mi a háttere ennek a zsoltárnak? Mit mond Dávid? Milyen lelki elveket tanulhatunk meg a szavaiból? Ami pedig a legfontosabb, hogyan alkalmazhatjuk ezeket az elveket a saját életünkben?

„Az emberek ok nélkül az ellenségeinkké válnak. Isten népének szándékait félre fogják magyarázni nemcsak a világban, hanem még a testvérek között is. Az Úr szolgáit nehéz helyzetbe fogják hozni. Heggyé növelik a vakondtúrást, hogy igazolják önző, igazságtalan céljaikat… Félremagyarázással a hamisság sötét ruháit aggatják rájuk, amikor rajtuk kívül álló körülmények miatt félreérthetőnek tűnik a munkájuk. Megbízhatatlannak bélyegzik őket. Ezt az egyház tagjai teszik majd velük. Isten szolgainak krisztusi lelkülettel kell felvértezniük magukat. Nem szabad arra számítaniuk, hogy elkerülhetik a sérelmeket és a téves megítélést. Szélsőségesnek és fanatikusnak nevezik majd őket, viszont egy pillanatra se csüggedjenek! Az Úr a gondviselés kormányán tartja a kezét és neve dicsőségére vezeti művét” (Ellen G. White: The Upward Look. 177. o.).

Mennyire vagyunk immunisak a szidalmakkal és a szurkálással szemben? Valószínűleg nem nagyon. Hogyan kapaszkodhatunk meg az Úrban? Hogyan horgonyozhat le az önértékelésünk Jézusban, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt a bűneinkért? Milyen módon védhetjük meg magunkat a bántalmazásoktól?

EGW idézet

Ellenségeink diadalmaskodhatnak. Keserű szavakat szólhatnak, nyelvük rágalmakat, hazugságokat és ámításokat állíthat, mégsem rendítenek meg. Tudjuk, kinek hittünk. Nem futottunk, nem fáradoztunk hiába. Jézus ismer bennünket. Közeleg az elszámolás napja, amikor mindnyájan tetteink szerint leszünk megítélve. Igaz, hogy a világ sötét, az ellenállás erősnek bizonyul. A haszontalanságokkal foglalkozó és gúnyolódó arcátlanná válhat vétkeiben. De mindez nem mozdít ki bennünket. Nem céltalanul futottunk. Nem, nem! Szívemben eltökéltem, hogy Istenben bízom. Hatalmas Megváltónk van. Örülhetünk teljességének gazdagságában. Mindennél jobban szeretném Istennek szentelni az életemet. E világ túl sötét számomra. Jézus kijelentette, hogy felmegy a mennybe helyet készíteni nekünk, hogy együtt lehessünk Ővele. Dicsőség Istennek mindezért! Szívem repes az örömtől, ha erre gondolok. – Reflecting Christ, 351. o.

Ahogy a fáradt vándor a sivatagban a forrást keresi, és megtalálva égő szomját oltja vele, a keresztény úgy szomjazza, s majd elnyeri az élet tiszta vizét, melynek forrása Jézus Krisztus. […] Amikor lelkünk vágyakozik Isten után, amikor sóvárgó szívvel tudjuk elmondani, hogy „csak Istenben nyugodjál meg, lelkem, mert tőle van reménységem” (Zsolt 62:6), akkor az isteni egyesül az emberivel.

Ha hiányérzet van a lelkünkben, ha szentségre éhezünk, ha szentségre szomjazunk, ez annak bizonyítéka, hogy Krisztus munkálkodik szívünkben azzal a céllal, hogy Őt keressük, s a Szentlélek adományozása által elvégezze értünk, amit lehetetlen megtennünk magunkért. Nem kell sekélyes vizeknél kielégítenünk szomjúságunkat, hiszen közvetlenül fölöttünk áll a csodálatos forrás, melynek bőséges vizét ingyen ihatjuk, ha a hit ösvényén kissé magasabbra emelkedünk. – Gondolatok a hegyibeszédről, 19. o.

Mennyei Atyánk arra vár, hogy ránk áraszthassa az áldások teljességét. Kiváltságunk, hogy szüntelenül merítsünk és igyunk határtalan szeretete forrásából. Nem különös-e mégis, hogy olyan keveset imádkozunk?! […]
A gonosz sötétsége körülveszi azokat, akik az imát elhanyagolják. A kísértés szavai, melyeket Sátán súg a fülükbe, bűnre csábítják őket azért, mert az ima magasztos kiváltságát nem használják fel állandóan. Miért is vonakodnak Isten gyermekei imádkozni, holott tudják, hogy az ima kulcs a hit kezében, amely megnyithatja a mennyei tárház ajtaját, ahol a Mindenható kincseinek forrásai vannak felhalmozva. Folytonos ima és buzgó éberség nélkül abban a veszélyben vagyunk, hogy hanyagokká leszünk, és az egyenes ösvényről letérünk. Ellenfelünk folyton akadályozni akarja a kegyelem trónjához vezető utunkat, hogy a bensőséges imát és hitet nélkülözve ne jussunk ahhoz a kegyelemhez és erőhöz, mellyel a kísértéseket legyőzhetjük. – Jézushoz vezető út, 94. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán, „Az igazi ismeret keresésének fontossága” c. fejezet; Jézus élete, „A Hegyibeszéd” c. fejezet; Evangelizálás, „Jézus Krisztus munkatársainak képesítése” c. fejezet.

„Ha nehézségekbe ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük a helyzetet a Krisztusban lakozó szelídség által. Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon – ami naponta ér minket –, és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 247. o.).
 

Naponkénti tanulmányozásra: Bír 9-15; Ellen G. White: Az imádság, 2. fejezet, a „Ne hanyagoljuk el az imát!” bekezdésig terjedő rész
 

1.    Kik utasították vissza az ajánlatot, hogy uralkodók legyenek, a Jótámpéldázatában?

2.    Kinek az istene volt Kámos?

3.    Ki volt az, akinek hatvan gyermeke volt, harminc fia és harminc lánya, és „ítélé Izraelt hét esztendeig”?

4.    Hány napig tartott Sámson lakodalma?

5.    Hogyan imádkozzunk minden reggel?
 


Az óés az újszövetségi bibliai vallást a szelídség jellemzi. Mózest a világ legszelídebb embereként ismerjük (4Móz 12:3). Dávid kijelentette, hogy „a szelídek öröklik a földet” (Zsolt 37:11). Próféták hirdették, hogy Isten megáldja a szelíd embert (Ézs 11:4; 29:19; 66:2; Sof 2:3; 3:11–12). Isten is – a Biblia tanúsítja – szelíd, a szelídség hirdetője (Zsolt 25:9; 45:4; 147:6). Jézus is szelíd volt (Mt 11:29; 21:5; 2Kor 10:1), a szelídséget helyezte a kereszténység alapjául (Mt 5:5), és szelídek voltak az apostolok is (2Kor 10:1), akik a maguk során szelídségre ösztönözték a keresztényeket (Gal 5:23; Ef 4:2; Kol 3:12; 1Tim 6:11; 2Tim 2:25; Tit 3:2; Jak 1:21; 3:13; 4:6; 1Pt 3:14; 5:5). Miközben a föld birodalmai és királyságai a merészségen, hatalmon és katonai területszerzésen alapulnak, Isten vallása mögött szelídség, szeretet és kegyelem fedezhető fel. Mindazonáltal az, hogy Isten szelíd, nem jelenti azt, hogy erőtlen lenne. Inkább arról van szó, hogy a jámborság lényeges vonása Isten jellemének, eszköz, mely által kapcsolatot tart a világegyetemmel és a bűnösökkel.
A szelídség és annak helyes értelmezése lényeges jellemvonás a kereszténységben. A szelídség, amelyről a Biblia beszél, nem politikai számítgatás eredménye, hanem hiteles világlátás Isten legfontosabb tulajdonsága, a szeretet prizmáján keresztül.
A keresztények nem szelídek természetüktől fogva. Jámborságuk forrása a szerető, irgalmas Istenük három Személyben: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
A szelídség „a rabszolgák erkölcsössége”?
Friedrich Nietzsche (1844–1900) német egzisztencialista filozófus intézte az egyik legkomolyabb támadást az alázat és szelídség jellemezte keresztény világnézet ellen. A szenvedés Nietzsche életének szerves része volt, filozófiájának lényeges kutatási területe. Nagyon zsenge korban veszítette el az édesapját és családja több tagját. Élete során idegrendszeri problémákkal küzdött, és végül élete utolsó tizenegy évét elmebaj miatt elkülönítve élte le. A klasszika filológia és filozófia tanulmányozása során különleges érdeklődést tanúsított a görög kultúra és bölcselet iránt, amelynek prizmáján keresztül úgy vélte, Európa elveszítette ókori életerejét. Mi okolható ezért? Nem más, mint a kereszténység! Nietzsche szerint a kereszténység fosztotta meg Európát a heroizmus, a hatalom és a kiválóság klasszikus görög-római kultúrájától. Tulajdonképpen – szerinte – a Nyugati Világnak, magának az emberiségnek vissza kell térnie a klaszszikus világnézethez, ha életben akar maradni és újra virágozni szeretne. Nietzsche szerint két típusú erkölcsiség létezik: az „urak erkölcse”, a nemesek, erős akaratúak erkölcse, és a „szolgák – vagyis a gyengék – erkölcse”. „Az urak erkölcse” maga határozza meg a saját értékeit, saját maga dönt a cselekedeteit illetően, amelyeket a következmények prizmáján keresztül értékel hasznosnak (jónak), illetve ártalmasnak (rossznak). Ilyen értelemben a hatalom, gazdagság, kiválóság, derűlátás, túláradó bőség és bátorság jónak minősül, miközben a gyöngédség és a szelídség rossznak. A „szolgák erkölcse” viszont nem képez értékeket, nem szül cselekedeteket, hanem csupán válaszol az „úr erkölcse” által meghatározott értékekre és cselekedetekre. Miközben az „úr erkölcse” a tettekre összpontosít, a „szolgák erkölcse” haladásellenes, reakciós (vagy ahogy Nietzsche mondta: „ellenérzéseket tápláló”). Az urak erkölcse elnyomó, a szolgáké felforgató és manipulatív; előbbi individualista, utóbbi közösségi.
A gyengébbek képtelenek erejüknél fogva megbuktatni az erőseket, újraértelmezik, lejáratják az urak értékrendjét. Ahelyett, hogy örvendenének az erős ember erkölcsének, a gyengék saját megalázott állapotukat vetítik ki az abszolútumba, egyetemesítve ezáltal saját értékrendjüket.
Nietzsche szerint a kereszténység a gyengék, a „szolgák erkölcsének” a vallása. „A kereszténység a gyengék, alantasok, elhibázottak mellé állt; eszményt csinált mindabból, ami ellentmond az erős élet ösztöneinek; még a leglelkibb emberek értelmét is megrontotta, arra tanítva az embereket, hogy a legmagasabb erkölcsi értékeket bűnökként, csalóka kísértésekként lássa. A legsiralmasabb példa Pascal megrontása, aki azt hitte, hogy az értelmét az ősi bűn rontotta meg, holott az egyedüli megrontó tényező maga a kereszténység!” (Friedrich Nietzsche: The Anti­Christ, Ecce Homo, Twilight of the Idols and Other Writings, Cambridge University Press, Cambridge, UK, 2005, 5. o.).
Nietzsche számára a kereszténység a szegények és gyöngék válasza, aminek célja az erősek megdöntése és ellenőrzése manipuláció által. A keresztények beletörődtek a rabszolga-sorsukba, és nincs meg a kellő akaratuk ahhoz, hogy saját sorsuk uraivá váljanak. Ebből az okból kifolyólag képmutató módon bűnösnek minősítenek mindent, amivel az erős emberek rendelkeznek, és erényrangra emelik mindazt, amit a keresztények nem birtokolhatnak, rákényszerítve minden emberre új erkölcsiségüket. Ilyen értelemben mivel más eszközökkel a keresztények nem győzhetik le a gazdagokat és az erőseket, kitalálnak egy új módszert, amivel ellenőrzésük alatt tarthatják őket az erkölcsiségük által. E keresztény erkölcsiség alapján például a keresztények önnön gyengeségüket és másokkal szembeni alávetettségüket az engedelmesség erényévé változtatják. Képtelenek a bosszúállásra, ezért kitalálták a megbocsátás erényét. Ugyanígy újabb és újabb erényeket eszelnek ki, gondoljunk csak a kegyesség, a szeretet, a kölcsönösség és az egyenlőség erényére. Függetlenül attól, hogy mennyire nemesnek tűnnek egyesek szemében ezek az erények, Nietzsche számára a keresztény erkölcsiség elfogadhatatlan, értelmetlen és visszataszító, mivel a véleménye szerint a keresztények ezeket az erényeket arra használták fel, hogy megbuktassák az erős és nemes világi ember moralitását, rabul ejtsék, leigázzák. Nietzsche véleménye szerint a keresztény erkölcs ellenőrzés alatt, sötétben tartja az embereket, átlagossá, közönségessé téve őket.
Nietzsche kritikai szemlélete a keresztény erkölcsre és a szelídség alapvető elméletére vonatkozóan nyilván siralmasan téves úton jár. A szelídség mint keresztény erkölcs nem a tehetetlenségből ered, hanem Isten erejéből, igazságából és szeretetéből. Amikor Jézust bevezették a zsidók tárgyalótermébe, és egy hivatalnok felpofozta Őt, a Megváltó kérdést intézett bántalmazójához, amire választ is várt (Jn 18:23). Az evangéliumokból világosan kiderül, hogy Jézus nem azért halt meg a kereszten, mert nem volt egyetlen menekülési lehetősége sem (Mt 26:53), hanem mert önszántából és szeretetből életét áldozta fel a megmentésünkért (Jn 10:17–18; 18:4–11; 19:11; Fil 2:6–9). A keresztény szelídség nem a félelem, hanem a szeretet eredménye.
Pál apostol tanítja a keresztényeket, hogy „teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjük el egymást szeretetben” (Ef 4:2). Világosan kijelenti, hogy örvendhetünk a szenvedésben, mert tudjuk, hogy „az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által” (Róm 5:5). Isten már akkor kifejezte irántunk a szeretetét, amikor mi még erőtlenek és gonoszok voltunk (Róm 5:6–8). János is alátámasztja ezt a bibliai igazságot, amikor kijelenti: „Szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:17–21).
Pál azáltal, hogy erőtleneknek mutatja be az embereket, nem feketíti be az emberiséget, hanem csupán az ember állapotának valóságát írja le (lásd Róm 3:26; 7). A Biblia az emberi gyengeséget nem osztályharchoz kapcsolódó fogalomként kezeli, hanem minden embert gyengének jellemez a bűn és a halál előtt. Továbbá a bibliai kereszténység nem mutatja be rossz színben hamisan az embereket, hogy ezáltal rávegye őket, hogy Istenhez kiáltsanak kegyelemért. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Biblia valós képet fest az emberek bűnös állapotáról, és egy olyan Istent mutat be, aki szeretetből, jószántából megalázkodik, hogy megmentse a lázadó, fennhéjázó világot (Jn 1:11–12; 3:16).
Valaki egyszer ezt mondta: „Csak az igazán erősek lehetnek szelídek” Valóban isteni erőre van szükség ahhoz, hogy szeressük a bűnösöket, fennhéjázókat, lázadókat. Talán az egyik legemlékezetesebb példa Jézus jámborságára a keresztre feszítőiért és a vele gúnyolódóiért mondott imája a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34; lásd Mt 12:15–20; ApCsel 8:32; 1Pt 2:21–23). A szelídség a Szentlélek egyik gyümölcse, és azt az Istentől kapott erőt képviseli, amelynek segítségével legyőzhetjük életünkben a próbákat.

Mózes szelídsége és Isten haragja
Hogyan nevezheti a Biblia Mózest, Isten szolgáját a világ legszelídebb emberének, Istent pedig haraggal teljesnek? Meg kell értenünk, hogy Isten haragja nem a szelídség ellentéte. Az isteni harag Isten bűnnel szembeni válasza és undora. Isten azonban szereti a bűnöst. Ha nem így lenne, nem várt volna 1600 évet, hogy az özönvíz előtt élők visszatérjenek hozzá; nem várt volna több mint négy évszázadot, míg Kánaán lakói az egész földet betöltik törvénytelenségükkel; nem lett volna türelmes mintegy 1500 éven keresztül, hogy az izraeliták hűségesek legyenek hozzá; és 2000 évet sem várt volna, hogy a keresztények befejezzék küldetésüket. Egy arrogáns Isten azonnal kivégezte volna a vele ellenkezőket. A mi Istenünk azonban szeretettel közeledik az emberhez, reménységet ébreszt benne, és hívja, hogy térjen vissza hozzá.

 
Istenünk tökéletes közlő. Nyíltan és érthetően elmondja az embereknek, hogy mi az, ami tetszik neki, és mi az, ami nem. Nem engedi meg, hogy kétségek gyötörjenek a bűnnel szembeni érzéseit illetően: teljességgel megveti a bűnt! Ugyanakkor nem alázza meg, nem igázza le a bűnöst, hanem beszélget vele a bűn miatt kialakult helyzetről, és megoldást ajánl. Bűnnel szembeni reakciója nagyon világos, ahogy a bűnösökhöz intézett felhívása is, hogy béküljenek ki Vele. Hogyan lehetsz szelíd, amikor szembe kell szállnod a bűnnel saját életedben, valamint családod és gyülekezet életében?
Életünk nyitott könyv más világok lakói számára. Hogyan változik meg az életed, amikor tudatosul benned ez a valóság?