ELPUSZTÍTHATATLAN REMÉNYSÉG

Text de memorat

Alapige: „A reménység pedig nem szégyenít meg, mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, ki adatott nékünk” (Róm 5:5).

Milyen könnyű a reménységről beszélni és énekelni, amikor a gyülekezetben mosolygó emberek vesznek körül! Ám amikor az olvasztótégelyben találjuk magunkat, ez már nem jön olyan könnyen. Nyomasztó körülmények között elkezdünk mindent megkérdőjelezni, főként Isten bölcsességét.
C. S. Lewis az egyik könyvében egy képzeletbeli oroszlánról ír. Valaki találkozni akar az oroszlánnal és megkérdezi, hogy nem veszélyes-e. Erre azt a választ kapja, hogy nem ártalmatlan, „de jó”.
Bár nem mindig értjük Istent, és néha a tettei kiszámíthatatlannak tűnnek, ez mégsem azt jelenti, hogy ellenünk lenne. Csak arról van szó, hogy még nem látjuk a teljes képet. Mi azzal a gondolattal küzdünk, hogy Istennek érthetőnek és kiszámíthatónak kell lennie ahhoz, hogy békességünk, bizalmunk és reménységünk lehessen. „Ártalmatlannak” kell lennie, a saját elgondolásaink szerint. Ezzel pedig csalódásra készítjük fel magunkat.
 

A hét dióhéjban: Hogyan segít Isten jellemének ismerete reménységgel kitartani a kohóban?

EGW idézet

A próbák között gondolj arra, hogy minden megpróbáltatás a javadat szolgálja. Ha bajok vesznek körül, tudatosítsd a céljukat: a dicsőség Urától új erőt és mélyebb alázatosságot nyersz általuk, hogy megáldhasson, támogathasson és megtarthasson téged. Ragadd meg Isten ígéreteit hittel és azzal a reménységgel, „amely meg nem szégyenít” (Róm 5:5). […]
Az Úr azt kívánja, hogy népe boldog legyen, ezért a vigasztalás forrásait nyitja meg számunkra, így bármi történjen is, öröm és béke töltheti be szívünket. Nem kell addig várnunk a vigaszra, örömre és fényre, amíg a mennybe jutunk. Már ebben az életben részünk lehet mindebben. Sokat hibázunk, mert nem ragadjuk meg, és nem fogadjuk be az áldásokat, amelyek a tulajdonaink lehetnének szenvedéseink idején is. Minden szomorúságunk és kísértésünk, minden bánatunk és gondunk, minden üldöztetésünk és viszontagságunk a javunkra szolgál. Minden tapasztalat és körülmény Isten eszköze, amely Őhozzá von közelebb bennünket. Tekintsünk a felhők mögött ragyogó világosságra! – Az én életem ma, 185. o.

Mivel már nem tudsz tevékeny munkát végezni, és a gyengeségek eluralkodnak rajtad, de az Úr mindössze annyit kíván tőled, hogy bízzál benne. Bízd lelked megtartását Őreá, mint hűséges Teremtődre! Az Ő irgalma biztos, szövetsége pedig örökkévaló. Boldog ember az, akinek reménysége az Úrban van, aki az igazságot mindörökre megőrzi. Ragadd meg elméddel az ígéreteket, és tarts ki mellettük! Ha nem tudod könnyen előhívni az Úr ígéreteinek gazdag bizonyságait, hallgasd meg azokat valaki másnak az ajkáról! Micsoda teljesség, szeretet és bizonyság található az Isten ajkáról származó szavakban, melyek kijelentik gyermekei iránt érzett szeretetét, együttérzését és a velük való törődést: „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiákban, és a fiak fiaiban harmadés negyedíziglen.” (2Móz 34:6–7) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 231. o.

A Biblia elénk tárja, hogy Krisztus, mint jó Pásztor fáradhatatlanul keresi az elveszett juhát. Őrá jellemző módon támogatja mindazokat, akik segítségre szorulnak. Szelíden és kedvesen törődik a bűntől beteg lelkekkel, gyógyulást és erőt ad nekik. […]
A Megváltó egész életét az érdektelen jóindulat és a szentség szépsége jellemezte. Ő a jóság példaképe számunkra. Munkásságának elejétől fogva kezdték az emberek még tisztábban megérteni Isten jellemét. Tanításait saját életével szemléltette. Jézus kitartásában nem volt konokság, jóindulatában nem volt gyengeség, a szelídségében és a kedvességében pedig nem volt érzelgősség. Kifejezetten barátságos volt, mégis tartózkodott a túlságosan „családias” közeledéstől. Mértéktartása nem vezetett vakbuzgóságra, és hiányosságokat sem okozott. Nem igazodott a világhoz, mégis különleges figyelmet fordított a legutolsó ember felé is. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 261–262. o.
 

Amikor szenvedünk, könnyű azt gondolni, hogy egyedül az számít, ami éppen velünk történik. Viszont van egy teljesebb kép a csak „én” helyzethez képest (lásd Róm 8:22; Jel 12:7).

1. Olvassuk el Hab 1:1-4 szakaszát! Mivel kellett Habakuknak szembenéznie?

Arra számíthatnánk, hogy Isten valami ilyesmit mond: „Ez szörnyű, Habakuk! Most azonnal indulok hozzád segíteni!” Ám az Úr pont az ellenkezőjét feleli. Azt mondja a prófétának, hogy a helyzet csak még roszszabb lesz. Erről olvasunk Hab 1:5-11 részében.

Izraelt fogságba vitték az asszírok, de Isten kijelenti, hogy a legroszszabb még ezután jön: a babilóniaiak fogják elhurcolni Júda népét. Habakuk újból felkiált a 12-17. versekben, és várja, milyen választ fog kapni.

2. Hogyan kelt reménységet Hab 2:2-3 verseiben az, hogy Isten bejelenti Babilon pusztulását?

Habakuk próféta könyve 2. fejezetében ígéri meg az Úr Babilon pusztulását. Zsid 10:37 idézi Hab 2:3 versét, ami a jövőbeli ígéret messiási vonatkozására utal. Babilon pusztulásával azonos határozottsággal kapjuk meg „a nagy Babilon” (Jel 18:2) pusztulásának hírét is.
Habakukot nagy gonoszság vette körül, ráadásul Isten még azt is mondta, hogy ezután csak rosszabb lesz. Pontosan itt találjuk magunkat a megváltás történetében. Rettenetes gonoszság vesz minket körül, a Biblia pedig megjövendöli, hogy ennél még sokkal rosszabb következik. Habakuk túlélésének az volt a kulcsa, hogy Isten megmutatta neki a teljes képet. Így a 3. fejezetben a próféta képes teljes erővel dicsőíteni az Urat, arra alapozva, amit Isten a jövőben tenni fog.
 

Olvassuk el Hab 3:16-19 részét! Mit nevez a próféta a reménysége alapjának? Miben reménykedik Isten népe, miközben várja a végső prófétai események kibontakozását? Hogyan szerezhetjük meg ezt a reménységet?

EGW idézet

Habakuk próféta, látva kora hűségeseinek helyzetét, ebben a kérdésben fejezte ki szívének terhét: „Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot?” (Hab 1:2–3)
Isten válaszolt hűséges gyermekei kiáltására. A prófétával – akit szószólóul választott – elmondatta, hogy megbünteti a népet, amely tőle elfordulva pogány isteneknek szolgál. A jövő után érdeklődők közül még életben lesznek egyesek, amikor csoda útján fogja alakítani a föld uralkodó népeinek ügyeit, és a babiloniakat hatalomra juttatja… Júda fejedelmeit és a nép színe-javát fogolyként viszik Babilonba. Júda városait, falvait és megművelt szántóföldjeit elpusztítják. Semmit sem kímélnek.
Habakuk bízott abban, hogy Isten szándéka népével ebben a rettenetes büntetésben is valahogyan teljesülni fog. Alázatosan hajol meg Jahve kinyilatkoztatott akarata előtt. „Uram, ősidőktől fogva te vagy az én szent Istenem” – kiáltott fel! Hitével túllátott a közvetlen jövő ijesztő kilátásain. Megragadva a drága ígéreteket, amelyek Istennek benne bízó gyermekei iránti szeretetéről tanúskodtak, hozzátette: „Nem fogunk meghalni!” (Hab 1:12) Hitének megvallásával letette ügyét és minden hívő zsidó ügyét a könyörületes Isten kezébe. – Próféták és királyok, 385–386. o.

Az a hit, amely erőt adott Habakuknak, valamint minden szentnek és igaznak is a súlyos próba idején, ma is élteti Isten népét. A legsötétebb órákban, a legijesztőbb körülmények között is bízhat a keresztény hívő a minden fény és hatalom Forrásában. Nap mint nap megújulhat reménye és bátorsága Istenbe vetett hite által. „Az igaz ember a hite által él.” Isten szolgálatában nem kell sem csüggedni, sem bizonytalankodni, sem félni! Az Úr nemcsak valóra váltja a benne bízók legdrágább reményeit, hanem annál többet tesz. Megadja azt a bölcsességet, amelyre különböző helyzetekben szükség van. – Próféták és királyok, 386. o.

A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. Talán sokan, akikben bíztunk, elhullanak az úton. De mondjuk bizakodóan a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: „Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2:20) Tartsuk mindig emlékezetünkben ezt a vigasztaló kinyilatkoztatást: „Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg: ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el… az igaz ember a hite által él.” (Hab 2:3–4) – Próféták és királyok, 387. o.
 

Oswald Chambers a következőt írta: „Kérdeztük már Istentől, hogy mit fog tenni? Sosem ad erre választ. Az Úr nem mondja el, mit fog tenni, hanem azt mutatja meg, hogy kicsoda Ő” (Oswald Chambers: My Ut­ most for His Highest. Uhrichville, OH, 1963, Barbour & Company, Inc., Jan 2.). Mit érthet Chambers ezen?
Ahogyan azt már tudjuk, Jób könyve a férfi nagy személyes tragédiájával kezdődik. Mindent elveszít az életén és a feleségén kívül, aki azt tanácsolja neki, hogy „Átkozd meg az Istent, és halj meg” (Jób 2:9)! Az ezután következő beszélgetésben a barátai azt próbálják kitalálni, hogy miért történt mindez. Isten hallgat a beszélgetés teljes ideje alatt. Majd a 38. fejezetben hirtelen megjelenik és megszólal: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel” (Jób 38:2)? Majd megállás nélkül körülbelül hatvan olyan kérdést tesz fel Jóbnak, amelytől a pátriárka szava is elakad. Nyissuk ki a Bibliánkat, és fussuk végig ezeket a kérdéseket a 38-39. fejezetekben! Jób az utolsó kérdés után azt válaszolja, hogy „Bizony köny­ nyelmű voltam! Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egy­ szer beszéltem, de ezután nem szólok, vagy ha kétszer is, többé már nem teszem” (Jób 40:4-5, RÚF). Isten viszont még nem fejezte be. Újrakezdi és egy sor másik „nagy” kérdést tesz fel egymás után.
 

3. Olvassuk el Jób végső válaszát Jób 42:1-6 szakaszában! Mit akart Isten közölni vele, és milyen hatással volt ez rá?

Az Úr egyszer sem válaszol Jób barátai „miért” kérdéseire, ugyanakkor a teremtett világ csodáiban megmutatkozó páratlan nagyságáról fest képet. Jóbnak ezek után már nincs szüksége feleletre. A magyarázat szükségességét elhomályosította a ragyogó kép Isten nagyságáról. Lenyűgöző paradoxon bontakozik ki ebben a történetben. Reményt és bátorítást meríthetünk abból, ha felismerjük, hogy milyen keveset tudunk. Ösztönszerűen abban próbálunk meg vigaszt találni, hogy mindent tudunk, amikor azonban nem ez a helyzet, elcsüggedünk. Az Úr viszont időnként azért vet fényt a tudatlanságunkra, hogy felismerhessük: az ember csak abban talál biztonságot, aki sokkal hatalmasabb nála.

Történik velünk most olyan, aminek az okát nem tudjuk megérteni? Ebben az esetben összpontosítsunk Isten jellemére! Hogyan találhatunk ebben reményt, ami segíthet kitartani a mostani felfoghatatlan helyzetben?

EGW idézet

A zsidók általánosan hitték, hogy a bűn ebben az életben elnyeri büntetését. Minden betegséget büntetésnek tekintettek, mondván, hogy a szenvedő vagy szülei valamilyen rossz cselekedetet követtek el. Igaz, hogy minden szenvedés Isten törvényének áthágásából származik, de ezt az igazságot elferdítették. Sátán, minden bűnnek és következményének szerzője, arra vette rá az embereket, hogy a betegséget és halált

Istentől származónak tekintsék – büntetésnek, melyet önkényesen kiró a bűn ellenében. Ezáltal, akit súlyos betegség vagy szerencsétlenség sújtott, annak még azt a terhet is cipelnie kellett, hogy nagy bűnösnek tekintették.
Így készítették az utat a zsidók, hogy elvessék Jézust. Úgy tekintettek rá, mint aki „ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől”, holott „betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá”, és elrejtették előle orcájukat (Ésa 53:4).
Isten ennek elejét akarta venni egy tanítással. Jób története megmutatta, hogy a szenvedéssel Sátán sújtja az embert, Isten pedig uralja azt kegyelmi szándékából. Izráel azonban nem értette meg a leckét. A zsidók ugyanazt a hibát ismételték meg Krisztus elvetésével, amiért Isten megrótta Jób barátait.
Krisztus tanítványai is osztoztak a bűn és szenvedés kapcsolatáról alkotott zsidó felfogásban. Jézus kijavította tévedésüket, de nem magyarázta meg az emberi szenvedés okát, hanem elmondta a következményeket. A szenvedés által lesznek nyilvánvalókká Isten művei. – Jézus élete, 471. o.

Az igazi szentség és alázat elválaszthatatlan egymástól. Minél közelebb van a lélek Istenhez, annál engedelmesebb és alázatosabb. Amikor Jób a vihar közepette hallotta Isten hangját, felkiáltott: „Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42:6) Ésaiás pedig, amikor látta Isten dicsőségét, és hallotta a kerubok dicsőítő hangját – „Szent, szent, szent a seregeknek Ura!” –, ő maga is felkiáltott: „Jaj nékem, elvesztem…” (Ésa 6:3, 5) Aki akár egy aprócska villanását is felfogja Isten semmihez sem hasonlítható szeretetének, mindent hiábavalóságnak tekint, és szemeit az Úrra emeli, aki kitűnik tízezer közül is, és akinek lénye „mindenestől fogva kívánatos”. A szeráfok és kerubok eltakarják az arcukat, amikor Jézus előtt állnak. Mennyivel inkább helytelen, hogy az ember önmagát magasztalja fel! Ehelyett inkább öltözze fel az alázatot, hagyjon fel minden elsőbbségért vívott küzdelemmel, és tanulja meg, hogy mit jelent az alázatos és szelíd szív. Aki Isten dicsőségét és végtelen szeretetét szemléli, alázattal fog magára tekinteni, viszont Isten jellemét szemlélve elváltozik a mennyei képmásra. – That I May Know Him, 175. o.
 

„Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobbkezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek” (Ézs 41:13)!
Valaki egyszer felvetette: „Ki távolodott el, amikor úgy tűnik, Isten nincs a közelben?” Amikor beköszöntenek a problémák, azt feltételezzük, hogy az Úr elhagyott bennünket, pedig igazából nem ment sehová.
A fogságban levő zsidóknak igen távolinak tűnt Isten. Ézsaiás bátorításain keresztül viszont a jövőbeli szabadulásról biztosította őket az Úr. Azt szerette volna, ha a népe tudja, nem távolodott el tőlük, és van okuk a reménységre annak ellenére, hogy még sok évnek kellett eltelnie a Jeruzsálembe való visszatérésig.
 

5. Olvassuk el Ézs 41:8-14 részét! Milyen oka volt a reménységre a szabadulásra váró népnek? Hogyan segít nekünk ez az ígéret, miközben mi is várunk arra, hogy véget érjen a földi száműzetésünk?

Ézs 41:13 versében található az egyik leghatásosabb kép. A világegyetem mindenható Istene elmondja, hogy népének nem kell félnie, mert Ő az, aki jobbkezüket fogja. Az egy dolog, ha elképzeljük, amint innen több fényévnyi távolságra hatalmas trónjáról irányítja a földi eseményeket. Az viszont már teljesen más, ha felismerjük, hogy közel van hozzánk, fogja szeretett népe kezét.
Az elfoglaltságok sűrűjében talán nem könnyű arra gondolni, hogy Isten közel van hozzánk. Az viszont rengeteget számít, amikor felidézzük, hogy Ő Immánuel, „Velünk az Isten”. Amikor körülvesz minket a jelenléte, velünk vannak a céljai, az ígéretei, mint ahogy az átformáló ereje is.
 

Próbáljunk ki valamit a következő néhány napban! Amikor csak lehet, emlékeztessük magunkat: a világegyetem Istene elég közel van hozzánk ahhoz, hogy megfogja a kezünket és személyesen nyújtson nekünk segítséget! Beszéljük meg a tapasztalatainkat szombaton az osztályban!

EGW idézet

Sokan rendelkeznek téves felfogással a hittel kapcsolatosan, ezért nem a kapott előjogok szintje szerint élnek. Az érzelmeket összetévesztik a hittel, így folyton boldogtalanok és zavartak, mivel Sátán az előnyére használja fel azt, hogy nincs ismeretük és nem szereztek tapasztalatokat. El kell hinnünk, hogy Isten választottai vagyunk, akiket kiválasztott, hogy hitünk gyakorlása, Krisztus kegyelme és a Szentlélek munkálkodása által üdvösséget nyerjünk. Dicsőítenünk és magasztalnunk kell az Urat ily nagy előjogért, amit érdemtelenségünk ellenére tanúsított irántunk. Isten szeretete folytán a lélek Krisztushoz vonzódik, hogy kegyelem által járulhasson az Atya elé. […]
Atyánk szeretetét árasztja a világban élő választott népére. Hűséges gyermekeit Krisztus váltotta meg a vére által, hogy válaszolhassanak hívására, és közeledhessenek hozzá. A Mindenható kegyelme által választattak ki, hogy engedelmes gyermekekként megváltásban részesüljenek. Kiárad rájuk Isten ingyen kegyelme és szeretete. Aki megalázza magát, mint egy kisgyermek, elfogadja Isten Igéjét, és gyermeki őszinteséggel engedelmeskedik, ott lesz Isten választottai között. – Our High Calling, 77. o.

Testvéreim, a szeretett Jánossal intelek: „nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten fiainak hívnak” (1Jn 3:1). Mekkora szeretet, milyen páratlan szeretet ez, hogy mi, bűnösök és elidegenedettek, mégis visszatérhetünk Istenhez, Ő pedig befogad családjába! Atyánknak hívhatjuk, ami először is a mi szeretetünk jele, de Isten gondoskodásának is ígérete, biztosítéka, és annak is, hogy Őhozzá tartozóknak ismer el bennünket. […]
Mindaz a szülői szeretet, amely az emberek szívében nemzedékről nemzedékre él, a gyöngédség forrásai, melyek az ember lelkében megnyíltak – jelentéktelen csermelyek csupán Isten végtelen, kimeríthetetlen szeretetének határt nem ismerő óceánjához képest. Nyelv el nem mondhatja, toll nem képes leírni. Elmélyedhetsz abban életed minden napján. Szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd. Segítségül hívhatod Isten adta összes erődet és képességedet abbeli igyekezetedben, hogy felfoghasd a mennyei Atya szeretetét és irgalmasságát, de azután még mindig megmarad a végtelenség. Mégsem értheted meg Isten szeretetének mélységét, amely abban nyilvánul meg, hogy halálra adta Fiát a világért. Ezt még az örökkévalóság sem lesz képes teljesen kijelenteni nekünk. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 739–740. o.
 

5. Mindenki reményt keres. Viszont hol találhatjuk meg? Egyesek számára egy barát mosolya jelenti a reménységet, másoknak az anyagi biztonság és a szilárd házasság adja. Személy szerint mi hol keresünk reményt és bátorítást?

Jeremiás a fogságban reményvesztetté vált népnek ír. „Babilon folyó­ vizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékeztünk” (Zsolt 137:1). A próféta több okot is felsorol arra, hogy miért nem szabad feladniuk a reményt, még ha meg is szakad a szívük.

6. Milyen okokat ad a reményre Jer 29:1-10 szakasza?

Ebben az igeszakaszban a reménység három fontos forrását érdemes kiemelni.
Isten először is azt jelenti ki, hogy nem szabad feladniuk a reményt, mert a helyzetüket nem a véletlen vagy a kiszámíthatatlan gonoszság szülte. Az Úr elmondja: „a foglyoknak, akiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem” (Jer 29:4). Úgy tűnik, hogy gonoszság veszi őket körül, Júda mégsem került ki Isten tenyeréből.
Másodszor Isten azt mondja a népének, hogy nem szabad feladniuk a reményt, mert Ő még a jelen nehézségeik közepette is képes munkálkodni. „És igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldötte­ lek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek” (Jer 29:7).
Harmadszor pedig azért nem szabad elcsüggedniük, mert Isten egy meghatározott időben véget vet majd a száműzetésüknek: „Mihelyt el­ telik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozlak titeket e helyre” (Jer 29:10).
Isten elmagyarázza, hogy Ő irányította a múltjukat, a jelenüket, és azt teszi majd a jövőben is, ezután pedig csodálatosan kifejezi gyengéd gondoskodását (lásd Jer 29:11-14).
 

Olvassuk el Jer 29:11-14 részét, és helyettesítsük be oda a saját nevünket, ahol többes szám második személyben beszél az Úr, mintha személyesen nekünk mondaná! Alkalmazzuk ezeket az ígéreteket mindazokra a nehézségekre, amelyekben éppen benne vagyunk!

EGW idézet

Legyünk bizakodók, legyünk bátrak… Az Úr ismeri valamennyi szükségletünket. Isten hatalmas. Olyan eredményességet ruházhat szolgáira, amilyet a szükség megkíván. Végtelen  szeretete és szánalma sohase változik. Mindenható fenségével a gyöngéd pásztor szelídségét és gondoskodását elegyíti. Nem kell attól félnünk, hogy nem váltja be ígéreteit. Isten az örök igazság. Soha meg nem változtatja szövetségét, melyet az Őt szeretőkkel kötött. Gyülekezetének adott ígéretei szilárdan állnak mindörökké. Örökkévaló ékességgé és gyönyörűségessé teszi azt nemzedékről nemzedékre.
Tanulmányozzátok Ésaiás 41. fejezetét, s törekedjetek megérteni a jelentőségét. […] Aki Krisztust választotta, olyan hatalomhoz csatlakozott, melyet emberi bölcsesség és emberi erő csatasorba állítása meg nem dönthet. Kijelenti: „Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és fölkarol győzedelmes jobbom. Mert én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat. Én szólok hozzád így: Ne félj! Én megsegítelek.” (Ésa 41:10, 13) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 38–39. o.
Isten minden irgalom forrása. Irgalmas és kegyelmes az Ő neve. Nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk.  Nem  kérdezi,  méltók vagyunk-e kegyelmére, hanem szeretetének gazdagságát árasztja ránk, hogy ezzel méltóvá tegyen. Isten nem bosszúálló. Nem büntetni akar, hanem megmenteni. Még gondviselésén át tanúsított szigorának is az a célja, hogy üdvözítse konok teremtményeit. Erős vággyal sóvárog enyhíteni az emberek bajain, balzsamával szeretné begyógyítani sebeiket. – Gondolatok a hegyibeszédről, 22. o.

Isten célja ma is az, mint amikor Izráelt kihozta Egyiptomból. Mikor a világ látja Isten jóságát, kegyességét, igazságát s a gyülekezetben megnyilvánuló szeretetét, akkor a jellemét látja. S mikor Isten törvénye ennyire meglátszik életükben, a világ is felismeri azok fensőbbségét, akik minden más népnél jobban szeretik, félik és szolgálják Istent. Szeme rajta nyugszik népének minden tagján. Terve van mindegyikükkel. Az a célja, hogy megkülönböztetett nép, szent utasításának gyakorlói legyenek. Isten mai népéhez ugyanúgy szól a szent ihletés szava, mint a régi Izráelhez szólt: „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te, téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén.” (5Móz 7:6) […]
Ezek a szavak sem tudják kifejezni Isten szándékának nagyságát és dicsőségét, melyet népén át akar elérni. Nemcsak ennek a világnak, de az egész mindenségnek be kell mutatniuk országának elveit. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 12–13. o.
 

7. Olvassuk el Zsid 12:5-13 szakaszát! Mi ennek az üzenete a számunkra, és hogyan illeszkedik ez ahhoz, amit ebben a negyedévben eddig tanultunk?

A fenti igeszakaszban Pál a fenyítés összefüggésében beszél a próbákról. A magyar fordításban a „fenyítés” szó többször fordul elő különféle módon. A görög világban ez a kifejezés alapvetően azt jelentette, hogy „oktatás”. Tehát meg kell értenünk, hogyan tanít bennünket a hit iskolájában Isten, mielőtt megértenénk, mit ért Pál a „fenyítés” gondolata alatt A zsidókhoz írt levél 11. fejezetében.
A 11. fejezetben az apostol a hívő férfiak és nők képeit vázolja fel. A hitük tartotta őket mozgásban a különféle megpróbáltatások között. Az apostol pedig hozzánk, az olvasókhoz fordulva elmondja a 12. fejezetben, hogy mivel már olyan sokan kitartottak előttünk az elképesztő gondok ellenére, mi is képesek lehetünk végigfutni a hitéletünk pályáját. A lényeg, hogy Jézuson kell tartanunk a szemünket (Zsid 12:2), így Ő lehet a példaképünk a nehézségek között (Zsid 12:3). A 12. fejezet olyan, mintha olvasószemüveget kapnánk. Enélkül homályos a látásunk, a nehézségekről alkotott felfogásunk. Ám ha a szemüvegen keresztül nézünk, kitisztul bennünk a magyarázat a szenvedésről, amit a kultúránk összezavart és ránk erőltet. Így majd világosan értjük a próbákat, és értelmesen tudunk azokra reagálni.
 

8. Olvassunk Zsid 12:1-13 részének „szemüvegével”! Most pedig összpontosítsunk az 5-13. versekre! Válaszoljunk az alábbi kérdésekre! Honnan ered a fenyítés? Hogyan felelünk a fenyítésre? Mi a fenyítés célja?

Olvassuk el megint Zsid 12:1-13 szakaszát! Soroljuk fel mindazokat az okokat, amelyek alapot adnak a reménységre! Hogyan tapasztaltuk már a reményt a saját lelki „oktatásunk” során?

EGW idézet

Az apostolnak ez a tapasztalata tanulságot nyújt számunkra, mivel feltárja előttünk Isten munkamódszerét. Az Úr győzelemmé változtathatja azt, amit eredménytelenségnek és vereségnek látunk. Bennünket az a veszély fenyeget, hogy Istenről megfeledkezünk, és csak a láthatókra nézünk ahelyett, hogy a hit szemeivel a láthatatlanra tekintenénk. Ha azután szerencsétlenség és nyomorúság szakad ránk, azonnal készek vagyunk Istent vádolni, hogy elhanyagol és kegyetlen hozzánk. Ha jónak látja, hogy hasznavehetőségünket valamilyen irányba korlátozza, bánkódunk fölötte, mert nem gondoljuk meg, hogy Isten így is csak javunkat akarja. Bárcsak megtanulnánk, hogy a csapások Isten magasztos tervének egy részét képezik; hogy a keresztény a nyomorúság ostora alatt néha többet tehet Mesteréért, mintha nyilvánosan szolgálatában munkálkodna. – Az apostolok története, 481. o.

Azok között, akik Krisztus nevét vallják, és közeli eljövetelét várják, sokan vannak, akik még mindig nem tudják, hogy mit jelent Jézusért szenvedni. Szívüket még nem vetették alá a kegyelem hatásának, és nem haltak meg az „én”-nek, amely minduntalan követelőzik. Egyidejűleg megpróbáltatásaikról beszélnek, pedig megpróbáltatásaik legfőbb oka makacs és dacos szívük, ami annyira érzékeny, hogy könnyen sértődik. Ha ezek az emberek megértenék, mit jelent Krisztust igazán követni, hogy mit jelent igaz és őszinte kereszténynek lenni, komolyan munkához látnának. Mindenekelőtt meghalnának az „én”-nek, kitartóan imádkoznának és megfékeznék szívük szenvedélyeit. Adjátok fel önbizalmatokat, önteltségeteket, kövessétek szelíd példaképeteket, tekintsetek  Jézusra,  hitetek  megkezdőjére  és  bevégzőjére,  aki  megvetve az örömöt és dicsőséget, elszenvedte érettünk a kereszthalált és nem törődött a gyalázattal. Ő volt egykor a bűneink következtében a csendes, megölt Bárány, aki miattunk megsebesíttetett, megkínoztatott, és aki büntetésünk terhét viselte.
Óh, szenvedjünk hát Krisztusért mi is szívesen valamit! Feszítsük keresztre az „én”-t naponként, legyünk itt részeseivé Krisztus szenvedéseinek, hogy vele együtt mi is részesüljünk dicsőségében, s elnyerjük majd a dicsőség, a halhatatlanság és az örök élet koronáját. – Tapasztalatok és látomások, 113–114. o.

Ha reménykedünk abban, hogy egykor viselni fogjuk a koronát, akkor számítanunk kell a kereszt hordozására is. A leghevesebb támadások azok részéről fognak érni, akik magukat kegyes embereknek tartják. Így volt ez a világ Megváltójával is, és így lesz a követőivel is… Aki komolyan szeretné elnyerni az örökélet koronáját, nem kell meglepődnie vagy elcsüggednie amiatt, hogy a mennyei Kánaán felé tartó úton folyton akadályokba és próbákba ütközik. […] Megváltónk tudja, hogy mi a legjobb számunkra. A hit a kételyekkel, a nehézségekkel és a próbákkal vívott küzdelemben növekszik, és az erény a kísértéseknek való ellenállásban erősödik meg… János szent látásban szemlélte azokat a hűségeseket, akik  a  nagy  nyomorúságból jöttek, és ott állnak Isten trónja körül fehér ruhákban és hervadhatatlan dicsőségben… Isten és az Ige iránti hűségük megmutatkozott, és most elnyerték a menny legnagyobb tiszteletét, mivel győztek. – Our High Calling, 361. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Előtted az élet, „Az eljövendő világ iskolája” c. fejezetA Nagy Orvos lábnyomán, „Segítség a hétköznapokban” c. fejezet, Nevelés, „Iskola az örökkévalóságban” c. fejezet.

„Mindenkit érnek keserű csalódások, és olykor mindenkit hatalmába kerít a csüggedés; amikor fájdalom az ember sorsa és nehéz hinnie, hogy Isten még mindig jóságos segítője földi gyermekeinek; amikor annyira gyötrik a bajok, hogy inkább kívánja a halált, mint az életet. Ilyenkor sokan elengedik Isten kezét, és a kétely rabságába, a hitetlenség fogságába esnek. Ha ekkor megnyílna lelki szemük, és felfognák Isten intézkedéseit, megmentésükön fáradozó angyalokat látnának, akik lábukat az örök hegyeknél is erősebb alapra helyezik. És akkor új hit, új élet ébredne bennük” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 103. o.).
Naponkénti tanulmányozásra: Józs 12-18; Ellen G. White: Evangelizálás, „Gyors, diadalmas befejezés” c. alfejezet
 

1.    Mi volt Lévi nemzetségének öröksége?

2.    Ki állította magáról, hogy 85 évesen olyan erős volt, mint 40 éves korában?

3.    Melyik nagyszámú nép félt a vasszekerekkel rendelkező ellenségtől?

4.    Mi volt az a könyv, amit Józsué parancsára hét részben írtak meg egy utazás nyomán?

5.    Mire buzdít a Parancsnokunk, aki sosem téved?

Azon feltételek közepette, amelyek szerint a posztmodernizmus az elméletek  és  világszemléletek  lebontását,  újraértékelését  hirdeti,  sokan úgy vélik, hogy az emberiség reménye fogalmának, illetve e reménység forrásának átértékelésre van szüksége. Mi a reménység? Mi a forrása vagy az alapja? Az előző tanulmány az igazság és annak megértése fontosságára összpontosított. E heti tanulmányunk az Istenről, az egyedül hiteles reménység forrásáról szóló bibliai igazság távlatából vizsgálja meg a reménységet. Válságos időkben a reménység, amelyre szükségünk van, nem öngenerált vágy, hanem az Isten ígéreteibe vetett erős bizalom. Több fontos lecke megfogalmazója ez a tanulmány.
Elsősorban, Isten kiszélesíti a látómezőnket, hogy ekképpen megtaláljuk a saját helyünket, átéljük a saját tapasztalatunkat a megváltási terv és a profetikus események szélesebb keretében. Ezt a valóságot példázza Dániel, Habakuk és Jób élete. Másodsorban, Isten Teremtőként és Megváltóként mutatkozik be nekünk, aki szeret és velünk van. Harmadsorban, Isten kinyilatkoztatja számunkra a terveit, amelyeknek mi is részesei vagyunk. Nem elhanyagolható elemei vagyunk a válságnak, hanem hiányozhatatlan részei Isten teremtett világának, életének és terveinek. Annak ellenére, hogy válság vesz bennünket körül, Isten nem fogja megengedni, hogy elvesszünk. Jn 10:10–15, 28–29 szakaszaiban Jézus ünnepélyesen kijelenti, hogy a bárányai vagyunk, Ő a Pásztorunk, és a terve az, hogy örök életet ad nekünk, senki sem ragadhat ki minket az Ő és az Atya karjaiból. Isten megengedheti, hogy különböző kríziseket éljünk át, de ezzel is lelki növekedésünk a célja.
A megváltási terv és a profetikus események szélesebb kontextusának megértése segít táplálni a reménységet, hogy könnyebben keresztülmenjünk az élet tüzes kemencéin.
A reménység bibliai forrása Isten személyének megértése, annak tudatosítása, hogy Ő velünk van, terve van számunkra.

A reménység az Újszövetségben
Már az első pillanatban, hogy a bűn válsága elkezdődött bolygónkon, Isten történelmünk minden egyes szálába beleszőtte a reménységet: megígérte, hogy megszabadít és helyreállít az Ő országa számára.

Egy rövid tanulmány az Újszövetségben kifejezésre juttatott reménységről számos fontos részletet hoz felszínre: 1. Pál apostol az, aki az Újtestamentumban rendszeresebben foglalkozik a reménységgel. A Korinthusiakhoz írt levelében három nagy keresztény erényt sorol fel: a hitet, a reménységet és a szeretetet (1Kor 13:13). E három közül a szeretetet nevezi a legnagyobbnak, viszont Kolossé 1:5 versében leírja, hogy mind a hit, mind a szeretet „a reménységnek köszönhetően” (NTR) nyilatkozik meg,
„a reménység motiválja” (BVA), „a reménységnek köszönhetően létezik” (EDCR/VDC). A páli meghatározás szerint a reménység „lelkünk bátorságos és erős horgonya”, amely Jézus Krisztusba, a mennyei szentélybe kapaszkodik („beljebb hatol a kárpitnál”, Zsid 6:19).
A hitet is a reménységgel való kapcsolatában határozza meg Pál (Zsid 11:1). A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete megemlíti a hit hőseit, akik a századok folyamán éltek. Mind próbákon mentek keresztül (Zsid 11:33–38), de mindannyian rendelkeztek az ígéret és a reménység által meghatározott hittel. Egyikőjüknek sem volt része Isten ígéretének teljesedésében (Zsid 11:39), de ők tovább tekintettek koruk keretein jövőbeni hazájuk, Isten örök országa felé (Zsid 11:15–16).
Pál a szenvedés kontextusában közelíti meg a reménység témáját. Megremeg önnön gyötrődésében, mivel a szenvedés magával hozza a kitartást, a kitartás nemesíti a jellemet, a jellem pedig reménységet szül (Róm 5:4; lásd Róm 12:12). Pál a nehézsége és nagy válságai közepette is remélt (2Kor 4:9). Fegyelmezett, megfontolt emberekként nem szabad lemondanunk a reménységről (Zsid 12:5). Továbbá Pál látja, hogy a teremtett világ is küzd a „hiábavalósággal” próbái olvasztótégelyében, és nem a saját vétke, hanem Isten miatt, „aki a [hiábavalóság] alá vetette” (Róm 8:20–24).
Róm 8:18–27 szakaszában Pál bővebben beszél a reménységről. A reménységgel kezdi, amelyen éppen most megyünk keresztül: „Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Róm 8:18). Pál nem áll meg emberi szenvedésünknél, hanem kiemeli a tényt, hogy az egész természet szenved (Róm 8:19–22). A szenvedés összetett csomag. Semmi sem mentes tőle a természet világában. Mindent átfog, ami emberré tesz minket: testi, lelki, erkölcsi és érzelmi mivoltunkat (Róm 8:23).
Következésképpen Isten megváltó munkájának szükségszerűen magába kell foglalnia a teljes embert: természetét, testét, érzéseit, lénye minden jellegzetességét. Pál hangsúlyozza, hogy ez a megváltási terv jelenti a mi keresztény reménységünket, hiszen „a reménységben tartattunk meg” (Róm 8:24). Habár a helyreállítás biztos lesz, jelenleg még nem látható, azaz még nem öltötte cselekedetek formáját a történelemben. Isten megígérte, tehát biztosak lehetünk abban, hogy meg fog történni (Róm 8:24; lásd 1Kor 9:10). Reménység ez, mivel még nem valósult meg. Vár ránk a jövőben: „Amit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk” (Róm 8:25).
Megtapasztaljuk a szenvedést, a csalódást, a megértés hiányát, képtelenek vagyunk helyesen kifejezni az érzéseinket, helytelenül imádkozunk, de a Szentlélek segít nekünk azáltal, hogy Isten előtt közbenjár értünk (Róm 8:26–28). Végül mindaz, ami a legjobban számít ebben a helyzetben az, hogy bízzunk Istenben, hiszen „tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van, mint akik az Ő végzése szerint hivatalosak” (Róm 8:28). Íme, miért táplálják magukban a keresztények
„a reménység állhatatosságát” (1Thess 1:3, Károli), „a reménység erejét”,
„a kitartó reménységet” (VDC, NTR).
Egy átfogóbb bibliai tanulmány a reménységről további elemeket hoz
felszínre:
1.    A bibliai reménység Istenben gyökerezik, nem saját magunkban (Zsolt 42:11; 2Kor 1:9; 1Tim 6:17). Az Istenségnek mind a három Személye képezi a reménység forrását. Az Atya Isten „szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg” (2Thess 2:16; lásd 1Tim 4:10; Tit 1:2). Jézus Krisztus és kegyelmének evangéliuma a mi reménységünk (Ef 1:12; Kol 1:27; 1Tm 1:1; 2Tim 1:1). A Szentlélek elhozza és fenntartja a reménységet a hívők életében (Róm 5:5; 15:13; Gal 5:5). Isten nélkül nincs reménység az életben, nincsen szövetség, s így eltávolodunk Istentől (Ef 2:12; 1Thess 4:13); de Krisztusban mindenikünknek ugyanaz a reménysége: az Istentől kapott reménység, amely az evangélium által jut el Izraelhez (Ef 3:6; Kol 1:23). Péter apostoltól tudjuk, hogy Isten a mi Atyánk, aki „az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1Pt 1:3).
2.    A bibliai reménység magába foglalja Isten ígéretét, miszerint Jézus Krisztus által megszabadít minket a bűntől, a haláltól és a szenvedéstől. Máté Ézsaiás könyvéből idéz, amikor Jézust a pogányok reménységeként jellemzi (Ézs 42:1–4; Mt 12:21). Jézus azt mondja, hogy Ábrahám reménykedett abban, hogy megéli a Messiás eljövetelének napját (Jn 8:56). Ez a hit általi megigazulás reménysége (Gal 5:5).
3.    Az Istentől jövő reménység már most, jelenlegi életünkben érvényes. Reménységünk a Jézus keresztáldozata általi megváltásban gyökerezik. Számos lelki (kapcsolat Istennel) és lélektani (béke, derűlátás) kedvezményt biztosít számunkra az életben. „Isten dicsőségének reménysége” (Róm 5:2) a bűnösök megigazulása kegyelem és hit által, amely révén Isten megadja nekünk a békét Jézus Krisztusban (Róm 5:2–3). Ez „a reménység nem szégyenít meg, mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, ki adatott nékünk” (Róm 5:5). Nem hamis tehát ez a reménység! Isten cselekedetein alapszik, azaz Jézus, pontosan a megfelelő pillanatban, „a maga idejében meghalt a gonoszokért” (Róm 5:6). Ily módon kifejezte irántunk szeretetét (Róm 5:8), megmentve minket bűneinktől, kibékítve bennünket Istennel (Róm 5:9–11).
4.    Jézus első eljövetele és keresztáldozata nem a vége a megváltás történetének. Pál apostol azt mondja, hogy „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15:19). Ebből az okból kifolyólag a reménységünk a minket örök és dicsőséges életre feltámasztó Urunk, Jézus Krisztus feltámadásában gyökerezik (Kol 1:5, 27; Tit 1:2; 3:7; Zsid 10:23; lásd továbbá: 2Kor 1:9; 1Tim 4:8). Pál kijelenti, hogy üldözték a feltámadásba vetett hite miatt (ApCsel 23:6; 24:15). A feltámadás nem Pál kitalációja volt, hanem ugyanaz a reménység, amelyet Isten Izrael népének felajánlott (ApCsel 26:6; 28:20). Az apostol szavai szerint Ábrahám több nép atyja lett, mivel „reménykedve hitt minden reménység ellenére” (Róm 4:18), bízva Istenben, aki „a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglévőket” (Róm 4:17). A feltámadás reménysége Jézus, a keresztények boldog reménysége (Tit 2:13) második eljövetelekor válik valósággá.
5.    Pontosan ez a reménység képezte Izrael népének elhívatását, azonosságát, ethoszát, életét és küldetését (ApCsel 26:7). Az üdvösség e reménysége, amelyet Isten ajánl fel számunkra Jézus Krisztusban, a pátriárkák, Izrael és később a keresztény egyház révén az egész emberiséghez eljutott (Róm 15:4; 1Kor 1:7; Ef 2:12). Részt veszünk Isten reménységének továbbításában minden ember számára. Isten megígérte Évának, hogy a Magva menti majd meg a világot (1Móz 3:15). Megígérte Ábrahámnak, hogy az áldások kiáradása és a pogányok megmentése általa fog megvalósulni, azaz a Mag által, amely belőle fog megszületni (1Móz 12:3, 7; 18:18; Róm 9:4; Gal 3:8, 15–16). Megígérte Dávidnak, hogy a Magva örökké ülni fog a királyi trónon (Róm 15:12; lásd Ézs 11:1–2; 2Sám 22:51).
6.    Pál apostol a reménységre hivatkozik, amikor Isten nehézségben gyötrődő népére áldást kér: „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővelkedjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Róm 15:13; 2Thess 2:16). A reménység védősisak a keresztény páncélzatában (1Thess 5:8).

 
Dániel a „várakozás” tapasztalatát éli meg, akárcsak Habakuk. Egészen élete végéig várja, hogy véget érjen a száműzetés 70 éve, amelyről Jeremiás jövendölt (Jer 25:11–12), és megjelenjen az Istentől jövő megmentés. Ennek ellenére Isten kinyilatkoztatja Dánielnek, hogy a szenvedés és a halál története újabb 70 héttel (490 évvel) terjed ki, és ez az időszak folytatódni fog további 1810 évvel, ami összesen 2300 évet tesz ki. Egyes keresztényeknek nem tetszik ez a prófécia, mivel elhomályosítja a látómezőjüket. Talán nem kellene állandóan a jövendölésre összpontosítaniuk. Beköszönt azonban egy olyan időszak és helyzet az életben, amikor szükséges a teljes képet látnunk, bármennyire is fájdalmas a prófécia válasza. Ezt az összképet Isten kinyilatkoztatása alkotja meg a próféták által. A jövendölés nélkül (beleértve az apokaliptikus próféciákat is) Isten népe kétségbeesetten küzdeni fog reménysége megőrzéséért, miközben egyre több személyesés globális válságon megy keresztül. A próféciai kinyilatkoztatás összképe hogyan segít bízni Istenben és gondviselésében a próbák közepette?