A PÁSZTOR TŰZPRÓBÁJA

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm” (Zsolt 23:1).
Megkértek néhány gyereket, hogy rajzolják le Istent. Mindannyian kivétel nélkül szívet is rajzoltak neki. Amikor megkérdezték őket erről, egybehangzóan azt felelték, hogy Isten a szeretet. Ilyen egyszerű.
Könnyű jól vélekedni Istenről és a céljairól, amikor minden jól megy. Ám ahogy idősebbek leszünk, az élet pedig egyre keményebb és bonyolultabb, az embereknek gyakran az Istenről alkotott képe is átalakul. Az Úr természetesen nem változik (Zsid 13:8; Jak 1:17), mi viszont igen.
Az ószövetségi időkben élők állattartó életformája miatt a 23. zsoltár a pásztor képét használja fel arra, hogy megmutassa, hogyan gondoskodik rólunk Isten. A pásztor jelképét mind az Ó-, mind az Újszövetségben megtaláljuk. Csodálatos kép ez, ami sosem változik. Mielőtt belevetnénk magunkat a 23. zsoltárba, vizsgáljuk meg, hogyan értették a különböző bibliai írók a Pásztor munkáját és jellemét a Szentírásban!
1. Mit tanulhatunk a Pásztorról a következő versekből?
 

Ézs 40:11

Jer 23:3-4

Ez 34:12

Jn 10:14-16

1Pt 2:25

2. Most lapozzunk a 23. zsoltárhoz! Hogyan gondoskodik a juhairól a Pásztor?

Zsolt 23:2

Zsolt 23:3

Zsolt 23:4

Zsolt 23:5

Zsolt 23:6

Mit jelent nekünk a tudat, hogy van Valaki, aki gondot visel rólunk? Hogyan bátoríthatnánk ezzel a hasonlattal azokat, akiknek a küzdelmek miatt elhomályosult az istenképe?

EGW idézet

Miként a pásztor, Isten is szereti juhait, és nem tud nyugodni, amíg egy is hiányzik. Isten szeret minden tévelygőt, mérhetetlenül jobban, mint a pásztor a juhát. Az emberek kétségbe vonhatják Isten szeretetét. Hátat fordíthatnak neki. Választhatnak más gazdát. Akkor is Isten tulajdonai. Újra magához akarja vonni őket. Így szól: „Miképpen a pásztor tudakozódik nyája után, amely napon ott áll elszéledt juhai között; így tudakozódom nyájam után, és kiszabadítom őket minden helyről, ahova szétszóródtak a felhőnek és borúnak napján.” (Ez 34:12) A példázatban a pásztor kimegy, hogy megkeressen egyetlen juhot, egyet, amely a legkisebb mennyiség. Ha csak egyetlen elveszett lélek lett volna, Krisztus meghalt volna azért az egyért is.
A nyájtól elkószált juh a leggyámoltalanabb teremtmény. A pásztornak kell megkeresnie, különben nem talál vissza a nyájhoz. Ez arra a lélekre is érvényes, aki eltávolodott Istentől. Olyan gyámoltalan, mint az elveszett juh. Ha a szerető Isten nem siet segítségére, nem talál viszsza hozzá. – Krisztus példázatai, 187. o.

Bármennyire is szereti egy pásztor a juhait, a fiait és leányait még jobban szereti. Jézus nemcsak a mi pásztorunk. Ő a mi örökkévaló Atyánk is. Ezt mondja: „Ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát.” (Jn 10:14–15) Micsoda kijelentés! Az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, akit az Atya így nevez: „a férfiú, […] aki nékem társam” (Zak 13:7) –    és az örök Isten közti kapcsolat szemlélteti a közösséget Krisztus és földi gyermekei között!
Mivel Atyjának ajándékai vagyunk, munkájának jutalma, Jézus szeret minket. Gyermekeiként szeret. Szeret téged is! Maga a menny sem nyújthat sem jobbat, sem nagyobbat. Bízzál tehát! – Jézus élete, 483. o.

Ha áttekintjük Isten kegyelmének és kimeríthetetlen szeretetének megnyilvánulásait – nem pedig élményeink sötét fejezeteit –, sokkal több dicséret hangzik majd el ajkunkról, mint panasz. Akkor Isten szerető hűségéről beszélünk majd, a nyáj gyengéd, megértő pásztoráról, akinek kezéből senki ki nem ragadhatja a juhokat. Akkor majd nem önző zúgolódás és panasz tör elő szívünkből, hanem kristály patakhoz hasonló dicséret árad az Istenben igazán hívő emberekből. „Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.” „Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségedbe fogadsz be engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál  egyébben  nem  gyönyörködöm  e  földön.”  (Zsolt  23:6;  73:24–25) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 367. o.
 

„…az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért” (Zsolt 23:3).
Képzeljük el magunk előtt „az igazság” ösvényeit, amint a messzeségbe nyúlnak! Nem látjuk a végét, de tudjuk, hogy haza, Isten otthonába vezetnek. Látjuk, merre visznek, amikor kicsit jobban összpontosítunk? Egyes helyek tisztán kivehetők, más részeit viszont teljesen eltakarják hatalmas vagy veszélyes akadályok. Időnkét az út el-eltűnik egy lejtő miatt. Bizonyos szakaszain könnyen lehet haladni, más részek azonban nehezen járhatóak. Éppen ilyen volt Izraelnek Egyiptomból az ígéret földjére haladni, és ez a zsoltár is ugyanígy írja azt le.
 

3. Azonosítsuk a 23. zsoltárból azokat az állomásokat, amelyek mellett Dávid látja elhaladni a nyájat az igazság ösvényén, az Úr háza felé!

Vajon miért hívják az „igazság” ösvényeinek, vagy „igaz” (RÚF) ösvényeknek ezeket az utakat? Íme négy fontos ok: Először is azért, mert a  megfelelő  célhoz,  a  Pásztor  otthonába  vezetnek.  Másodszor  azért, mert segítenek összhangban maradni a megfelelő személlyel, a Pásztorral. Harmadszor az ösvényeken azt gyakoroljuk, hogy a helyes irányba, a Pásztor képére változzunk meg. Negyedszer pedig azért, mert arról tanúskodnak, hogy ezzel a változással dicsőítjük az Urat. Ezek az „igaz” ösvények, avagy az „igazság” ösvényei, attól függetlenül, hogy könnyű-e rajtuk menni, vagy sem.
Fontos felismernünk, hogy Isten vezetése nem feltétlenül olyan, mint egy csomag kézbesítése egy címre, sokkal több pusztán útmutatásnál és védelemnél. Amikor Isten vezeti a népét, mindig az igazságról tanítja őket, ahogy arról több bibliai példa is tanúskodik (legyen akár Ábrahámról szó, akit az ígéreteivel vezetett, vagy Izrael népéről, akinek a tűzés felhőoszlop mutatta az utat).
 

Mennyire vagyunk a tudatában annak, hogy a Pásztor számára az igazság az elsődleges az életünkben? Hogyan változtathatnak a próbák az életünkön úgy, hogy jobban tükrözzük Krisztus jellemét?

EGW idézet

Az emberek sokat szenvednek, mert nem azon az úton járnak, amelyet Isten jelölt ki számukra. A maguk által lángra lobbantott tűz világosságánál járnak, aminek biztos szenvedés, nyugtalanság és fájdalom lesz a következménye, amit azonban elkerülhettek volna, ha engednek Isten akaratának… Az a legbiztosabb út, amelyet Isten választott számunkra, és Ő rendelt a lábainknak… Hitszemeinkkel szemléljük Istent, gyermeki alázattal engedelmeskedve kövessük az Ő vezetését, és akkor a nehézségek elillannak. Így szól az ígéret: „Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, amelyen járj.” (Zsolt 32:8) – Sons and Daughters of God, 175. o.

Ha lépteidet az Úr irányítja, nem várhatod el, hogy ösvényed a külső béke és jólét útja legyen. Az örök életre vezető út nem a könnyű út, s időnként sötét és göröngyös is lehet. De neked szól Isten ígérete, hogy örökkévaló karjai átölelnek s megőriznek minden gonosztól. Isten azt akarja, hogy komolyan éld hitedet, tanulj meg Őbenne bízni mind a sötét, mind a napfényes utakon.
Krisztus követőjének szívében hitnek kell lakoznia, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. A hit ragadja meg az örök Segítő karját, hit által dobban egy ütemben a megújult szív Krisztus szívével. – Üzenet az ifjúságnak, 102. o.
Szomorúságaink nem történnek ok nélkül. Istennek minden szenvedéssel célja van, és javunkra szolgál. Minden ütés, amely megsemmisíti egy bálványunkat, gondviselésének minden beavatkozása, amely meggyengíti a földiekhez való ragaszkodásunkat, és jobban megerősíti Isten iránti szeretetünket, áldásunkra szolgál. A nyesés fájhat egy ideig, de azután „meghozza az igazság békességes gyümölcsét”. Fogadjuk hálával mindazt, ami felébreszti lelkiismeretünket, felemeli gondolatainkat, és nemesebbé teszi jellemünket. A gyümölcstelen ágakat levágják, és a tűzre vetik. Legyünk hálásak Istennek, hogy a fájdalmas nyesés által megőrizhetjük kapcsolatunkat az élő szőlőtőkével, mert ha együtt szenvedünk Krisztussal, vele együtt fogunk uralkodni is. Éppen az a próba, amely a legerősebben igénybe veszi hitünket – amikor úgy érezzük, hogy Isten elhagyott bennünket –, vezet közelebb Őhozzá, hogy letegyük minden terhünket Krisztus lábához, és elnyerjük azt a békességet, amelyet cserébe ad nekünk. Isten szereti a leggyengébb teremtményét is, és törődik vele, ezért semmivel sem gyalázhatjuk meg jobban Teremtőnket, mint azzal, ha kételkedünk szeretetében. Ápoljuk az élő hitet, amely bízik Őbenne a sötétség és próbák óráiban is! – Az én életem ma, 93. o.
 

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem” (Zsolt 23:4).
Jó lenne, ha az igazság ösvénye végig hűs patakok füves partjain kanyarogna! Csakhogy nem így festi le Dávid a képet. Az út mellett ott van a halál árnyékának völgye is – amit nem nagyon szeretnénk meglátogatni. Az év egyes szakaszaiban Izrael kiapadt folyómedrein és vízmosásain váratlan villámáradások szaladhatnak végig, mindent elárasztva. Ezek a helyek jellemzően szűkek, a fényt eltakaró meredek oldalakkal. Így a „halál árnyéka” az „igen sötét árnyékot” vagy a „mély sötétséget” jelképezi.
 

4. Gondoljunk olyan időkre, amikor a „halál árnyékának völgyében” jártunk! Milyen volt? Féltünk tőle, noha tudtuk, hogy ott van a Pásztor? Melyik bibliaversek bizonyultak akkor a legértékesebbnek a számunkra? Miért?

5. Hogyan kerültek a bárányok a völgybe? Vajon maguktól mentek oda, vagy a Pásztor vezette őket arrafelé? Indokoljuk meg a válaszunkat!

Elisabeth Elliot így írt: „Akár arra a következtetésre is juthat a bárány, amelyik a halál árnyékának völgyében találja magát, hogy tévútra terelték. Pedig szüksége van arra, hogy átkeljen a sötétségen, mert így tanulhatja meg legyőzni a félelmét. Még mindig vele van a Pásztor” (Elisabeth Elliot: Quest for Love. Grand Rapids, MI, 1996, Revell Books, 218. o.).

Éreztük már úgy, hogy rossz úton vezettek a völgybe? Hogyan viszonyultunk ilyenkor Istenhez? Vajon miért vállalja fel a Pásztor, hogy félreismerjük Őt, amikor engedi, hogy betérjünk egy sötét völgybe?

EGW idézet

Amikor legidősebb fiunk, Henry White halálos betegen feküdt, azt mondta, hogy a fájdalom ágya csodálatos hely, ha azt Jézus jelenléte veszi körül. Amikor kénytelenek vagyunk inni a keserű vízből, fordítsuk figyelmünket a keserűről a csodálatos és ragyogó felé. A próbában a kegyelem bizonyságot ad az emberi léleknek, és amikor megállunk a halálos ágy mellett, és látjuk, hogy a keresztény el tudja hordozni a szenvedést, és át tud menni a halál árnyékának völgyén, akkor erőt és bátorságot nyerünk a munkára, és töretlenül, csüggedés nélkül vezetünk lelkeket Jézushoz.
Gyakran azok nyújtják a legnagyobb vigaszt mások számára, akik maguk is hatalmas szenvedésen mentek keresztül. Az ilyenek mindenhová napfényt visznek. A szenvedések megdorgálták és megfinomították őket. A nehézség idején nem veszítették el Istenbe vetett bizalmukat, hanem közelebb húzódtak az Úr oltalmazó szeretetéhez. Így ők élő bizonyságai Isten gyöngéd gondoskodásának, aki olyanná teszi a sötétséget, mint a világosságot, és megdorgál minket a mi érdekünkben. Krisztus a világ világossága. Nincs benne sötétség, hanem drága világosság! Köszönjetek el a szomorúságtól és panaszkodástól! Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek! – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 274. o.

Az a parancs, hogy menjetek előre. Végezze ki-ki egyéni kötelességét, a következményeket pedig bízzátok Istenre. Ha arra haladunk, amerre Jézus vezet, akkor megéljük a diadalt, osztozunk majd annak örömében. Ha viselni akarjuk a győzelem koronáját, ki kell vennünk részünket a küzdelemből is. Ahogyan Jézusnak, nekünk is a szenvedés által kell tökéletessé válnunk. Ha Krisztusnak könnyű lett volna az élete, akkor következmény nélkül engedhetnénk a tunyaságnak. De mivel élete tele volt lemondással, szenvedéssel és önfeláldozással, nekünk nem kell panaszkodni, ha részünk van abban. Ha a világ világossága a vezetőnk, akkor biztonsággal járhatjuk akár a legsötétebb ösvényt. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 28. o.

Ne felejtsük el, hogy Isten gyermekeinek az élete zarándokélet ezen a világon! Nem vagyunk elég bölcsek saját életünk megtervezéséhez. De nem a mi dolgunk a jövőnket kialakítani. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.” (Zsid 11:8) […] Nagyon sokan, miközben ragyogó jövőt terveznek maguknak, kudarcra ítélik az életüket. Engedd, hogy Isten tervezzen részedre! Kicsiny gyermekként bízzál annak a vezetésében, aki „híveinek lábait megoltalmazza” (1Sám 2:9)! Isten sohasem vezeti gyermekeit másképpen, mint ahogy ők maguk is választanák, ha látnák kezdettől a véget, és fel tudnák fogni, hogy milyen dicső az a cél, amit Isten munkatársaiként megvalósíthatnak. – A nagy Orvos lábnyomán, 478–479. o.
 

„Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam” (Zsolt 23:5).
Elkerülhetetlen, hogy ellenségekbe ütközzünk az életünk során. Mihez kezdünk velük? Hánykolódtunk már valaha éjszaka ébren, ide-oda forgolódva, miközben azon morfondíroztunk, hogyan állhatnánk boszszút azokon, akik bántani akarnak bennünket, vagy igyekeznek tönkretenni a munkánkat? Nehéz lehet a keresztényeknek eldönteni, hogyan kezeljék az ellenségeiket.
 

6. Milyen ellenségeink voltak az életünk során? Hogyan viszonyultunk azokhoz, akik próbáltak fájdalmat okozni nekünk vagy a szeretteinknek? Menynyire tudtuk követni Krisztus tanácsát Mt 5:44 versében, vagy Pálét Róm 12:18-21 szakaszában?

Zsolt 23:5 versében Dávid érdekes módszert mutat be az ellenséggel való bánásmódra. Inkább arra figyel, amit Isten tesz érte, amivel gyakorlatilag elhomályosítja az ellenség jelenlétét, az Úr pedig lakomát készít neki.
Amikor Dávid kultúrájában egy nagy tiszteletnek örvendő vendég érkezett az ünnepre, mielőtt belépett volna a lakoma helyszínére, a házigazda megkente a fejét olajjal, ami parfümmel kevert olívaolaj volt. A vendéget ezután annyi étellel kínálták, amennyit lehetetlen egy embernek elfogyasztani.
 

7. Miként gondoskodik Isten rólunk még akkor is, amikor a völgyben járunk? Hogyan segíthet az emlékezetünkbe vésni ezt a Zsolt 23:5 versében említett három tárgy (asztal, olaj, pohár)?

Pál arra emlékeztet, hogy „nem vér és test ellen van nékünk tusako­ dásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magas­ ságban vannak” (Ef 6:12). Az ellenségeink között némelyeket látunk, de vannak olyanok is, akiket nem. Akár tetszik, akár nem, körbevettek bennünket. Ám ha a Pásztorral vagyunk, egyetlen látható vagy láthatatlan ellenség sem lophatja el tőlünk azt, amit az Úr nekünk készített.

Hogyan bánt velünk a Pásztor, amikor körbevettek minket az ellenségeink? Gondolkodjunk el ezen! Miért tudunk hálát adni még a nehézségek közepette is?

EGW idézet

Kötelességeink teljesítése közben ne kicsinyeljük le ellenségeinket, de ne is féljünk tőlük… Istenbe vetve bizalmunkat, haladjunk állhatatosan előre. Végezzük munkáját önzetlenül, szerényen, az Úrtól függve, gondviselésére bízva magunkat, a jelenünkre és jövőnkre vonatkozó minden kérdést. Kezdeti bizalmunkat mindvégig állhatatosan tartsuk meg. Ne feledjük, hogy a menny áldásaiban nem a mi, hanem Krisztus érdemeiért részesülünk, mivel hittel elfogadjuk Isten bőséges kegyelmét. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 7. köt., 107. o.

Ha nehézséggel találjuk szemben magunkat, Krisztus erejével legyőzhetjük, s az Ő erejével az ellenséget is megfutamíthatjuk. Ha felelősségeket vállalunk, és Üdvözítőnk erejével megbízható emberekként eleget teszünk azoknak, áldott tapasztalatokra tehetünk szert. Megtanulhatjuk, amit másképp nem sajátíthatnánk el, hogy Krisztus a segítségünk minden helyzetben. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 34. o.

Jézus nem biztatta őket könnyű munkával, ellenben megmutatta, hogy a gonosz milyen szörnyű fegyverekkel száll szembe velük. Küzdeniük kell majd „fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Ebben a harcban azonban nem lesznek egyedül, mert Ő velük van, és ha hittel haladnak előre, a Mindenható pajzsa fedezi be őket. Meghagyta nekik, hogy bátran és állhatatosan küzdjenek, mert a mennyei seregek vezetője küzd velük egy sorban, aki hatalmasabb mindenkinél. Minden intézkedést megtett, hogy feladatukat végrehajthassák, és az eredményért vállalta a felelősséget. Amíg szavára hallgatnak, és vele egyetértésben dolgoznak, kudarcot nem vallhatnak. Menjetek el minden néphez – szólt hozzájuk –, a világ legtávolabbi részeibe is, s én ott is veletek leszek. Hittel és bizalommal dolgozzatok, mert én nem hagylak el benneteket sohasem. Mindenkor veletek leszek, hogy segítsek kötelességeitek teljesítésében. Vezetlek, vigasztallak, megszentellek, támogatlak benneteket, hogy olyan szavakat szóljatok, amelyek az emberek figyelmét a menny felé irányítják. – Az apostolok története, 29. o.
 

„Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig” (Zsolt 23:6).
Időnként beleesünk abba a csapdába, hogy azt hisszük, egyedül vagyunk, amikor a völgyben járunk vagy ha ellenség vesz körül. Nem érezzük mindig, hogy Isten sokat tesz értünk. Úgy gondoljuk, ha segített volna, nem is kerültünk volna ilyen helyzetbe. Dávid viszont egyértelműen nem így látja a kérdést.
 

Mi az a két dolog, amiben Zsolt 23:6 verse szerint Dávid teljesen biztos volt a megpróbáltatásai ellenére is (lásd még Ef 1:4; Zsid 11:13-15; 2Pt 1:10)?

Egyes fordítások szerint jóság és rendületlen szeretet (Isten szövetségi ígérete) „követ” minket egész életünk során. Viszont az eredeti ige sokkal határozottabb: jóság és szeretet „üldöz” egész életünk során. (Sőt, ugyanezt a héber igét találjuk például 1Móz 14:14, Józs 10:19 és 1Sám 25:29 verseiben, ahol igazán egyértelművé válik az „üldözés” gondolata.)

9. Milyen kép villan fel a fejünkben, amikor elképzeljük, hogy jóság és kiapadhatatlan szeretet „üldöz” bennünket? Vajon mit akarhatott Dávid üzenni, amikor így jellemezte Isten irántunk való szeretetét?

Megkérdőjelezhetetlen Isten életünk végéig tartó jósága és rendíthetetlen szeretete, illetve vezetésének biztossága, legyen bármilyen mély a völgy, vagy akármennyire kitartóak is az ellenségeink. Ezek a gondolatok erőt adtak Jézusnak a Golgotán, így bennünket is bátoríthatnak. Időnként azonban a szeretteink tele vannak kérdésekkel. Ilyenkor Dávidhoz hasonlóan nekünk sem az a legokosabb, ha teológiai magyarázatot próbálnánk adni Isten végtelen hatalmáról. A zsoltáros inkább azt mutatja meg a 6. versben, hogy a legjobb, ha a személyes meggyőződésünk kinyilvánításával, megerősítésével teszünk bizonyságot az igazságról Istennel kapcsolatban.

Istennel szerzett saját tapasztalataink alapján mivel tudnánk alátámasztani, hogy az Ő jósága és szeretete bizonyosan „üldöz” bennünket? Mivel tudnánk ezt megerősíteni a Bibliából? Hogyan beszélhetünk erről azoknak, akik számára kérdéses Isten gondviselése? Miért a kereszt a legnagyszerűbb példája ennek az „üldözésnek”?

EGW idézet

Hogyan bizonyosodjunk meg Isten jóságáról és szeretetéről? A zsoltáríró felszólít minket, hogy ne csak halljuk és tudjuk, ne csak olvassuk és tudjuk, ne csak higgyük és tudjuk, hanem „ízleljük meg, érezzük és lássuk, mily jóságos az Úr” (Zsolt 34:9). Ahelyett, hogy egymás szavára támaszkodnánk, ízleljük, érzékeljük, tapasztaljuk meg a magunk számára.
A tapasztalat olyan ismeret, amely valaminek a kipróbálásából származik. Tapasztalatból nyert vallásosságra van most szükségünk: „Ízleljétek, érzékeljétek, és lássátok meg, hogy jó az Úr!” Igen sokan, akik ismerik ugyan a vallásos igazság elméletét, soha nem tapasztalták Isten kegyelmének megújító hatalmát a szívükön. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 221. o.

Isten gondoskodott balzsamról minden seb esetében. Van orvos és balzsamolaj Gileádban. Tanulmányozzátok úgy a Szentírást, mint soha azelőtt! Kérjetek az Úrtól bölcsességet minden veszélyben! Minden próbában kérleljétek Jézust, hogy mutasson kiutat gondjaitokból, és akkor szemetek megnyílik a gyógyszerre, és alkalmazni tudjátok a Szentírásban lejegyzett gyógyító ígéreteket. Ily módon az ellenség nem hajthat titeket szomorúságba vagy hitetlenségbe, mert hitetek, reménységetek és bátorságotok lesz az Úrban. A Szentlélek világos látást ad nektek arra, hogy felismerjetek és alkalmazzatok minden áldást, mely szomorúságotok ellenszereként és gyógyító ágként hat az ajkatokhoz helyezett keserűség ellen. A keserűség feloldódik Jézus szeretetében, és a keserűségről való panaszkodás helyett felismeritek, hogy Jézus szeretete és kegyelme annyira áthatja a szenvedést, hogy az alázatos, szent és megszentelt örömre fordul. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 273. o.

Amikor tekintetük e világ dolgaitól a mennyei dolgok felé fordul, akkor Isten gyermekei egy különleges népet fognak alkotni, hogy megláthassák azt a kegyelmet, jóságot és irgalmat, amelyet Isten tanúsít az emberek fiai iránt. Szeretetére válaszként az életükkel azt mutatják be a körülöttük élőknek, hogy Isten Lelke vezérli őket, és nem a földi, hanem a mennyei dolgokat kedvelik. […]

Ha belegondolunk, hogyan jött el Krisztus a földünkre meghalni az elbukott emberért, máris megértünk egy keveset abból, hogy mekkora árat fizetett a megváltásunkért, és felismerjük, hogy Isten nélkül nem létezik sem jóság, sem igazi fenség. […]
Már majdnem hazaértünk; nemsokára hallani fogjuk Üdvözítőnk legszebb zenénél is kellemesebb hangját, amint bejelenti: „Küzdelmetek véget ért. Menjetek be Uratok örömébe.” Csodálatos és dicsőséges áldás! Én szeretném e szavakat hallani az Örökkévaló ajkáról. Szeretném dicsőíteni és magasztalni a trónon ülőt! Szeretném, hogy a hangom újból és újból felcsendüljön a mennyei udvarokban! Te is ott leszel? Segítsen meg az Úr. Töltsön be az Ő teljességével és erejével, hogy megízlelhessük az eljövendő világ örömeit. – In Heavenly Places, 368. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete, „A jó pásztor” c. fejezet.
„Akik végül győzni fognak, átélnek majd rettenetesen felkavaró és megpróbáltatásokkal teli időszakokat a lelki életükben. Viszont nem szabad elveszíteniük a bizalmukat, mert Krisztus iskolájában ez része a fegyelmezésnek, ami pedig szükségszerű ahhoz, hogy minden salak eléghessen. Isten szolgájának erővel kell kiállnia az ellenség támadásait, keserves gúnyolódását, és felül kell kerekednie az akadályokon, amelyeket Sátán állít az útjába. […] Viszont nem fogunk elfáradni, ha felemeljük a tekintetünket és nem lefelé nézünk, a nehézségeinkre. Hamarosan meglátjuk, amint Jézus kitárja felénk segítő karját, csak meg kell ragadnunk azt egyszerű bizalommal. Engedjük, hogy vezessen minket! Amint bízni kezdünk, reménnyel telünk meg. […] Krisztus segít, hogy szilárd, kiegyensúlyozott, nagyszerű jellemet alakíthassunk ki. Sátán nem képes kitakarni az ilyen jellemű ember világosságát. […] Isten nekünk adta legnagyszerűbb ajándékát, egyszülött Fiát, hogy felemeljen, nemessé és alkalmassá tegyen minket, így ölthetjük fel az Ő tökéletes jellemét, így találhatunk otthonra országában” (Ellen G. White: Üzenet az ifjúságnak. 63–64. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 5Mózes 4-10;

Ellen G. White: Evangelizálás, „A próbaév” c. alfejezet

 

1.    Mely gyilkosok számára lettek kiválasztva a menedékvárosok?
 

2.    Honnan és hogyan szólta Isten a Tízparancsolatot?
 

3.    Hogyan űzte ki Isten a népeket Izrael elől?
 

4.    Ki az, aki nem fogad el ajándékot?
 

5.    Milyen tanácsot adjanak az idősebb lelkipásztorok az ifjú evangéliumi munkásoknak?

Hosszú, de nagyon jelentőségteljes utazást teszünk ebben a negyedévben, amelynek célja a szenvedés, a gonoszság és a halál megértése. A szenvedés az emberi lét külön jelenségeként tanulmányozható – tudományos vagy pszichológiai perspektívából, az érzékelés, az érzések és ezek következményei felől. A Biblia szemlélete azonban sokkal mélyebb: megmagyarázza a szenvedés eredetét, amely felmenti Istent minden felelősség alól, ami a bűn megjelenését illeti. A Biblia továbbá megmutatja, hogy Isten miként használja fel a szenvedést keretként, amelyben megtörténik átalakulásunk, nemesebbé válásunk sikerünk és örök életünk érdekében. Ha az életünket utazásként képzeljük el, a 23. zsoltár a legjobb kiindulópont, hiszen egy ösvényről van szó benne, amely az élet emelkedőin és lejtőin vezet végig bennünket. És ami a legfontosabb: Valaki vezet minket ezen az ösvényen, és Ő nem Idegenvezető, hanem több annál: gondoskodó, szerető Pásztor. Az utazásunkkal, életünk emelkedőivel és lejtőivel kapcsolatos legfontosabb kérdések a következők: Ismerjük a Pásztort? Bízunk benne, függetlenül attól, hogy mi történik és merre vezet minket?
Nagyon fontos megértenünk, hogy az életünk kanyargós út.
Létfontosságú emlékeznünk arra, hogy ez az út nem áttekinthetetlenül, véletlenszerűen kanyarog. Isten a Vezetőnk, Irányítónk és Pásztorunk, aki megengedheti, hogy keresztülmenjünk a szenvedés és a halál völgyén, viszont nem várja el tőlünk, hogy bekötött szemmel tegyük meg ezt az utat. Megígéri, hogy a szabadulás felé vezet minket.
Semmi esélyünk túlélni a felhevült kemencék próbáját, ha nem bízunk
Pásztorunkban, aki megszabadít minket.

A két ösvény
Az élet egyik biblikus szemléltetése az ösvény, amely a születés pillanatát köti össze a halál pillanatával. És nem egy ösvényről van szó, hanem kettőről. Az első a jó ösvény, az igazság, feddhetetlenség, ártatlanság útja (Péld 8:20), mely életre, jólétre vezet (Zsolt 1:2–3), mivel Isten maga egyengeti azt (Péld 2:8; Ézs 26:7). A mennyei Ige vezeti azokat, akik a jó és igaz úton haladnak: világosságot szór lépteik elé, amikor sötét körülöttük az élet (Zsolt 119:105). Végül az ösvényük „világosabb lesz a teljes délig” (Péld 4:18). Az ezen az ösvényen lépegető vándorok az élet minden területén felismerik Istent (Péld 3:5–6). Habár élethez vezető ez az ösvény, mégis keskeny és kevesen haladnak rajta (Mt 7:14). A másik alternatíva a gonosz vagy bűnös út, amely széles, és törvényszegéshez, felületes élethez, halálhoz vezet (Zsolt 1:4–5; Péld 14:12; Mt 7:13).
Isten szüntelenül szemmel tartja életünk útjait: látja, vizsgálja, mérlegeli azokat, majd figyelmeztet: „A hitetleneknek útjára ne menj, se ne járj a gonoszok ösvényén” (Péld 4:14; lásd Zsolt 1:1). Ha valaki a bűnös úton halad, Isten felszólítja, hogy térjen át a helyes útra: „Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 33:11).
Két következtetés vonható le e rövid, bibliai kitérő kapcsán: 1. Mindkét út végén ismert a cél: az igazság ösvénye az életre vezet, a törvénytelenség útja pedig a halálra. Választás, döntés kérdése, hogy ki melyik úton halad. 2. Ha úgy döntünk, hogy a feddhetetlenség útján járunk, Isten megígéri, hogy utunk végén az élet vár ránk. Az erkölcsi tisztaság útja keskeny, hegyek sötét völgyein vezethet végig, amelyhez több világosságra, táplálékra, kitartásra, türelemre és erőre lehet szükség, de az igazság útjának végén világosság, boldogság és élet vár. Ézsaiás próféta által Isten megígéri a benne bízóknak, hogy ez az ösvény széles, könnyen végigjárható úttá alakul át: „És lesz ott ösvény és út, és szentség útjának hivatik: tisztátalan nem megy át rajta; hisz csak az övék az; aki ez úton jár, még a bolond se téved el” (Ézs 35:8).

A vallás mint ösvény
Más keleti világnézetekhez hasonlóan a Biblia is a vallás fogalmát ösvényként, útként határozza meg: „És járt Énokh az Istennel… háromszáz esztendeig” (1Móz 5:22). Mikeás próféta egy olyan időről ír, amikor sokan, a világ minden részéről ezt mondják majd: „Pogányok is sokan mennek, és mondják: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére […], hogy megtanítson minket az ő útjaira […] Mert minden nép a maga istenének nevében jár, és mi is a mi Urunk Istenünk nevében járunk örökkön örökké” (Mik 4:2, 5). Isten felhívást intéz az Ő népéhez, hogy „egyenes és tökéletes szívvel” járjon előtte (1Kir 3:14; 9:4; Péld 10:9; Zak 3:7), s ha letérne erről az ösvényről, visszahívja őt. „Így szólt az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer 6:16). Kezdetben a keresztény hitet a hit vagy az Úr „útjának” (ApCsel 9:2; 19:9, 23; 22:4; 24:14, 22), esetenként az „üdvösség útjának” nevezték (ApCsel 16:17). Apollós „meg volt tanítva az Úrnak útjára”, majd miután rátért erre az útra, további tanításokat kapott ez irányban (ApCsel 18:25–26). Pál apostol is a vallást, a keresztény hitet a „járással” társítja,
és kitartóan hirdeti, hogy a keresztények „többé ne járjanak úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő elméjüknek hiábavalóságában” (Ef 4:17). János apostol is arra buzdít, hogy Isten parancsolatainak és szeretetének útján „járjunk” (2Jn 1:6).
Jézus mondta önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam” (Jn 14:6). Az „út”, az
„igazság” és az „élet” kombinációja a keresztény vallás három fontos tartóoszlopa. Adja magát a kérdés: Fontos a keresztény vallás? Van-e relevanciája napjainkban? Való igaz, hogy a kereszténység történelme során sok esetben találkozunk hitehagyással, visszaéléssel, csalással és vesztegetéssel, s a kereszténység számtalanszor letért a Krisztus által kijelölt útról, de ez nem jelenti azt, hogy a szentségnek nincs követendő útja. Jézus továbbra is az az út, amelyen járnunk kell, s amely biztosít minket, hogy ez az út az igazság útja, mely az élethez, az örök élethez vezet. Jézus az út tehát, de emellett Ő a Jó Pásztorunk is (Jn 10:11). Mit jelent ez? Maga a Megváltó válaszolja meg ezt a kérdést: „Én vagyok a jó pásztor, és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim” (Jn 10:14), de ismeri „a más akolból valókat” is (Jn 10:16). És még valami: Jézus lévén a Jó Pásztor, „életét adja a juhokért” (Jn 10:11): „Örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből” (Jn 10:28). Következésképpen Krisztust követni az Ő útján
– szentségének ösvényén – az egyedüli és legbiztosabb út, mely az élethez vezet (ApCsel 4:12). Annak ellenére, hogy keskeny ez az út, és a hoszsza során próbák nehezítik az előre haladást, az egyedüli és legjobb út az élethez. Maga a Jó Pásztor vezet minket ezen az úton.
A „vallás” szóval kapcsolatos nyugati szemlélet a latin religiora vezethető vissza: re („újból) + ligare („összekötni”, „összekapcsolni”), azaz:
„újból összekötni”, „újból összekapcsolni”. Annak ellenére, hogy ezt a kifejezést a nyugati keresztény világnézet alkotta meg, a Biblia eszmeiségében is értelemmel bír, összhangban van a vallás mint út és útvonal bibliai fogalmával. Azáltal, hogy az emberiség a kárhozat útjára lépett, elveszítette a kapcsolatát Istennel. A vallás az a folyamat, amely által az emberek és Isten között újra helyreállhat az összeköttetés. De hogyan történik mindez? Ha a vallás út vagy utazás, azt jelenti, hogy nem időtlen, az időn és történelmen kívüli jelenség, mint a pogány mitológiában vagy a filozofikus vallások esetében. A bibliai világszemlélet szerint a vallás (az emberiség és az Istenség újbóli kapcsolatba lépése) időben és térben megnyilvánuló folyamat, személyes és történelmi útvonal Isten és az ember számára egyaránt. Isten lejön hozzánk oda, ahol vagyunk: a történelembe. Egy másik különbség a pogány és a biblikus vallás között az, hogy a pogányságban az embereknek saját maguknak kell utat törniük az istenek felé, nekik kell elnyerniük jóindulatukat, kapcsolatba lépniük velük, vagy kideríteniük a titkaikat, az örök élet titkát. Ezzel szemben a Biblia vallásában Isten az, aki megnyitja előttünk az utat. Ő jön hozzánk, keresi a módját annak, hogy megmentsen minket és visszavigyen hozzá. Tulajdonképpen Ő az Út, a Vezető és a Jó Pásztor. Végigjárja velünk az utat, azt az utat, amely újból összekapcsol minket Istennel. Ez az igaz Isten vallása, a kegyelem vallása!

Alkalmazás
1  Elemezd a saját életedet! Melyik úton jársz? Mit tehetsz annak érdekében, hogy megbizonyosodj: a feddhetetlenség útján haladsz, amely az örök életig vezet?
Találkoztál másokkal is azon az ösvényen, amelyen haladsz? Szembejövőkkel is? Mit tehetsz másokért, hogy ők is a Jézus útját – a Jézushoz vezető utat – válasszák?
Bízhatunk Pásztorunkban, amikor keresztülvisz minket a próbák tüzén, mivel Ő már előttünk átélte ezt a tapasztalatot. Csakhogy lényeges különbség van a Jézus által és az általunk átélt próbák között. Próbáink zömét mi magunk idézzük elő, más emberek, vagy az általánosságban vett bűnök következményei. A Pásztor tégelyét mi hoztuk létre, Ő pedig áldozatként, helyettesként vállalta magára, a megváltás cselekedeteként. Hogyan segít ez az értelmezés könnyebben átvészelni a szenvedés próbáját?
Hasonlítsd össze két nemrég átélt próbádat, majd mondd el, hogyan gondoskodott rólad Isten ezekben a tapasztalatokban!