ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉLNI

Mindig könnyű örömmel ünnepelni az Urat, amikor boldogok vagyunk. Viszont ez nem ilyen egyszerű, amikor a dolgok rosszul mennek, amikor a lehető legnehezebb helyzetben vagyunk, amikor felizzik a kemence. Ám éppen ekkor kell dicsőítenünk Istent – talán pont ilyenkor kell a legjobban –, mert a dicsőítés segít megtartani a hitünket.
A dicsőítés valóban átformálhatja a legsötétebb körülményeinket, ha nem is abban az értelemben, hogy megváltoztatja a tényeket. Minket változtat meg, illetve a körülöttünk levőket, így már szembe tudunk nézni a kihívásokkal.
A tevékeny hit dicsőítésben mutatkozik meg. Elképzelhető, hogy ez nem jön természetesen, de amikor úgy dicsőítünk, hogy az természetes részévé válik az életünknek, annak megtérítő és meggyőző ereje is van.
 

A hét dióhéjban: Mi a dicsőítés? Hogyan válhat komoly lelki fegyverünkké a nehéz körülmények között? Hogyan formálhat át bennünket, és hogyan formálhatja át a helyzetet is körülöttünk?

EGW idézet

Krisztus szava legyen biztosítékod! Hiszen azt mondta, hogy fordulj hozzá. Vigyázz, hogy soha ne beszélj kétségbeesetten, csüggedten! Ilyen beszéddel sokat veszítesz. Hited gyengeségéről teszel bizonyságot, ha a látszatból ítélsz, ha a nehézségek és bajok miatt panaszkodsz. Úgy beszélj, és úgy cselekedj, mintha kudarcot nem ismerő hited volna! Az Úr erőforrásai gazdagok. Övé a világ. Nézz hittel a menny felé! Építs reá, akinél fény, erő és tudás van!
Az őszinte hittel olyan emelkedettség,  elvhűség  és  állhatatosság jár együtt, amely sem az idő múlásával, sem a fárasztó munkával nem csökken. „Elfáradnak az ifjak, és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” (Ésa 40:30–31) – Krisztus példázatai, 146–147. o.

A keresztény élete gyakran tele van veszéllyel,  és  nehéznek  látszik a kötelességteljesítés. Képzeletünk egy közeledő szerencsétlenséget tár elénk, amely után a szolgaság és halál következik. Isten szava mégis világosan mondja: „Menjetek előre!” Engedelmeskedjünk ennek a parancsnak akkor is, ha tekintetünk nem tud áthatolni a sötétségen. Az előrehaladás akadályai sohasem tűnnek el egy bizonytalankodó, kétkedő lélek elől. Aki csak akkor akar engedelmeskedni, ha minden bizonytalanság szertefoszlik és a sikertelenség vagy vereség veszélye megszűnt, az sohasem fog engedelmeskedni. A hit túltekint a nehézségeken, megragadja a láthatatlant, a Mindenhatót, ezért nem jöhet zavarba. A hit Krisztus kezének megragadása minden szükség idején. –    Az evangélium szolgái, 262. o.

Az Úr azt akarja, hogy beszéljünk jóságáról és hatalmáról. Dicséretünkkel és hálaadásunkkal megdicsőítjük Őt. Ezt mondja: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.” (Zsolt 50:23) Izráel népe szent énekekkel dicsőítette Istent a pusztai vándorlás alatt. Parancsolatait és ígéreteit megzenésítették. A zarándokok egész úton énekelték ezeket az énekeket. Kánaánban pedig, amikor szent ünnepet ültek, elsorolták Isten csodálatos tetteit, és hálás szívvel mondtak neki köszönetet. Isten azt akarta, hogy népe egész életében dicsőítse. Így kellett volna megismertetni „e földön” Isten útját, és „minden népek közt” szabadítását (Zsolt 67:3). Istennek ma is ez a vágya. […] – Krisztus példázatai, 298. o.
 

Fjodor Dosztojevszkijt, a nagy orosz írót halálra ítélték, az utolsó pillanatban azonban megváltoztatták az ítéletet. Végül több évet töltött börtönben. Az ott átélt tapasztalatáról a következőt írta: „Az utolsó pillanatig hinni kell, még akkor is, ha mindenki elfordul és csak egyedül te maradsz hűséges! Akkor is vidd elé adományodat és dicsőítsd Istent magányodban!”
Ezekben a tanulmányokban már láttuk, hogy Pál elképesztő ellenállást és üldözést szenvedett el. Most viszont egy római börtönben ült, mégsem esett kétségbe, hanem buzgón írta a levelét, hogy bátorítsa a Filippiben élő hívőket!
 

1. Olvassuk el Fil 4:4-7 részét! Hogyan írhatott ilyet az apostol, hiszen börtönben volt? A szakasznak mely részei segítenek rátalálni „az Istennek békességére”?

Egy dolog örülni, amikor minden jól halad. Az apostol viszont arra bátorít, hogy mindig örüljünk. Ez furcsának tűnhet. Ha szó szerint veszszük, amit Pál ír, akkor két fontos következtetést kell levonnunk belőle a magunk számára.
Először is, ha mindig örülünk, akkor ez azt jelenti, hogy akkor is örülünk, ha látszólag semmi okunk nincs rá. Másodszor pedig, ha mindenkor örülni akarunk, meg kell tanulnunk olyankor is örülni, amikor nincs hozzá kedvünk.
Pál arra szólít, hogy akkor is dicsőítsük az Urat, amikor ez még természetellenesnek, sőt akár értelmetlennek is tűnhet. Ám ahogy látni fogjuk, pontosan azért kell örülnünk, mert ez időnként észszerűtlennek tűnik. Más szóval a dicsőítés a hit cselekedete. A hit nem a körülményektől függ, hanem Isten igazságán alapszik, tehát nem is azért dicsőítjük Őt, mert éppen jól érezzük magunkat, hanem mert ismerjük az igazságot Istenről és az ígéreteiről. Csodálatos módon ez az a hit, ami átformálja a gondolkodásunkat, az érzéseinket és a körülményeinket.
 

Mi az az igazság Istent illetően, amit a mai igeszakaszban megnevez Pál? Miért volt képes még a börtönben is örülni? Írjunk egy rövid listát arról, amiről meggyőződtünk az Úrral kapcsolatban! Menjünk végig a felsoroláson, és dicsőítsük Őt minden egyes elemért! Hogyan változik meg ekkor az érzésünk és a véleményünk a helyzetünkkel kapcsolatban?

EGW idézet

„Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által ti hozzátok.” (1Thessz 5:18)… Amikor segítségért könyörögtök, meglehet, hogy nem érzitek azt a teljes örömöt és áldást, amit vártok, de ha hiszitek, akkor Krisztus meghallgatja imádságotokat, válaszol rá, és békéjét árasztja rátok. […]
Ha szorosan kapaszkodtok hatalmas segítőtök erejébe, ha nem alkudoztok az ellenséggel, és nem zúgolódtok Isten ellen, akkor meglátjátok az Úr ígéreteinek teljesedését. A jelenben szerzett hittapasztalat segít majd a jövőbeli nehézségek leküzdésére. Gyermeki bizalommal kell minden nap közelebb kerülnötök Jézushoz. Amikor a próbákat és az élet nehézségeit Istenbe vetett szilárd hittel fogadjátok, és ismételten próbára teszitek még Isten ígéreteit is, akkor minden alkalommal a hit egy új leckéjét tanuljátok meg. Így nyertek erőt, hogy ellenállhassatok a kísértéseknek, és amikor nagyobb próbák érnek, majd még türelmesebbek lesztek. – Our High Calling, 326. o.

„A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel! Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4:5–7)
Higgyetek Istenben! Tomboljon a legnagyobb vihar, ha Jézust, hitetek szerzőjét és bevégzőjét szemlélitek, mindent megtaláltok Őbenne. Történjen bármi, ti maradjatok a régi ösvényen! A szent hit legyen erős alapotok, és éljetek, mint élő levelek, amelyeket olvas és ismer minden ember! – That I May Know Him, 212. o. 

[1891 végén Ellen G. White a Generál Konferencia kérésére Ausztráliába utazott, hogy segédkezzen az újonnan elindított munkában. A távollét ideje kilenc évre hosszabbodott. Kevéssel érkezése után hoszszan tartó és fájdalmas betegség lett rajta úrrá. Az itt következő írások a szenvedés idején való hosszútűréséről tanúskodnak. Figyeljünk fel azokra a leckékre, melyeket ez a tapasztalat tanított meg vele! –    a szerkesztők.] […]
Az éjszaka hosszas és fáradt óráiban, amikor az alvás szóba sem jöhetett, időm nagy részét imádságra szenteltem. Amikor úgy tűnt, hogy minden idegszálam sikolt a fájdalomtól, és azt hittem, megőrülök, Krisztus békessége  hatalmas  mértékben  a  szívembe  költözött, és megteltem köszönettel és hálaadással. Tudom, hogy Jézus szeret, és én is szeretem Jézust. Néha három órát alszom éjjel, néha négyet, de többnyire csak kettőt, mégis ezeken a hosszú ausztráliai éjszakákon minden világosságnak tűnik körülöttem, és édes közösséget élvezek Istennel. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 233. o.
 

Van egy kifejezés, ami úgy szól, hogy „sarokba szorították”. Képzeljük el, valaki egy szoba padlóját lakkozza, majd rájön, hogy csak úgy tudna kimenni, ha átgyalogolna a friss lakkon! Tehát addig ott kell maradnia, amíg a máz meg nem szárad. Időnként úgy tűnik, mintha a hitünk sarokba szorítana bennünket. Belekerülünk egy helyzetbe, és a padló nedves lakkja, a hitünk „bezár” minket. Felmérjük a helyzetet, és vagy elutasítjuk Istent, a hitet és minden egyebet, amiben csak hiszünk, vagy a hitünk rávesz minket arra, hogy higgyünk a lehetetlenben.
Az Úr „sarokba” vezette az izraelitákat. Miután negyven évig vándoroltak a pusztában, nem üres, békés mezőkre terelte őket, hanem egyenesen a környék egyik legjobban megerősített városához. Hat napon át néma csendben kellett körbejárniuk Jerikót, a hetedik nap pedig megparancsolta nekik, hogy kiáltsanak, és a kiáltozás meg a kürtszó győzelmet hozott.
 

2. Olvassuk el Józs 5:13–6:20 szakaszát! Mit akart az Úr megtanítani az izraelitáknak?

A hangos kiáltozás nem váltott ki olyan rezgést, amitől összedőlt volna a fal. Amikor Isten azt parancsolta a népnek, hogy „Kiáltsatok”, akkor az ugyanolyan kiáltozás volt, mint amiről Dávid a 66. zsoltárban ír: „Örvendj, egész föld, az Istennek! Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét” (Zsolt 66:1-2, RÚF). Ez dicsőítést jelentett. Miután hat napon át nézték a hatalmas falakat, arra a következtetésre juthattak, hogy esélyük sem lehet maguktól lerombolni azokat.

3. Hogyan segít ez a gondolat megértenünk Zsid 11:30 versét?

Amikor Isten éppen valami újat készül tenni az életünkben, elvihet minket egy „Jerikóhoz”, mert meg kell tanítania nekünk, hogy a győzelmet nem a saját erőnkkel és a stratégiánkkal szerezzük meg. Külső forrásból érkezik minden, amire szükségünk lesz. Így mindegy, mi áll előttünk, mennyire lebirkózhatatlannak tűnik a helyzet, a mi feladatunk az, hogy dicsőítsük az Urat, hiszen Ő a forrása mindenünknek. Ez a cselekvő hit.

EGW idézet

A kora hajnal csendjét csak a sok láb lépteinek dobbanása és az időnként felharsanó kürtszó törte meg.  A  szilárd  kövekből épült tömör falak dacolni látszottak minden emberi támadással. A falakon az őrök félelme nőttön nőtt, amikor az első megkerülésre a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, majd a hatodik következett. Mi lehet e titokzatos eljárás célja? Milyen  hatalmas  események előtt állnak? Nem sokáig kellett várakozniuk. Amint a hetedik körbejárás befejeződött, a hatalmas tömeg megállt. A kürtök, amelyek egy idő óta hallgattak, most úgy harsantak fel, hogy még a föld is megremegett. A szilárd kőfalak erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak, és alapjaikról felemelkedve nagy robajjal törmelékként hulltak a földre. Jerikó lakósai megbénultak a rémülettől, s Izrael seregei benyomultak és elfoglalták a várost.
Az izraeliták a győzelmet nem a maguk ereje által érték el; ez teljesen az Úr győzelme volt. A várost a föld első zsengéjeként mindazzal, amit tartalmazott, áldozatként Istennek kellett szentelni. Izraelnek tudatosítania kellett magában, hogy Kánaán elfoglalásánál nem önmagukért harcoltak, hanem egyszerűen, mint eszközök, végre kellett hajtsák Isten akaratát, nem azért, hogy saját gazdagságukat vagy hírüket, hanem királyuk, Jahve dicsőségét keressék. – Pátriárkák és próféták, 491. o.

„Hit által  omlottak  le  Jerikónak  kőfalai…”  (Zsid  11:30)  Azonban a szertartás folyamatosságának terve hosszú időn keresztül a falak végső leomlása előtt alkalmat adott Izraelnek hite erősítésére. Emlékezetükbe kellett vésődjön, hogy erejük nem az emberi bölcsességben, sem hatalomban, hanem egyedül üdvösségük Istenében van. Megszokottá lett, hogy teljesen isteni vezetőjükre hagyatkozzanak.
Isten hatalmas dolgokat akar cselekedni a benne bízókért. Ma Isten népének azért nincs nagyobb ereje, mert saját bölcsességében bízik, és nem ad alkalmat Istennek, hogy hatalmát érette kinyilatkoztassa. Minden szükségében segít a benne hívő gyermekein, ha teljes bizalmukat belé helyezik, és híven engedelmeskednek neki. – Pátriárkák és próféták, 493. o.

Krisztus gyakran elénekelte ezt a [66.] zsoltárt, valamint a hatvanynyolcadik és hetvenkettedik zsoltár egyes részeit. Ezzel a legegyszerűbb és legszerényebb módon tanította az embereket.
Jó lenne, áldásos lenne, ha ápolnánk a hálaadást, és ha hálaadó énekeket ajánlanánk fel Istennek. Nekünk, keresztényeknek, többet kellene magasztalnunk Istent. Jobban be kell hoznunk életünkbe szeretetének ragyogását. Amint hit által Jézusra tekintünk, az Ő öröme és békessége tükröződik arcunkról. Milyen komolyan kellene törekednünk olyan kapcsolatra jutnunk el Istennel, hogy arcunk az Ő szeretetének verőfényét tükrözze. Mikor a Szentlélek élteti élettel lelkünket, akkor felemelő hatást gyakorolunk másokra, akik nem ismerik Krisztus jelenlétének örömét. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1148. o.
 

Lehet, hogy nem érezzük természetesnek a dicsőítést még akkor sem, amikor minden rendben van, hát még akkor mennyire nehéz lehet, amikor rosszra fordulnak a dolgok! Mégis ezt kell tennünk! Addig kell gyakorolnunk, amíg egy meghatározott időközönként végzett cselekvésből a minket körülvevő légkörré változik. A dicsőítés nem annyira egy külön tett, mint egy bizonyos életmód.

4. Olvassuk el a 145. zsoltárt! Dávid milyen okokból dicsőíti Istent? Hogyan tehetjük mi is a magunkévá a zsoltár szavait?

Charles Haddon Spurgeon, a híres angol prédikátor írt egy könyvet The Practice of Praise [A dicsőítés gyakorlata] címmel. A mai zsoltár 7. versét veszi alapul. Spurgeon ebből a rövid versből három fontos dologra tereli a figyelmünket, amelyekkel fejleszthetjük a dicsőítésünket.
1.    Dicsőítünk, amikor körülnézünk. Ha nem tekintünk körbe, hogy meglássuk Isten nagyságát, nem találunk okot a dicsőítésre. Mit láthatunk a teremtett világban, ami dicséretre méltó? A természet szépségét. Milyen dicséretre érdemes dolgot látunk a lelki világban? Például egy fiatal keresztény növekvő hitét.
2.    Amikor dicsőítünk, felidézzük a látottakat. Fel kell tudnunk idézni a dicsőítésre méltó okot, ha a dicséret légkörében akarunk élni. Hogyan emlékezhetünk Isten nagyságára, hogy ne feledkezzünk el a jóságáról és az igazságról vele kapcsolatban? Például új szertartások kialakításával vagy jelképekkel, amelyek a jóságára emlékeztetnek.
3.    A dicsőítést gyakoroljuk, amikor erről beszélünk. A dicsőítés nem csak a gondolatainkban történik. Az a lényege, hogy ki kell mondanunk és így meghallhassák a körülöttünk lévők. Milyen okunk van rá, hogy a szavainkkal dicsőítsük Istent? Kire és milyen hatása lesz így a dicsőítésnek?
 

Vegyünk egy tollat és egy papírt, és foglalkozzunk egy darabig ezzel a három ponttal! Mit tehetünk, hogy a szokásunkká tegyük a dicsőítést?

EGW idézet

Jó és hatalmas az Úr, és méltó a dicséretre. Tanuljuk meg dicsőíteni Őt a hangunkkal, és sose felejtsük el, hogy Istennel és az Ő Fiával, Jézussal lehetünk állandó kapcsolatban. Bennünket az el nem bukott világok lakói, angyalok és emberek figyelnek. Ennek tudatosítása fog arra késztetni, hogy eltökélt és erős szívvel haladjunk előre, ahová Isten vezérel. – This Day With God, 238. o.

„Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön… Mikor látom egeidet, a te ujjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsolt 8:3, 5) „Dicsér téged, Uram minden teremtményed, és áldanak téged a te kegyeltjeid.” (Zsolt 145:10) […]
Isten jósága,  bölcsessége  és  hatalma  mindenhol  tapasztalható. A hegyeken, a sziklákon, a dombokon és a völgyekben az isteni hatalom műveit látom. Teljes biztonságban érzem magam, amikor szemlélem a természet csodáit. A réteken vagy a hegyek között utazva és látva a félelmetes szakadékokat meg a délceg, hófödte hegycsúcsokat, a legmélyebb tisztelet, hódolat és hála tölti be a szívemet.
A hegyek, a dombok és a völgyek olyan iskolát jelentenek, amelyek Isten jellemét tükrözik vissza. Isten művei, amelyeket különböző megjelenési formákban láthatunk – hegyek, halmok és völgyek, fák, cserjék és virágok, levelek és fűszálak – Isten szeretetét, bölcsességét és végtelen hatalmát hirdetik nekünk.
Nem fogja egyedül érezni magát, aki tanulmányozza a természetet. Teljes mértékben örül az elmélkedés nyugodt perceinek, és még közelebb kerül Istenhez, amikor a teremtett dolgokban felfedezi hatalmát. –    In Heavenly Places, 9. o.

Ne csupán magunk szemléljük Jézus dicsőségét, hanem hirdessük is hangos szóval az Úr tökéletességét! Ésaiás nemcsak csodálta, hanem hirdette is Krisztus tökéletességét. Dávid szíve elmélkedés közben áttüzesedett, kénytelen volt szólni róla. Amint Isten csodálatos szeretetéről gondolkodott, nem tehetett mást, csak beszélt, beszélt arról, amit látott, amit érzett. Aki hit által szemlélheti a megváltás csodálatos tervét, Isten egyszülött Fiának szépséges, vonzó jellemét, hogyan állhatná meg, hogy maga is ne szóljon róla? Ki tudna elgondolkodni a mérhetetlen szeretetről, amely Krisztus halálával a Golgota keresztjén megnyilvánult – hogy ne kelljen elvesznünk, hanem örökké élhessünk –, ki tudná szemlélni ezt anélkül, hogy maga is ne zengené az Üdvözítő dicsőségének magasztalását?
„Hajlékában mindene azt mondja: dicső!” (Zsolt 29:9) Isten templomában mindenki az Ő dicsőségéről zeng. Izráel édes hangú dalnoka így magasztalta Őt hárfáján: „A te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem. Rettenetes voltod hatalmát beszélik, és én a te nagyságos dolgaidat hirdetem.” (Zsolt 145:5–6) – Gondolatok a hegyibeszédről, 43–44. o.
 

Az apostolok cselekedeteiben óriási hatást tett a dicsőítés azokra, akik csak hallották. Olvassuk el ApCsel 16:16-34 szakaszát! Pált és Szilászt börtönbe vetették, miután levetkőztetve durván megverték őket. Senki nem volt, aki bekente volna csúnyán összekaszabolt, megsebzett hátukat. A tömlöc belső részében helyezték el őket, ahol kalodába zárt lábbal, nagy testi fájdalmak között voltak. Pál és Szilász a többi fogoly füle hallatára mégis imádkozni és énekelni kezdett.
A földrengés után, amikor a börtönőr rájött, hogy sem Pál, sem Szilász, sem a többi fogoly nem szökött meg, „remegve borult Pál és Szilász elé; majd kivezette őket, és ezt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek” (ApCsel 16:29-30, RÚF)?
 

5. Miért figyelt fel a börtönőr arra, hogy neki is szüksége van az üdvöségre? Vajon milyen szerepe volt Pál és Szilász imájának, énekének abban, hogy a foglyok a börtönben maradtak, illetve a férfi az egész családjával együtt megtért?

Lenyűgöző gondolat, hogy dicsőítésünk megváltoztathatja a körülöttünk levők örök sorsát! Vajon üdvözült volna bárki is azon az éjszakán, ha Pál és Szilász a sötétben ülve csak káromkodott és panaszkodott volna, ahogy azt általában a foglyok teszik? Nem tudni, mi történt aztán a börtönőrrel és a családjával, de elképzelhető, hogy olvasták Pál későbbi levelét, amit egy római börtönből írt: „Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedje­ tek érte, és ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem látta­ tok, és amelyet most rólam hallotok” (Fil 1:29-30, RÚF). Ha ezt tényleg olvasták és elgondolkodtak azon, hogyan hozott nekik örömet az apostol szenvedése, ez új löketet adhatott nekik ahhoz, hogy minden áron hűségesek maradjanak.

Vajon kire lehet Istenhez fordító hatása a szívünkből fakadó dicsőítésnek? Tegyünk még több erőfeszítést azért, hogy egyre nyitottabban és kifejezőbben dicsőíthessük Istent az emberek között! El sem tudjuk képzelni, hogy milyen jó hatással lehetünk így másokra.

EGW idézet

A börtönőr ámulva hallgatta a fogoly apostolok imáit és énekeit. Amikor bekísérték őket, látta dagadt és vérző sebeiket; lábaikat pedig ő maga tétette kalodába. Azt várta, hogy gyötrelmes sóhajok és káromkodások fognak majd elhangzani, azonban ehelyett dicsénekeket és imákat hallott. Ezen hangokat figyelve merült álomba, amelyből hirtelen földrengés moraja és a tömlöcajtók csikorgása rázta fel. […]
A börtönőr szigorú bánásmódja az apostolokkal szemben nem váltott ki haragot Pál és Silás részéről, mert őket nem a bosszúállás, hanem Krisztus Lelke uralta. Szívük Krisztus szeretetével volt telve, és nem volt abban gyűlölet. […]
A börtön minden egyes foglyára megszentelő befolyás áradt; minden szív megnyílt, és valamennyien áhítattal hallgatták az apostolok által hirdetett igazságokat. Meg voltak győződve arról, hogy az az Isten, akit e férfiak szolgáltak, csodálatos módon szabadította meg őket kötelékeiktől. – Az apostolok története, 215–217. o.

Az apostolok, Isten küldöttei, az életüket sem tartották drágának, hanem örvendeztek, mivel méltónak bizonyultak, hogy Krisztus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Pál és Silás is elszenvedték mindenük elvesztését, a megkorbácsolást, majd durván a verem hideg padlójára lökték őket a legfájdalmasabb testhelyzetben, lábbal felfelé rögzítették őket a kalodába. Panaszkodtak, jajgattak volna? Ó, dehogy! A belső börtönből hangok törték meg az éjféli csendet, öröm és Isten dicsőítésének dallamai. Megváltójuk ügye iránti mély és őszinte szeretet töltötte el őket, ezért elviselték a szenvedéseket.
Mikor Isten igazsága tölti be a szívünket, köti le a szeretetünket és uralkodik az életünkön, mi is örvendezni fogunk, ha szenvednünk kell az igazságért. Se börtönfal, se a vértanú máglyája el nem rémít, vissza nem tart bennünket a nagyszerű munkától. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 406. o.

Minden embert a rá jellemző légkör vesz körül. Ezt a légkört megtöltheti a hit és a bátorság éltető ereje, és balzsamossá teheti a szeretet jó illata… A bennünket körülvevő légkör – tudatosan vagy öntudatlanul –    kihat minden emberre, akivel érintkezünk. […]
Az igaz, önzetlen, istenfélő élet csendes bizonyságtevésének szinte ellenállhatatlan befolyása van. Ha életünk Krisztus jellemét tükrözi, akkor együttműködünk vele a lelkek megmentésében; és csakis akkor tudunk együtt munkálkodni Istennel, ha életünk az Ő jellemét tükrözi. Minél messzebbre terjed befolyásunk, annál több jót tehetünk. Ha azok, akik magukat Isten szolgáinak mondják, követik Krisztus példáját, és gyakorolják mindennapi életükben a törvény elveit; ha minden tettük arról tanúskodik, hogy szeretik Istent mindenekfelett és felebarátjukat, mint önmagukat, akkor lesz ereje az egyháznak arra, hogy felrázza a világot. – Krisztus példázatai, 339–340. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Próféták és királyok, „Jósafát” c. fejezet; Pátriárkák és próféták, „Jerikó bevétele” c. fejezet.
„Akkor hát neveljük szívünket és nyelvünket Isten páratlan szeretetének dicsőítésére! Szoktassuk lelkünket bizakodásra, és maradjunk mindig a Golgota keresztjéről sugárzó fényben! Sohase feledkezzünk meg arról, hogy a mennyei Király gyermekei vagyunk, a seregek Urának fiai és leányai! Nála mindig megpihenhetünk” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 175. o.).
„Szeretném, hogy velem együtt imádjátok és magasztaljátok az Urat! Dicsőítsük Őt akkor is, amikor elbukunk a sötétségben! Dicsőítsük Őt a kísértésben! Az apostol azt mondja, hogy »Örüljetek az Úrban min­ denkor; ismét mondom, örüljetek« (Fil 4:4)! Ez talán homályt és sötétséget visz majd a családunkba? Egyáltalán nem, inkább a nap sugaraival ragyogja be! Be fogjuk gyűjteni az örök fénysugarakat a dicsőség trónjáról, és tükrözzük is magunk körül. Hadd buzdítsalak benneteket, hogy tegyétek ezt, tükrözzétek a világosságot és az életet magatok körül, nemcsak a saját utatokra, hanem mindazokéra is, akiket ismertek! Legyen az a célotok, hogy jobbá teszitek, felemelitek a körülöttetek levőket, a menny és a dicsőség felé irányítjátok őket! Vezessétek őket rá, hogy minden földi dolog felett keressék azt, ami örökkévaló, a halhatatlan örökséget, a romlatlan gazdagságot” (Ellen G. White: 2Testimonies for the Church. 593–594. o.)!
 

Naponkénti tanulmányozásra: Bír 2–8; Ellen G. White: Az imádság, 1. fejezet, „A menny előíze” bekezdéstől a fejezet végéig terjedő rész

1.    Miért nem űzte ki Izrael elől az Úr a Józsué által meghagyott népeket?

2.    Kinek volt kilencszáz vasszekere?  

3.    Hol csépelte a búzát Gedeon?  

4.    Kik voltak olyanok, mint a királyfiak? 

5.    Mi a vallás lelke, lényege?

„Hogyan énekeljük az Úr énekeit idegen földön?” – siránkoztak a zsidó foglyok Babilon folyóvizeinek partjain,  amikor elnyomóik megparancsolták nekik, hogy a Sion énekeiből énekeljenek (Zsolt 137:1–4). És valóban: hogyan dicsőíthetjük Istent énekekkel a szenvedés és a halál közepette? Ez a kérdés a kereszténység egyik legnagyobb ellentmondását fejezi ki. Itt is lényeges, hogy felfedezzük és megértsük az öröm és a dicsőítés forrását: Istent. Ennek a magatartásnak a kifejezése nem jelenti azt, hogy Isten kényszerít vagy beprogramoz arra, hogy dicsőítsük Őt. Ellenkezőleg, ha igaz lenne, hogy Isten eleve elrendeli, hogy dicsőítsük Őt, a világ is pont ezt tenné, egyhangúlag. A dolgok azonban nyilván nem így állnak.
Azért dicsőítjük Istent, mert Teremtőnk és Üdvözítőnk, Királyunk és Atyánk, Bíránk és Barátunk. A keresztény élet egyik alapelve ebben a világban az, hogy a próbák tüzében is dicsőíthetjük Istent, amennyiben egész életünk a dicsőítés jegyében telik, és nemcsak alkalmanként magasztaljuk Urunkat. Egy másik elve a keresztény életnek: válságos időben imádni Istent a Vele való kapcsolatunkból ered, amelynek keretében bízunk Benne, megismerjük és szeretjük Őt.
Az öröm és a dicsőítés Istennel való elmélyült és értelmet adó kapcsolatunkból fakad, életünk része ez, életmódunk.
A keresztény életben az öröm és a dicsőítés nemcsak az egészségünkre és a próbákban való kitartásra nézve jótékony hatású. Isten mindezt mások megmentésére is felhasználja.

Öröm a szenvedésben
Horace Williams Jr., a díjnyertes „Unleash the Power of Prayer in Your Life” („Engedd szabadon az életedben az ima erejét!”) c. mű szerzője nyolc olyan célt különböztet meg, amit Isten elér a mi életünkben, amikor a szenvedésünket a javunkra fordítja. Williams szerint Isten felhasználja az ember szenvedését, „hogy nyilvánvalóvá tegye életünkben a bűnt, növelje hitünket, összezúzza büszkeségünket, rámutasson arra, hogy mit gondolunk valójában, bizonyítsa kegyelmét, kifejezze szeretetét, elmélyítse iránta való elköteleződésünket, és reménységet, vigaszt és örömöt kínáljon fel számunkra” (Horace Williams Jr.: The Furnace of Affliction: How God Uses Our Pain and Suffering for His Purpose,
Kindle Edition, Black Lillie Press, 2020, 11. o.).
Hogyan nyújt örömöt Isten a szenvedésben? Williams azt írja, hogy
„az öröm több mint valamely eredményen vagy körülményen alapuló boldogság-érzet. Az öröm az a természetfeletti élvezet, amit Isten terve szerez az életünkben, valami, amit Isten felajánl számunkra a fájdalomban, szenvedésben. Válasszuk az örömöt az életben, éljünk örömben! ’Én pedig éneklem a te hatalmadat, és reggelente zengem a te kegyelmességedet, mert váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján’ (Zsolt 59:17) (uo., 90. o.).
Williams levonja a következtetést: „Az öröm megtapasztalása nem a fájdalomérzet megszűnését jelenti, hanem azt, hogy Isten elvezet arra a pontra, ahol feltehetjük a kérdést: ’Mire akarsz megtanítani, Uram, ebben a fájdalmas helyzetben?’” (uo., 97. o.). Amit Williams a saját szenvedésében lát, és örömmel tölti el, az Isten jelenléte mostani és majdan jövőbeni örök életében.

Szmirnai Polikárp a máglyán dicsőíti Istent
Antoninus Pius római császár (Kr. u. 138–162) folytatta Traianus politikáját és keresztényüldöző gyakorlatát. Kr. u. 155-ben néhány polgár egy csoport keresztényt vezetett a kis-ázsiai Szmirna városának hatóságai elé, hogy ítéletet mondjanak felettük és megbüntessék őket. Mivel a keresztények nem ismerték el a birodalom isteneit, halálra ítélték őket. A tömeg ezt követően kérte, hogy Polikárp, a szmirnai gyülekezet püspöke is megjelenjen a hatóságok előtt. János apostol barátja és tanítványa lévén, az idős Polikárp nagyon híres és befolyásos keresztény vezető volt Kis-Ázsiában és azon kívül. Amikor bevezették Polikárpot az amfiteátrumba, a prokonzul megpróbálta meggyőzni őt, hogy tagadja meg a hitét és átkozza meg Krisztust.
Jézus hűséges tanítványa azonban így válaszolt: „86 éven keresztül szolgáltam Krisztust, és semmi rosszat nem tett velem. Hogyan átkozhatnám meg Őt, az én Királyomat, aki megszabadított engem?” Aztán amikor végül a prokonzul máglyahalálra ítélte, Polikárp imádkozni kezdett és hangosan dicsőíteni Istent: „Uram, szuverén Istenem, köszönöm, hogy méltónak tartasz a máglyához, hogy a mártírjaiddal együtt nekem is részem lehessen Krisztus kelyhéből. […] Ezért áldalak és dicsőítelek téged! Ámen!” (Justo L. González: The Story of Christianity, 1. köt., The Early Church to the Dawn of the Reformation, a Harper Collins Publishers javított kiadása, New York, 2010, 54. o.).

Polikárp egyike volt azon több ezer kereszténynek, aki Dávid és Pál példáját követve az üldözések és az élet nagy próbái közepette is dicsőítette Istent. Az első keresztények a lángok közül, a máglyákról, a vadállatokkal teli arénákból, a keresztről, börtönök celláiból és a kínzószobák sötétjéből magasztalták Istent. Nem gondoltak az ellenük elkövetett igazságtalanságra, nem mérlegelték önnön cselekedeteikkel kapcsolatban a költség és a haszon arányát. Szerették Istent, és bíztak benne, nem haboztak, amikor arról volt szó, hogy el kellene kötelezniük magukat Uruk mellett. Nem tekintették nehéznek meghalni Istenért, inkább kiváltságnak tartották, hogy szenvedhetnek és meghalhatnak szeretett Üdvözítőjükért. Ingadozás nélkül bíztak Istenben és a feltámadásra vonatkozó ígéretében, s a halált csupán egy pillanatnak tekintették az Úrral való dicső találkozás útján.
Dávidnak az ő fia, Absolom lázadása okozta szenvedéséről írva Ellen G. White lejegyzi a zsoltáríró azon szokását, hogy a nehézségek idején énekelve dicsőítette Istent: „Milyen érzései lehettek az atyának és királynak, akit ilyen kegyetlen igazságtalanság ért a fia részéről, és aki ebbe a szörnyű veszélybe került? A hatalmas, erős embert, a háborúkban edzett férfit, a királyt, akinek a szava törvény volt, akit szeretett fia elárult, akinek sok mindent elnézett és akiben balgán megbízott, akivel igazságtalanul bántak és elhagyták azok az alattvalói, akiket a tisztelet és a hűség legerősebb szálai kötöttek hozzá, vajon milyen szavakban önthette ki most Dávid lelkének érzéseit? Legsötétebb megpróbáltatásának órájában Istenben bízott és énekelt” (Pátriárkák és próféták, 741–742. o.)
„A nagy küzdelem” c. könyv 2. fejezetében („Üldözés az első századokban”) Ellen G. White leírja, hogy a dicshimnuszok éneklése és Isten dicsőítése igazi örömöt és békét szerzett a keresztényeknek még a legkegyetlenebb üldözések között is: „Sokan Isten régebbi szolgáihoz hasonlóan, ’kínpadra vonattak, visszautasítva a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek’ (35. v). Mindez Mesterük szavaira emlékeztette őket, aki azt mondta, hogy amikor Krisztusért üldözik őket, legyenek nagyon boldogok, mert nagy lesz a jutalmuk a mennyben; mert korábban így üldözték a prófétákat is. És ők örültek, mert Krisztus méltónak találta őket arra, hogy az igazságért szenvedjenek, és győzelmi énekük felhangzott a lobogó lángok között. Hitszemükkel felfelé néztek, Krisztust látták és az angyalokat, amint a legmélyebb érdeklődéssel tekintenek le a mennyből, és helyeslőn figyelik kitartásukat. Isten trónjától egy hangot hallottak: ’Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját!’ (Jel 2:10)” (A nagy küzdelem, 41. o.).

A próbák alatti örvendezés feltételei
Isten dicsőítése és az örvendezés a válság idején csakis akkor lehetséges, ha biztosak vagyunk annak az ügynek vagy személynek – jelen esetben Istennek – a jóságát és igazságát illetően, amelyért, akiért harcolunk. A próbák és üldözések ellenére érzett örömhöz elengedhetetlen az Istenbe vetett bizalom, Isten személyének és terveinek megértése, a meggyőződés, hogy Ő igazságos és jó, és hogy Ő és az ügye méltó a teljes és gyökeres elköteleződésünkre. Levonhatjuk tehát a következtetést: az élet tüzes kemencéjében megtapasztalt öröm annak a ténynek a tudatosításából fakad, hogy (1) Isten valóságos és jó; (2) Ő teremtett minket, az Övéi vagyunk, szeret és mi is szeretjük Őt; (3) a nagy küzdelem valóságos, amelyben Sátán a támadó, a megtámadott fél pedig Isten és mi vagyunk – Isten a mi oldalunkon áll, és mi az Isten oldalán; (4) Isten megvált minket a bűn és Sátán hatalmától, és Krisztusban, Isten oldalán győztesek vagyunk és leszünk; (5) Isten ügye, az üdvösség híre egész világon való terjesztésének küldetése megéri vállalni a szenvedést és a halált.

Alkalmazás
1 Olvasd el Hab 3:16-17 verseit, és gondolkodj el azon, hogy mi módon örvendhetsz szenvedéseid ellenére. Hogyan dicsőítheted Istent a válság időszakaiban?
2 A zene ösztönző háttér bizonyos tevékenységek esetében, mint a munka, a sport vagy a háborús küzdelem. Például, a világ hadseregeinek saját zenei repertoárjuk van, amivel a katonáik harci morálját emelik. Milyen típusú zene hat ösztönzően lelki életedre? Mennyi örömöt és békét nyersz abból, hogy dicsőíted, énekekkel magasztalod Istent?
3 Határozd el, hogy kívülről megtanulsz néhány régi és újabb dicshimnuszt, hogy emlékezetből elénekelhesd, és meg is értsd az üzenetét. Amikor nehéz helyzetben vagy, énekelj! Hogyan segít ez a tapasztalat támogatva érezni magad és győzni a próbákban?