TELJES ERŐVEL A KÜZDELEMBEN

Egy férfi és egy nő ült egymás mellett egy beszélgetős műsorban, mindketten elveszítették a gyereküket. A nő haragja és keserűsége, akinek a fiát húsz éve gyilkolták meg, ugyanakkora volt, mint annak idején. A férfi azonban teljesen más volt. A lányát terroristák ölték meg néhány évvel korábban, de ő elmondta, hogy megbocsátott a gyilkosoknak, és arról is beszélt, hogyan formálta át Isten a fájdalmát. Iszonyatos volt a vesztesége, rajta mégis az látszott, hogyan gyógyít meg bennünket Isten még életünk legsötétebb pillanataiban is.
Miért reagálhat két ember ennyire eltérő módon? Hogyan történik meg a lelki változás a keresztények életében, ami lehetővé teszi, hogy felnőjünk az élet tűzpróbái során, és azok ne taglózzanak le?

A hét dióhéjban: Mi a szerepe az akaratunknak és az akaraterőnknek az önmagunkkal és a bűnnel folytatott küzdelemben? Hogyan kerülhetjük el, hogy az érzelmeink határozzák meg, milyen döntéseket hozunk? Miért kell kitartanunk és nem feladnunk a tűzpróbában?
 

EGW idézet

Ábrahámnak előbb el kellett szakadnia ifjúkori társaitól ahhoz, hogy Isten alkalmassá tehesse nagy feladatára, a szent jövendölések megőrzésére. A rokonok és barátok befolyása gátolta volna azt a nevelést, amelyet Isten akart szolgájának adni. […]
Nem volt könnyű Ábrahám próbája. Nem volt kis áldozat, amit Isten kívánt tőle. Erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. […]
Most is sokaknak Ábrahámhoz hasonló próbája van. Nem hallják közvetlenül a mennyből Isten hangját, de Ő szól hozzájuk Igéjének tanítása és gondviselésének eseményei által. Talán azt kívánja tőlük, hogy adják fel a gazdagságot és megbecsülést ígérő életpályájukat, hagyják el kellemes  és  előnyös  társaságukat,  szakadjanak  el  rokonságuktól, hogy önmegtagadást igénylő viszontagságos, áldozatos útra lépjenek. Isten… érezteti velük, hogy az Ő segítségére van szükségük, és megtanítja őket egyedül Őbenne bízni, hogy kinyilatkoztathassa önmagát nekik. – Pátriárkák és próféták, 126. o.

A vallás miért csak kevéssé bilincseli le a figyelmünket? A világ bezzeg leköti szellemünk, testünk erejét. Azért, mivel lényünk teljes erejét ez irányban összpontosítjuk. Mert arra szoktattuk magunkat, hogy komolyan és erőteljesen végezzük világi dolgainkat, míg gondolataink önkéntelenül az irányba nem fordulnak. A keresztények ezért tartják nehéznek a lelki életet, a világit pedig könnyűnek. Arra szoktatták testüket-lelküket, hogy az irányban fejtsék ki erejüket. Vallásos életükben egyetértenek ugyan Isten szava igazságaival, gyakorlati megvalósításával viszont nem.
A vallásos gondolatok és az önzetlenség ápolása nem része az oktatásnak. A lelki gondolatokat és az Isten tiszteletét nem teszik a nevelés elidegeníthetetlen részévé. Holott ezeknek kellene hatniuk ránk és uralkodniuk egész lényünkön. Az a hiányosságunk, hogy nem vált szokásunkká jót cselekedni. Kedvező körülmények között ugyan neki-neki rugaszkodunk, mégsem az gondolkodásunk uralkodó elve, hogy természetesen és készségesen Isten dolgaival foglalkozzunk. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 263–264. o.

Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbre vitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek próbára teszik jellemüket, és megmutatják még önmaguk előtt is rejtett hibáikat és gyengeségeiket. Isten alkalmat ad nekik e hibáik kijavítására, és alkalmassá teszi őket szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy Őrá támaszkodjanak, mert Ő az egyedüli segítségük és oltalmuk… Amikor Isten cselekvésre szólítja őket, a mennyei angyalok egyesülhetnek velük a földön elvégzendő munkában, mert készen lesznek rá. – Pátriárkák és próféták, 129. o.
 

Imádkoztunk már úgy, hogy „Istenem, kérlek tégy engem jóvá!” – mégsem látszott nagy változás? Hogyan lehet, hogy Isten hatalmas átformáló erejét kérjük az életünkre nézve, de minden változatlannak tűnik? Tudjuk, hogy az Úrnak kifogyhatatlan természetfeletti erő áll a rendelkezésére, amit készségesen felajánl nekünk. Szeretnénk is igénybe venni, ám úgy látszik, mégsem változik meg az életünk annyira, hogy egyezzen azzal, amit Ő kínál nekünk. Miért? Az egyik ok bosszantóan egyszerű: bár a Szentléleknek végtelen a hatalma arra, hogy átformáljon bennünket, a saját döntéseinkkel azonban korlátozhatjuk a tetteit.

1. Olvassuk el Jn 16:5-15 részét! Jézus ebben az igeszakaszban úgy nevezi a Szentlelket, hogy „az igazságnak Lelke” (Jn 16:13). Mit tesz értünk a Szentlélek? Mit árul el ez a rész erről?

Bár a Szentlélek bemutathatja nekünk az igazságot a bűnösségünkről, a megtérést nem végezheti el bennünk. Megmutathatja a legnagyszerűbb igazságokat Istennel kapcsolatban, de arra nem kényszeríthet, hogy elhiggyük azt vagy engedelmeskedjünk neki. Amennyiben akár a legenyhébb módon is kényszerítene bennünket, elveszítenénk a szabad akaratunkat, Sátán pedig azzal vádolhatná meg, hogy befolyásolja a gondolatainkat és az érzéseinket, amivel csalna a nagy küzdelemben. Amikor a mennyben kitört a háborúság, az Atya nem kényszerítette sem Sátánt, sem az angyalokat, hogy higgyenek jóságában és igazságosságában, megtérésre sem erőltette őket. Az Édenben is egyértelművé tette az igazságot a kert közepén álló fáról, de sem Évát, sem Ádámot nem gátolta meg abban, hogy a szabad akaratukkal élve engedetlenek legyenek, pedig annyi minden forgott kockán. Isten ma sem fog másként bánni velünk. Tehát a Szentlélek megmutatja az igazságot Istenről és a bűnről, majd megkérdezi: „Mit fogsz most tenni annak fényében, amit megmutattam?”
Ugyanez a helyzet, amikor benne vagyunk a tűzpróbában. Időnként pontosan azért kerülünk bele, mert nem engedelmeskedtünk, vagy nem bántuk meg a bűneinket. Tudatosan el kell döntenünk, hogy kitárjuk a bűnbánat ajtaját és engedelmeskedni fogunk, mielőtt az Atya munkához láthatna és az erejével átformálna bennünket

Miről igyekezett meggyőzni bennünket mostanában az „igazságnak Lelke”? Mennyire figyelünk a hangjára? Ami pedig a legfontosabb, milyen döntéseket hozunk meg a szabad akaratunkkal?

EGW idézet

A Lélek oly túláradva szállt az imádságban elmélyült és várakozó tanítványokra, hogy minden szívet magával ragadott. Az Örökkévaló hatalmasan nyilatkozott meg egyházának. Úgy tetszett, mintha ennek az évszázadok óta visszatartott erő kiárasztása a mennyet nagy örömmel töltené el, hogy a Lélek kegyelmi kincseit a gyülekezetre kitöltheti. Ennek hatása alatt a bűnbánat, a megtérés szava egyesült a bűnbocsánat felett érzett öröm énekeivel. Jövendölések is hangzottak el. Az egész menny csodálattal hajolt le, hogy e hasonlíthatatlan, sőt felfoghatatlan szeretet bölcsességét szemlélje és csodálja. Ámulattól elragadtatva kiáltottak fel az apostolok: „Ez az igazi szeretet!” A kapott adományt megragadták, és mi volt ennek eredménye? A Lélek kardja új erővel élesítve, a menny villámaival megedzve áttörte a hitetlenséget! – Az apostolok története, 38. o.

A Szentlelket Isten adta megújító erőként, hogy hathatóssá tegye a Megváltó halála által szerzett üdvösséget. Igyekszik az emberek figyelmét állandóan arra a nagy áldozatra irányítani, amelyet Krisztus hozott a golgotai kereszten. Bemutatja Isten szeretetét a világ előtt, és a bűneiről meggyőzött lélek számára hozzáférhetővé teszi a Szentírás értékeit.
Miután a Szentlélek meggyőzte az embert bűneiről, az életszentség és igazság színvonalát feltárta előtte, elvonja szeretetét e világ dolgaitól, és betölti lelkét a szentség utáni vággyal. „Az elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16:13) – jelentette ki az Üdvözítő. Ha az emberek készek arra, hogy a Lélek munkálkodjon bennük, akkor egész lényük megszentelődését véghezviszi. A Szentlélek az isteni jellemvonásokat vési be a lélekbe. Hatalma által oly világossá teszi az élet útját, hogy senki sem tévedhet el. – Az apostolok története, 52. o.

Amint a próbák sűrűsödnek körülöttünk, mind az elkülönülés, mind az egység láthatóvá válik majd sorainkban. Némelyek, akik ma készen állnak magukra ölteni a harci fegyverzetet, az igazi veszedelem idején kimutatják, hogy nem sziklára építettek, és engedni fognak a kísértéseknek. Akiknek nagy világosság és értékes kiváltságok álltak rendelkezésükre, de nem hatott rájuk, azok valamilyen ürüggyel elpártolnak tőlünk. Mivel nem fogadták be az igazság szeretetét, hallgatni fognak az ellenség félrevezetésére. Elpártolnak a hittől, s megtévesztő szellemekre és ördögi tanításra hallgatnak. Másrészt, mikor az üldözés vihara ránk tör, az igazi juhok hallani fogják az igaz Pásztor hangját. Önmegtagadó igyekezetet fejtenek majd ki az elveszett megmentéséért. Sok eltévelyedett visszatér a nyájhoz, hogy kövesse a nagy Pásztort. Isten népe közeledni fog egymáshoz, s egységesen száll szembe az ellenséggel. Tekintettel a közös veszedelemre, megszűnik az elsőbbségre törekvés, nem lesz vita, hogy ki számít a legnagyobbnak. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 400. o.
 

Mi az eddigi életünk legnagyobb teljesítménye? Nem pusztán azért érünk el sikereket, mert reggel kikászálódtunk az ágyból. Ha valami érdemlegeset fel akarunk mutatni az életben, akkor az időbe és erőfeszítésekbe kerül. Ugyanez igaz a Krisztussal való tanítványi kapcsolatunkra nézve is.

Olvassuk el Kol 1:28-29 szakaszát! Pál itt arról beszél, hogyan munkálkodik benne Isten. Hogyan derül ki ugyanakkor az is ebből a részből, hogy az emberi erőfeszítés szintén része a kérdésnek? Lásd még 5Móz 4:4; Lk 13:24;Kor 9:25; Zsid 12:4!

Kol 1:29 versében érdekes betekintést kapunk abba, ahogyan Pál az Istennel való kapcsolatát látja ennek a munkának a tekintetében. Elmondja, hogy tusakodik, de azt Isten erejével teszi.
A „munkálkodni” azt jelenti, hogy „fáradozni”, „kimerülésig dolgozni”. Kifejezetten versenyre készülő sportolókra használták ezt a kifejezést. A „tusakodni” igének fordított következő szó egyes nyelvekben azt jelenti, hogy „szenvedni”. Tehát egy olyan sportolónak a képét látjuk magunk előtt, aki minden erejét megfeszíti, hogy győzhessen. Majd Pál csavar egyet a gondolatmeneten: nem a saját erejével küzd, hanem azzal, amit Isten bocsát a rendelkezésére. Így azt az egyszerű következtetést szűrhetjük le az apostol szolgálatáról, hogy hatalmas személyes erőbefektetést és fegyelmet igényelt, de Isten erejéből végezte el. Ez a kapcsolat ugyanígy működik a mi esetünkben is, amikor krisztusi jellem kialakítására törekszünk.
Erre azért fontos emlékezni, mert olyan világban élünk, ahol minél többet akarunk elérni a lehető legkevesebb erőbefektetéssel. Ez a gondolat beszivárgott a kereszténységbe is. Egyes evangelizátorok azt ígérik, hogy elég csak hinni, és a Szentlélek majd elképesztő természetfeletti erővel árad ránk és hatalmas csodákat fog tenni. Ez viszont veszélyes féligazság, ami arra a következtetésre vezeti az embert, hogy csupán várnunk kell Isten erejének a megmutatkozására, miközben kényelmesen üldögélünk a székünkön!

Mit tapasztaltunk már a Pál által említett tusakodással kapcsolatban? Mire irányítja Isten a figyelmünket a mostani küzdelmeinkkel? Hogyan tanulhatjuk meg átadni magunkat Isten akaratának?

EGW idézet

A Szentlélek munkája nem mentesít azon felelősség alól, hogy képességeinket és talentumainkat munkába kell állítanunk. Ellenkezőleg, a Lélek tanít meg arra, hogyan használjuk fel ezeket Isten dicsőségére. Isten kegyelmének különleges vezetése alatt az emberi képességeket a legjobb célokra lehet felhasználni ezen a földön. A tudatlanság nem növeli azok alázatát vagy lelkiségét, akik Krisztus követőinek tartják magukat. A mennyei Ige igazságait leginkább az intelligens keresztény képes értékelni. Krisztus azok által dicsőíttetik meg, akik értelmesen szolgálják Őt. A nevelés nagy célja azon képesség elsajátítása, hogy fel tudjuk használni az Istentől kapott erőt úgy, hogy azzal a Biblia vallását képviseljük, és hirdessük Isten dicsőségét.
A ránk bízott képességekről számot kell adnunk annak, aki életre hívott bennünket. Teremtőnk iránti kötelességünk ápolni és tökéletesíteni a talentumainkat. A nevelés fegyelmezi az elmét, fejleszti az értelmi erőt, és késztet Isten dicsőségének hirdetésére. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 361–362. o.

A gonosz angyalok harcolnak a lelkekért, és Isten angyalai állnak ellenük. Ez valódi, nagyon kemény küzdelem. Gonosz angyalok tolonganak a lelkek körül, s mérgező befolyásukkal rontják a légkört, tompítják az értelmet. Szent angyalok aggódva figyelik ezeket a lelkeket, s arra várnak, hogy Sátán seregét visszaverhessék. De a jó angyaloknak nem feladatuk, hogy befolyásolják az ember értelmi világát az egyén akarata ellenére.
Amikor Sátán egy lélek elvesztésének veszélyét látja, akkor a végsőkig megfeszíti erejét, hogy továbbra is a fogságában tartsa. Ha az ember a veszedelem tudatára ébredt, s kétségbeesetten és buzgón kér erőt Jézustól, Sátán fél, hogy elveszíti foglyát. Megerősíti seregét, hogy a szegény lélek útját állja, és sötét falat formál körülötte, hogy a menynyei világosság ne juthasson el hozzá. De ha a veszélyben levő ember kitart, s gyámoltalanságában és gyengeségében Krisztus vérének érdemeire hivatkozik, Jézus meghallgatja a hitből fakadó komoly imákat, s újabb, igen erős angyalsereget küld a küzdő lélek szabadítására. […]
A nagyhatalmú, mennyei fegyverzetbe öltözött angyalok az elfáradt, üldözött lélek segítségére jönnek, és Sátán a seregeivel együtt visszavonul, mert jól tudja, hogy a csatát elveszítette. – Üzenet az ifjúságnak, 52–53. o.
 

Az akarat legnagyobb ellenségei közé tartoznak az érzelmek. Kultúránkban egyre inkább ki vagyunk téve közvetlenül az érzékeinkre ható és heves reakciókat kiváltó képeknek, zenéknek, amelyek haragot, félelmet vagy éppen kívánságot keltenek bennünk anélkül, hogy észrevennénk. Hányszor gondolunk ilyesmit: „Mihez volna kedvem vacsorára?”
„Mit szeretnék ma csinálni?” „Jól esne ezt megvenni?” Az érzelmeink így mélyen összefonódnak a döntéseinkkel. Nem feltétlenül rosszak, de hogy mit érzek valamivel kapcsolatban, annak kevés köze van ahhoz, hogy az valójában jó vagy a legjobb volna. Az érzéseink hazudhatnak nekünk („Csalárdabb a szív mindennél” [Jer 17:9]), hamis képet festhetnek a valóságról, ami miatt rossz döntéseket hozhatunk meg, és végül belekerülünk a saját magunk által készített kohóba.

3. Milyen példákat látunk a Bibliából, amelyekben az emberek Isten Igéje helyett az érzelmeik alapján hoztak bizonyos döntéseket? Mik voltak azok következményei? (Lásd például 1Móz 3:6, Sám 11:2-4 és Gal 2:11-12 verseit!)

4. Olvassuk el 1Pt 1:13 versét! Mi foglalkoztatta Pétert? Mit akart, hogy mit tegyenek az olvasói?

Péter megértette, hogy az elme a testünk kormányrúdja, és az irányítása nélkül az éppen feltámadó érzések irányítanak majd bennünket.
Képzeljük el, hogy egy keskeny ösvényen haladunk a Pásztor otthona felé! Mellette számos más út vezet különféle irányba. Vannak, amelyek arra visznek, ahová nem szeretnénk eljutni. Mások hívogatónak tűnnek, az érzéseinkre, az érzelmeinkre és a vágyainkra hatnak. Ha viszont bármelyikre rálépünk, elhagyjuk a helyes utat, és olyan irányba kezdünk el haladni, amiről kifejezetten nehéz lesz letérni.

Milyen fontos döntések előtt állunk? Tegyük fel magunknak őszintén a következő kérdést: „Honnan tudom, hogy a döntéseimet Isten Szava helyett inkább az érzéseim, az érzelmeim és a vágyaim alapján hozom-e meg?”

EGW idézet

Mindnyájunknak el kell végeznünk ezt a munkát, hogy „felövezzük elménk derekait”, rendbe szedjük gondolatainkat, felkészüljünk, józanok legyünk és vigyázzunk imában. Uralnunk kell az elménket: olyan gondolatoknál időzzünk, amelyek erősítik erkölcsi erőnket. Gondolataink legyenek tiszták, elmélkedjünk tiszta dolgokról, ha azt akarjuk, hogy szavaink kedvessé váljanak Isten előtt, és embertársaink áldására szolgáljanak.
Gondosan kell védelmeznünk az elménket. Nem szabad megengednünk, hogy olyan gondolatok foglalják le, amelyek tönkretennék egészséges működését, gyengítenék és megsemmisítenék életerejét. Hogy ezt megakadályozhassuk, előre be kell vetnünk jó maggal, amely felnövekedve gyümölcstermő ágakat hoz. […]
Azok a fiatalok, akik örömet találnak Isten Igéjének olvasásában és az imádságban, mindig felüdülnek, mert az élet kútforrásából merítenek. Az erkölcsi kiválóság olyan magas fokát és a gondolkodás oly mélységeit érik el, amelyet a legtöbben fel sem tudnak fogni. Az Istennel való érintkezés jó gondolatokat, nemes törekvéseket ébreszt, elősegíti az igazság megértését, és magas célkitűzésre ihlet. Azokat, akik így összekapcsolódnak Istennel, Ő elismeri fiainak és leányainak. Állandóan magasabbra jutnak, tiszta látást nyernek Istenről és az örökkévalóságról, s így az Úr világosságának közvetítőivé lesznek. – Az én életem ma, 83. o.

Kevesen érzik kötelességüknek a gondolataik és képzeletük irányítását. A fegyelmezetlen elmét nehéz hasznos gondolatokkal lekötve tartani. Ha viszont a gondolatainkat nem tereljük megfelelő mederbe, a vallás sem találhat otthont a lelkünkben. Az elménket szent és örök dolgokkal  kell  lefoglalnunk,  máskülönben  jelentéktelen  és  felületes gondolatok lesznek úrrá rajtunk. Értelmi és erkölcsi erőnket fegyelmeznünk kell, mert az csak gyakorlás által fejlődhet és erősödhet meg.
Ennek a kérdésnek a helyes megértéséhez emlékezzünk arra, hogy az emberi szív természeténél fogva romlott, és önmagunkban képtelenek vagyunk a helyes úton járni. Egyedül úgy juthatunk győzelemre, ha Isten kegyelmét komoly emberi erőfeszítéssel kapcsoljuk össze. – Isten csodálatos kegyelme, 327. o.

„És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok.” (Ésa 50:7) A jellemszilárdságnak két pillére van: az akaraterő és az önuralom. Sok fiatal téveszti össze az erőteljes és megfékezhetetlen szenvedélyt a jellemszilárdsággal, azonban gyenge ember, akit a szenvedélyek vezérelnek. Az igazi nemes és magasztos jellem nem az érzelmek uralkodó erejében mutatkozik meg, hanem abban az erőben, amely legyőzi az érzelmeket. Az a legerősebb ember, aki bár érzékenységet tanúsít a visszaélésekkel szemben, mégis elfojtja szenvedélyét, és az ellenségének megbocsát. Az ilyen emberek az igazi hősök. – The Faith I Live By, 316. o.
 

„Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és vesd el magadtól, mert jobb neked, ha egy testrészed vész el, mint ha egész tested vettetik a gyehennára” (Mt 5:29, RÚF).

5. Gondolkodjunk el Jézus fenti szavain! Szélsőségesnek mondanánk? Ha igen, miért?

Nem azért van szükség drasztikus tettekre, mert Isten nehézzé tette volna a keresztény életet, hanem mert a kultúránk olyan messze sodort bennünket az Úr terveitől. Az emberek gyakran kérdezik, amikor felocsúdnak: „Hogyan távolodhattam el ennyire Istentől?” A válasz mindig ugyanaz: lépésről lépésre.
Olvassuk el Mt 5:29-30 verseit, amelyekben Jézus a szexuális bűnökre utal. Ugyanakkor az ezek mögött meghúzódó elvek egyéb vétkekre is vonatkoznak, általánosságban véve is alkalmazhatóak a Krisztusban való növekedésre.

6. Milyen fontos dolgot hangsúlyoz Jézus Mt 5:29-30 részében? Valóban meg kellene csonkítanunk magunkat?
 

Jézus nem azt kéri, hogy ártsunk a testünknek! Egyáltalán nem! Inkább azt tanácsolja, hogy uralkodjunk a gondolatainkon és ezzel a testünkön is, bármi áron. Figyeljük meg, ezekben a versekben nem az áll, hogy imádkozzunk, és Isten majd egyből eltávolít minden bűnös hajlamot belőlünk! Kegyelméből időnként ezt is megteheti, de gyakran inkább arra hív, hogy szilárdan határozzuk el: feladunk valamit, vagy kezdjünk el olyasmit tenni, amihez egyáltalán nincs kedvünk. Micsoda tűzpróba lehet ez! Minél gyakrabban hozzuk meg a helyes döntést, annál erősebbé válunk, és annál inkább gyengül a kísértés ereje az életünkben.
Időnként az Úr arra használja fel a próbákat, hogy felkeltse a figyelmünket a sokféle zajos figyelemelterelés között. Az olvasztótégelyben eszmélünk rá, hogy milyen messze sodródtunk el tőle. Így szólíthat meg minket, hogy teljes mértékben kötelezzük el magunkat ránk vonatkozó terve mellett.

EGW idézet

A keresztény élet hadviselés. Pál írja, hogy a hit harcát harcolva fejedelemségek és hatalmasságok ellen viaskodott. Majd kijelenti: „A bűn ellen vívott harcban még nem álltatok ellen véretek ontásáig.” (Zsid 12:4) Igen, manapság melengetik és mentegetik a bűnt. A Lélek éles kardja, Isten Igéje nem hasít az eleven húsukig. A vallás változott volna meg? Elült volna Sátán Istennel szembeni ellenségeskedése? A vallásos élet valamikor nagy nehézségeket jelentett és lemondást követelt. Ma mindent nagyon könnyűvé tesznek. S miért van ez? Mert Isten hitvaló népe megalkuszik a sötétség hatalmasságaival.
Feltétlenül fel kell élesztenünk a kertelés nélkül gyakorolt bizonyságtevést. A mennybe vezető ösvény ma sem simább, mint Üdvözítőnk napjaiban volt. El kell vetnünk összes bűnünket. Le kell metszenünk a szívünkhöz nőtt, minden önző kedvtelést, ami vallásos életünk fejlődését akadályozza. Ha bűnre csábít, fel kell áldoznunk jobb szemünket vagy jobb kezünket. Hajlandóak vagyunk-e lemondani vélt bölcsességünkről és kicsiny gyermekként fogadni a mennyek országát? Hajlandóak vagyunk-e lemondani világi barátainkról? Feláldozzuk-e az emberek helyeslését? Az örök élet végtelenül értékes jutalom. Készek vagyunk-e az előttünk lévő cél értékével arányos igyekezetre és áldozatokra? – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 222. o.

Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az örökkévalóért. Istennek nem szándéka, hogy megsemmisítse akaratunkat, hiszen szándékát csakis az akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára: „jobb tenéked”.

Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére, addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet, amit az Izráel név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így „felerősödtek a betegségből… megszalasztották az idegenek táborait” (Zsid 11:34). – Gondolatok a hegyibeszédről, 62. o.

Melyik hit győzi le a világot? Az, amely által Krisztus a személyes Megváltónkká lesz, és miután beismerjük, hogy teljes mértékben képtelenek vagyunk önmagunkat üdvözíteni, arra késztet, hogy kapaszkodjunk Krisztusba, egyedüli reménységünkbe. Ez a hit nem fog szomorúságot okozni, és meghallja Krisztus hangját, amint így szól: „Bízzatok, én meggyőztem a világot.” Ez a hit hallja meg az Ő hangját: „Ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” – Reflecting Christ, 21. o.

7. Olvassuk el azt a történetet, amikor Jákób Istennel küzdött (1Mózes 32. fejezet)! Mit árul el ez az eset még a nagy csalódások idején való kitartásról is? (Gondoljuk végig Jákób egész helyzetét, mielőtt válaszolnánk!)

Talán tudjuk, hogy mi a jó, és az akaraterőnkkel rá is vehetjük magunkat a helyes cselekvésre, de igen nehéz akkor kitartani Isten és az ígéretei mellett, amikor nyomás alá kerülünk. Ez azért van, mert gyengék és félősek vagyunk. Tehát a keresztények egyik erőssége, hogy képesek kitartani, továbbhaladni akkor is, amikor legszívesebben feladnák.
A Bibliában a kitartás egyik legfőbb példája Jákób. Évekkel korábban a bátyja, Ézsau elől csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot az édesapjától (1Mózes 27. fejezet). Onnantól kezdve félve menekült Ézsau bosszúvágya elől. Továbbra is félt, noha az égig érő létra álmában Isten vezetésének és áldásaink csodálatos ígéretét kapta (1Mózes 28. fejezet). Kétségbesetten vágyott rá, hogy az Úr elfogadja, illetve tudni akarta, még mindig állnak-e a sok évvel korábban elhangzott ígéretek. Küzdött valakivel, aki valójában Jézus volt, és közben kiment a csípője. Attól kezdve nem tudott volna tovább küzdeni, mert a fájdalom túlságosan kínzó lett volna. Minden bizonnyal lehetett valami finom váltás a küzdelemtől a belekapaszkodásig. Gyötrő fájdalma ellenére sem engedte el addig Jézust, amíg nem biztosította az áldásáról. Krisztus tehát azt mondta neki:
„Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal” (1Móz 32:26).
Jákób azért nyert áldást, mert a fájdalma ellenére is kitartott. Isten a mi „csípőnket” is kimozdíthatja a helyéről, és arra hívhat bennünket, hogy kapaszkodjunk belé a fájdalmaink között. Az Úr valóban megengedte, hogy a fájdalmas sebek megmaradjanak – Jákób akkor is bicegett, amikor találkozott a testvérével. Kívülről nézve ez gyengeség volt, de az ő számára az erőt bizonyította.

Milyen gyakorlati döntéseket hozhatunk (kikkel tartunk össze, milyen életmódot folytatunk, mit olvasunk, egészséges szokások, lelki élet), amelyek segítenek kitartani az Úr mellett a csalódások és kísértések között?

EGW idézet

A hadviselés, amelyet folytatnunk kell, a hit nemes harca, „amire igyekszem is, tusakodván az Ő ereje szerint, amely énbennem hatalmasan munkálkodik” (Kol 1:29).
Élete nagy válságának órájában Jákób félrevonult imádkozni. Egyetlen, mindent túlszárnyaló szándék töltötte el: hogy jelleme átalakulását keresse. Miközben Istenhez esedezett, kéz – hite szerint ellenséges kéz – érintette meg, akivel azután egész éjjel küzdött életéért. Lelkének célkitűzését azonban még az életét fenyegető veszedelem sem változtatta meg. Amikor ereje már-már végleg elfogyott, az angyal, isteni hatalmát igénybe véve, megérintette őt, s az érintésről felismerte ellenfelét. Ekkor rokkantan, magatehetetlenül az Üdvözítő keblére borult, s áldásáért esedezett. Nem hagyta magát elutasítani, hanem addig könyörgött, míg Krisztus meghallgatta tehetetlen, bűnbánó lelke kérését az Úr ígérete szerint: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27:5) Jákób eltökélt lélekkel kérlelte: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem.” (1Móz 32:26) Az állhatatosságnak ezt a lelkületét az ihlette, aki azon az éjjelen Jákóbbal küzdött. Ő adta meg Jákóbnak a győzelmet, Ő változtatta Izráelre a nevét, mondván: „Küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” (1Móz 32:28) Amiért Jákób hiába küzdött és viaskodott a saját erejével, azt átadása és rendíthetetlen hite által végül is elnyerte. „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5:4) – Gondolatok a hegyibeszédről, 144. o.

Férfiak, nők, fiatalok! Isten erkölcsi bátorságot, töretlen céltudatosságot, határozottságot, lelkierőt, kitartást, önálló gondolkodást vár el tőletek, mely nem egyszerűen átveszi a mások állításait, hanem maga néz utána, mielőtt elfogadna vagy elvetne valamit; mely szemügyre veszi, mérlegeli a bizonyítékokat, s imában az Úr elé viszi azokat. „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki.” S most következik a feltétel: „Kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt, és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” Mikor bölcsességért esdeklünk, ne legyen semmitmondó az imánk, ami a következő percben már ki is röppen az emlékezetünkből, hanem legyen az ima a szív erős, komoly kívánságát kifejező, amely a bölcsesség hiányának tudatából fakad, hogy kifürkésszük Isten akaratát.
Ha nem nyerünk azonnal választ imánkra, ne fáradjunk bele a várakozásba, ne hervadjunk le, ne veszítsük el lábunk alól a talajt. Kapaszkodjunk az ígéretbe: „Hű az, aki elhívott titeket, s ő meg is cselekszi azt.” Akár a követelődző özvegy, sürgesd a kérésedet, légy szilárd célkitűzésedben. Fontos-e, amit kérsz, és nagyon lényeges? Bizony az. Ne ingadozz hát, mert lehet, hogy hited kerül vizsgára. Ha értékes dolgot kívánsz, érdemes erősen, komolyan, kitartóan ostromolni érte az eget. Tied az ígéret, virrassz hát, s imádkozzál. Légy állhatatos, akkor választ nyersz imádra, hisz Isten ígérte meg. Ha nehezen kapod meg, többre becsülöd, mikor megkaptad. Az Ige világosan mondja, hogy ha kételkedsz, ne is várj el semmit az Úrtól. Az előbbi szöveg intést is tartalmaz, hogy ne fáradjunk bele, hanem támaszkodjunk szilárdan az ígéretre. Ha tehát kértek, az Úr bőven, szemrehányó szavak nélkül meg fogja adni. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 130–131. o.
 

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, „A küzdelem éjszakája” c. fejezet. Jézushoz vezető út, „Odaadás” c. fejezet.
„Az akaraterő, ami igen fontos része a jellemnek, a bűnbeeséskor Sátán uralma alá került. Az ördög pedig azóta azon dolgozik, hogy az ember a saját kedvét keresse akaratban és tettekben, ami az emberiség teljes bukását és gyötrelmét okozza” (Ellen G. White: 5Testimonies. 515. o.).
„Azért, hogy megkapjuk Isten segítségét, el kell ismernünk gyengeségünket és elégtelenségünket; elménket azokra a nagy változásokra kell irányítanunk, amelyek bennünk végbe mennek. El kell kezdenünk komolyan és kitartóan imádkozni. El kell vetni magunktól a rossz szokásokat; a győzelmet csak akkor nyerhetjük el, ha határozott erőfeszítéssel igyekszünk tévedéseink kiigazítására és a helyes alapelvekhez való alkalmazkodásra. Sokan azért nem érnek el magas szintet – amelyet pedig elérhetnének –, mert Istenre várnak, hogy majd megcselekszi helyettük azt, aminek a megtételéhez elegendő erőt adott nekik. Mindazok, akik alkalmasak tisztségek betöltésére, a legszigorúbb értelmi és erkölcsi fegyelemmel kell nevelődjenek. Isten segítségükre lesz, mert erejét egyesíti az emberi törekvésekkel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 208. o.).
 

Naponkénti tanulmányozásra: Józs 5-11; Ellen G. White: Evangelizálás, „Itt az idő, hogy cselekedjünk!” c. alfejezet

1. Milyen gabonaféléből készült ételt fogyasztottak az izraeliták a páska másodnapján? 

2. Hová rejtette Ákán a zsákmányt?

3. Hol van megírva a Bibliában, hogy hatalmas jégeső pusztította el Izrael ellenségét?   

4. A dombokon épült városok közül egyedül melyiket pusztította el tűz által Józsué?

5.Mire összpontosul az uralkodók és államférfiak figyelme?

Jelen tanulmányunk több olyan lényeges részletre összpontosít, amely segít egy három szakaszos stratégiát kidolgoznunk a próbák tüzéből való szabaduláshoz. Először is, a Szentlélek vezetése alatt meg kell értenünk az Istenre, a gonoszra és saját magunkra vonatkozó igazságot jelenlegi életünk közvetlen és a nagy küzdelem tágabb kontextusában. Annak ellenére, hogy a saját helyzetünk megértése még nem elég, mégis ez képezi azt az alapkövet, amelyre a többi kő épül. Ismernünk kell az okát annak, hogy mi miért történik, tudnunk kell a választ a következő kérdésre: Melyik oldalt választjuk és miért?
Másodsorban, meg kell értenünk az Isten által felajánlott szabad akarat természetét. Isten szuverén Úr, aki megadja nekünk az üdvösséget és mindazt, ami az élethez, a jóléthez szükséges, viszont a szabad akaratot is biztosítja számunkra, enélkül nem lennénk azok, akiknek teremtett minket. Ezért ad erőt nekünk, és kér, hogy gyakoroljuk is szabad akaratunkat, működjünk együtt vele a megmentés nagy munkájában, országa előmenetelében.
Harmadsorban, ez az együttműködés gyökeres és kitartó elköteleződést követel meg a részünkről. Egy időben nem működhetünk együtt két, egymással harcban álló királysággal. Ismernünk kell az igazságot, válaszszuk a menny igazságos és szeretettel teljes Királyát, éljük az életünket az Ő elvei szerint, adjuk át teljesen magunkat a mennyország ügyének, bármi történjék! Ezek az elvek szüntelenül megújuló erőt adnak nekünk a harc felvállalásához és a győzelem kivívásához az élet tüzes kemencéjében.
Az igazság szerepe az élet nehézségei feletti győzelemben.
Az ember szabad akaratának szerepe az élet próbái feletti győzelemben. Az elköteleződés és kitartás szerepe az élet tűzpróbáiból való szabadulásban.

Ágoston és Pelágiusz a szabadságról és az akarat erejéről
Sok keresztény szerint nehéz megérteni azt, hogy szabad akaratunknak mi a kapcsolata egyrészt a gonosz és a szenvedés eredetével, másrészt pedig a szabadulással. Sokan e két véglet egyikébe esnek, ahogy azt a brit, de Rómában letelepedett Pelágiusz (355–420) és Ágoston (354– 430), a hippói (Észak-Afrika) püspök közötti V. századi heves vita szemlélteti. Nézeteltérésük a szabad akarat és az üdvösség kérdésére vonatkozott. Miután eljutott Rómába és látta a Nyugat-római Birodalom fővárosában élő keresztények lelki és erkölcsi ernyedtségét, Pelágiusz arra a következtetésre jutott, hogy a probléma gyökerei Ágostonnak az eredendő bűnről és a kegyelemről szóló tanításaiban keresendők.
Ily módon Pelágiusz elhatározta, hogy szembeszáll Hippó püspökével. Ágoston azt állította, hogy Isten a szeretet, és a szeretet lényege a szabadság (nincs szeretet szabadság nélkül), továbbá hogy Isten egy tökéletes és jó világot alkotott. Továbbá az embert is a maga képére alkotta, ami azt jelenti, hogy az emberek tökéletesek, jóságosak, szeretettel teljesek és szabadok voltak. Ágoston szerint tehát amikor Ádám és Éva visszaélt a szabadságával, elkövette az eredendő bűnt. Ennek eredménye az lett, hogy elhatalmasodott rajtuk a bűntudat, tökéletes természetük bűnössé változott, és a szabadságukat is elvesztették. Továbbra is képesek voltak felfogni, hogy mi a jó és tökéletes, de a gyakorlatban már nem lehetett részük benne.
Ágoston szerint a bűn több mint személyes cselekedet vagy tévedés, inkább egy az Istentől elszakadt és Istennel szembeszállt emberi létezés állapota. Az eredendő bűnben benne volt a bűntudat és a rosszra való hajlam. A bukást követően minden ember bűnös lett – hangzott Ágoston véleménye –, mivel mindannyian Ádám bűnével, bűnös természettel születünk, amely uralma alá hajtja az akaratunkat és az életünket. És mivel bűnösök vagyunk, nem ment meg minket csupán az, hogy a jót választjuk, nem nyerhetjük el az üdvösséget kizárólag csak azáltal, hogy elfogadunk egy tanítást vagy bátorítást, nem szabadulhatunk meg bűnös voltunktól azzal, hogy jó példát követünk, mivel Ádám eredendő bűne továbbra is fogságban tart minket. Nem rendelkezünk a bűnös állapotunk legyőzéséhez és a jó cselekvéséhez szükséges erővel. Egyedül úgy szabadulhatunk meg, ha bűnös természetünkben meghalunk, és egy új természettel újjá születünk. Csakhogy Ágoston szerint egyedül még erre sem vagyunk képesek. Az egyedüli út az üdvösséghez Isten kegyelmén keresztül vezet, amely révén Isten szuverén akaratát érvényesíti, és elhatározza, hogy megszabadít minket: kegyelme és a keresztség szentsége által kitörli belőlünk Ádám bűnét és a mi bűnünket, a Szentlélek bennünk lakozása által legyőzi bűnös természetünket, és egy új lelki természetet alkot meg bennünk, erőt ad bűntelen életet élnünk. Ez okból kifolyólag vezette be Ágoston az isteni predesztináció fogalmát: mivel az ádámi bukást követően a bűn rabjai vagyunk, egyedül képtelenek vagyunk megtérni, ezért Isten egyeseket közülünk eleve az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra rendel el.
Pelágiusz szerint Ágoston álláspontja lelki ellazuláshoz vezetett, mivel a keresztények erkölcsi dekadenciájuk miatt az eredendő bűnt okolták, és kivonták magukat a bűn és a rossz miatti felelősség alól. Pelágiusz ezért egy másik perspektívát javasolt. Ágostonhoz hasonlóan Pelágiusz is hitt abban, hogy Isten egy tökéletes világot és szabad emberi lényeket alkotott. Világunkban a gonosz Ádám szabad választása nyomán született meg. Mindazonáltal Pelágiusz elvetette Ágoston gondolatát, miszerint az emberek öröklik Ádámtól a bűnt és a bűnös természetet. Pelágiusz elmélete szerint Ádám bűne egyedül Ádámot érintette, a gyermekeit már nem, következésképpen Ádám utódainak ártatlansága és szabad akarata teljességgel érintetlen maradt. Minden gyermek tökéletes természettel és tökéletesen működő szabad akarattal születik a világra.
Mi több, Pelágiusz kijelentette, hogy minden ember vétkezik, de nem azért, mert Ádám bűnével és bűnös természetével születik, hanem mert mindannyian romlott társadalmi környezetben élünk, és saját szabad akaratunkból választjuk a bűnt. Pelágiusz szerint nem az Ádámtól örökölt bűn, hanem saját választása miatt vétkes az ember, következésképpen Isten felelősnek tart minket a bűneink miatt, mivel mi valóban szabad akarattal rendelkező emberek vagyunk. Isten bűntelen életre hív minket, mivel tudja, hogy képesek vagyunk erre. Jézus tökéletes életet élt, bebizonyította, hogy ez lehetséges. Isten kegyelme folytán élünk, de Pelágiusz szerint az isteni kegyelem abban állt, hogy Isten szabad akarattal teremtett meg minket, törvényt adott nekünk és útmutatást, hogy jó és tökéletes életet élhessünk, Jézus példáját követve. Isten Jézusban felajánlja nekünk bűnbocsánatát – ha helytelen választásunk miatt bűnt követnénk el – és Szentlelke által a vezetését lelki utazásunk során (lásd Alister E. McGrath: Christian Theology: An Introduction, 5. kiadás. Wiley-Blackwell, Oxford, UK, 2011, 18–20. o.).
Ágoston is, Pelágiusz is kétségkívül őszinte volt, és mindkét szemléletnek vannak jó pontjai is. De mindketten a végletek csapdájába estek: Ágoston az eleve elrendeltség és a szakramentalizmus végletébe (miszerint Isten kegyelme a szentségek útján érhet el hozzánk), Pelágiusz pedig annak a szélsőségnek volt a képviselője, amely felületesen kezelte a bűn és a cselekedetek általi üdvösség kérdését. Az igazság a Bibliában rejlik, amely Istent a szeretetként mutatja be (Jn 3:16; 1Jn 4:8, 16). A szeretet Istene ártatlannak teremtette Ádámot és Évát (1Móz 1:31; 2:25; Préd 7:29), és mindketten rendelkeztek a szabad választás lehetőségével (1Móz 2:15–17). Csakhogy ők a bűnt választották (1Móz 3:6).
A Biblia világosan kimondja, hogy a bűn nem Ádám és Éva egyszerű múltbeli cselekedete. Mózes első könyvének jelentése a bűnbeesésről felsorolja azokat az azonnali és mély változásokat, amelyek a természetben, a környezetben, a kapcsolatokban, Ádám és Éva leszármazottaiban és az ember életmódjában jelentkeztek (1Móz 3:7–27; 4:1–16). Pál apostol leszögezi, hogy Ádám által a bűn és a halál elözönlötte a világot (Róm 5:12–14). A bűn szenvedést, halált és ítéletet hozott az emberiségre, és ez alól egy ember sem kivétel (Róm 5:16–18). Ádám engedetlensége miatt
„sokan bűnösökké lettek” (Róm 5:19), mindenki bűnben születik, senki se feddhetetlenségben (Róm 3:9–18, 23; Zsolt 14:1–3; 51:5). A Biblia szemben áll Pelágiusz doktrínájával, és a bűnt több mint egyszerű emberi cselekedetnek mutatja be. Pontosabban a bűn egyidejűleg egy belső és külső erő, amely az egész emberiséget minden szempontból rabul ejti és tönkreteszi. E sötét távlatok láttán Pál kétségbeesetten felkiált: „Ó, én nyomorult  ember!  Kicsoda szabadít  meg  engem  a  halálnak  testéből” (Róm 7:24). Az emberiség egyedül képtelen megoldani a bűn és a gonosz problémáját. A bűnös ember egyedüli reménysége Jézus Krisztus áldozatában és átalakító munkájában van (Róm 3:24–25; 5:6–19; 7:25), valamint a Szentlélek megújító és közbenjáró szolgálatában, amely során új szívet kapunk (Ez 36:26–27; Jn 3:5–8; Róm 8:3–6, 9–17).
Továbbá a Biblia semmi olyat nem közvetít, amiből a predesztináció és a szakramentalizmus ágostoni elmélete levezethető lenne. Valóban, az üdvösség bibliai tanításának alapja mindig is Isten közbelépése, megoldása (Jézus Krisztus áldozata) és megváltó hatalma (1Móz 3:8, 15; 2Móz 20:2; Róm 5:6–8). Isten azonban nem rendel el eleve egyeseket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra, hanem mindig is megadja az embernek az egyéni választás lehetőségét (Józs 24:15), majd felelőssé teszi az egyéneket és nemzeteket az általa felajánlott üdvösség elfogadásáért vagy elutasításáért (lásd például 1Móz 4:4–12; 15:16). Az evangélium aranyszövege azt mondja, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16). A Biblia kitartóan hangsúlyozza: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (Ez 33; Jn 1:12–13; 1Tim 2:4; 2Pt 3:9; 1Jn 2:2; Jel 22:17). Amint elfogadják Isten meghívását, az emberek együtt dolgoznak vele a megmentés általa kezdeményezett folyamatában (2Pt 1:10; Jak 4:8; Jel 3:20). A Szentírás továbbá elvet minden az isteni kegyelemre vonatkozó szakramentális perspektívát; ellenkezőleg, az Újszövetség kihangsúlyozza a tényt, hogy Isten csakis Jézus Krisztuson keresztül ajánlja fel mindenkinek (és közvetlenül!) a kegyelmét (ApCsel 4:12; Zsid 5:9; 7:24–25; 9–10).
Történelmi szempontból a keresztények többsége elutasította Pelágiusz szemléletét, és az Ágoston elméletét karolta fel, amely szerint minden ember bűnös természettel születik, és a bűn legyőzhetetlen erő számunkra. A római katolikusok belefoglalták a  teológiájukba  Ágoston elméletét (miszerint minden ember örökli Ádám bűnét), valamint a szentségek szükségletét, viszont elvetették az eleve elrendelés távlatát. Ezzel szemben a protestantizmus joggal elutasította Ágoston értelmezését Ádám bűnének örökléséről és Isten kegyelméről, amelyet a szakramentumok révén kaphat meg az ember, viszont a protestánsok nagy része tévesen elfogadta a predesztináció elméletét. A felvilágosodás kezdete óta a modern, majd a posztmodern társadalmak elvetik Ágoston szemléletét, és inkább Pelágiuszhoz hasonlóan gondolkodnak. Ahhoz, hogy üzenetünkkel eljussunk ezekhez az emberekhez, a szabad akarat bibliai tanítására kell helyeznünk a hangsúlyt, illetve a hatalmas felelősségre, amellyel egyéni és közös történelmünk iránt tartozunk, ugyanakkor hirdetnünk kell a bűn hatalmáról és egyedüli reménységünkről, a Jézus Krisztus általi üdvösség reményéről szóló bibliai tanítást.
Ez az illusztráció segít tudatosítanunk magunkban, hogy az igazság ismerete lényeges saját szenvedésünk és próbáink megértéséhez. Ugyanakkor az is világossá válik számunkra, hogy fontos önmagunkat, saját természetünket és a szabad akarat hatalmát megértenünk. Keressük és fogadjuk el mindig a segítséget, a vezetést és az erőt Isten részéről, hogy győztesen átvészeljük a próbák tüzét.
Alkalmazás
1 Lelki fegyelem és olcsó kegyelem – Természetesen, Ágoston és Luther Isten csodálatos kegyelmének megünnepléseként a mennyei predesztináció általi üdvösséget vallotta. Ez az elmélet néhány keresztényt arra késztetett, hogy elhiggye: ha megmásíthatatlanul Isten kiválasztottjai és üdvözítettjei vagyunk, nem veszünk, nem vehetünk részt egyáltalán az üdvösség folyamatában. Ez a felfogás, amit „olcsó kegyelemnek” is neveznek, sok keresztény életében a lelki fegyelem hiányához vezet. Ha Isten visszavonhatatlanul kiválasztott engem, akkor miért is imádkozzak? Miért olvassam a Bibliát? Miért legyek továbbra is éber? Miért vegyek részt a gyülekezetem életében? Miért hirdessem az evangéliumot? A nagy történelmi ébredési mozgalmak a protestantizmus keretében, Philipp Spener XVII. századi pietizmusa a német lutheránus mozgalom talaján, továbbá számos XVIII. és XIX. századi lelki törekvés Észak-Amerikában állást foglalt ezzel a veszéllyel szemben, a következetes lelki fegyelmezést helyezve kilátásba mind a családok, mind a gyülekezetek számára. Elemezd a saját lelki életedet, majd a családod és a gyülekezeted lelki életét. Milyen a lelki fegyelem ezekben a körökben? Mit tehetsz annak érdekében, hogy jelentős és mély, a bibliai buzdításokkal összhangban lévő változások következzenek be ezen a téren (lásd Kol 1:28–29; 1Kor 9:23–27)? Gondolj ki egy olyan projektet, amelynek alapja a lelki fegyelem, és az egészséges életmódot népszerűsíti. Tedd ezt személyes, családi és gyülekezeti szinten!
2 Gyökeres elköteleződés – Egyesek a kereszténységet a szenvedés és a gondok hiányával társítják. Mások helyet engednek a nehézségeknek is. De hány keresztény kötelezi el magát gyökeresen Isten és elhívása iránt, hogy országa és küldetése szolgája legyen a Krisztus és Sátán, a jó és a rossz közötti küzdelemben? A mai keresztények elleni erősödő üldözés kontextusában a világ különböző részein sok keresztény érzi szükségét annak, hogy jobban felkészüljön és gyökeresen elköteleződjön a próbák legyőzése érdekében. Mérd fel, hogy milyen mértékben vagy odaszentelve Istennek és az Ő országának? Gondolj ki egy skálát személyes odaszentelődésed felmérésére. Ennek a skálának az alapján mit jelent számodra a gyökeres elköteleződés Isten iránt? Odaszentelődésed alapján egészen meddig vagy hajlandó elmenni Isten szolgálatában, bármit is kérne tőled?