Mózes feltámadása

Alapige: „Pedig Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júd 9).

Amint az egész negyedévben láttuk, Mózes ötödik könyvében a halandók között Mózes a központi személy. Az élete, a jelleme és az üzenetei áthatják az egész könyvet. Igen, Mózes ötödik könyve elsősorban Istenről és a szeretetéről szól ’am yisra’el, „Izrael népe” iránt, de az Úr gyakran Mózest használta fel arra, hogy kinyilatkoztassa szeretetét és szóljon népéhez, Izraelhez.
Most, a negyedév végéhez érve, Mózes ötödik könyvének tanulmányozása befejeztével Mózes életének a végéhez is elérünk, legalábbis a földi életét tekintve.
Ellen White így ír erről: „Mózes tudta, hogy magányosan kell meghalnia; egyetlen földi barátjának sem volt megengedve, hogy utolsó óráiban vele legyen. Az előtte álló eseményt titok és félelmetes ünnepélyesség vette körül, melytől szíve visszariadt. Legnagyobb küzdelmet a gondoskodásának és szeretetének középpontjában álló néptől való eltávozás jelentette – attól a néptől, amellyel élete oly sokáig összekapcsolódott. De megtanult bízni Istenben és feltétlen hittel ajánlotta magát és népét az Ő szeretetébe és kegyelmébe” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 440–441. o.). Mózes élete és szolgálata oly sok mindenre rámutatott Isten jellemében, mint ahogy a halála és a feltámadása is.

EGW idézet:

Mózes és Áron sok-sok éven át egymás mellett állt a gondokban és a szolgálatban. Számtalan veszedelemmel szálltak szembe, és küzdöttek meg együtt. Megosztották egymással Isten emlékezetes áldásait. Most azonban ütött számukra az egymástól való elválás órája. (…) Valahol Edom hegyei mögött húzódott az az ösvény, amely az ígéret földjéhez vezetett, ahhoz a földhöz, amelynek áldásait Mózes és Áron nem élvezhette. Szívükben nem talált magának helyet ezért a tényért semmiféle Isten ellen lázadó érzés; semmiféle zúgolódó kifejezés nem hagyta el ajkukat; arcukon viszont ünnepélyes szomorúság jelent meg, mikor megemlékeztek arról a bűnükről, amely kizárta őket atyáik örökségéből. (…) Kádesben elkövetett bűnéért Isten megtagadta Árontól azt a kiváltságot, hogy Kánaánban is ő szolgáljon Isten főpapjaként, ő mutassa be az első áldozatot az ígéret földjén, és így ő szentelje fel Izrael örökségét. Mózesnek egyedül kellett tovább vinnie népe vezetésének terhét egészen Kánaán határáig. Ugyan messziről megláthatta Kánaánt, de nem léphette át a határát. Mennyire más lett volna Isten szolgáinak jövője, ha Kádesben a kőszikla előtt morgolódás nélkül kiállták volna azt a próbát, amelynek az Úr alávetette őket! Egyetlen bűnös cselekedetet sem lehet többé meg nem történtté tenni. Megeshet, hogy egy egész élet munkája sem hozhatja helyre, ami elveszett a kísértés vagy a meggondolatlanság egyetlen rövid pillanatában. – Pátriárkák és próféták, 425–426. o.

Ünnepélyes kiváltság és szent bizalom idejében élünk. Ha Isten szolgái hűségesen megőrzik a rájuk bízottakat, nagy jutalmuk lesz, amikor a Mester így szól: „Adj számot sáfárságodról” (Lk 16:2). A komoly erőfeszítések, az önzetlen munka, a türelmes, kitartó fáradozások gazdagon meg lesznek jutalmazva. Jézus az ilyen szolgáknak mondja majd, hogy ezentúl nem szolgáinak, hanem barátainak nevezi őket (lásd: Jn 15:15). Az Úr a munkát nem a nagysága szerint ítéli meg, hanem a hűség szerint, amellyel végezték. Nem az elért eredményeket mérlegeli, hanem az indítékokat, amelyek minket a munkára ösztönöztek. A jóságot és hűséget többre értékeli, mint bármi mást. – Az evangélium szolgái, 267. o.

Testvéreim! Kérlek, fáradozzatok egyedül Isten dicsőségével törődve. Támaszkodjatok az Úr erejére, kegyelmére, hatalmára. A Biblia kutatásával és komoly imával igyekezzetek megérteni, majd hűsegesen teljesíteni is kötelességeteket. Elengedhetetlen, hogy hűséget gyakoroljatok az apró dolgokban, hiszen ezzel lesztek megbízhatóak a komolyabb felelősségeknél. A mindennapi élet apró eseményei észrevétlenül mennek el mellettünk, mégis ezek alakítják a jellemünket. Az élet minden eseménye súlyosan esik latba a jó vagy a rossz mellett. Gondolkodásunkat mindennapos próbával kell nevelnünk, hogy erőt nyerjen helytállni bármilyen nehéz helyzetben. A próba és veszély napján megerősítettnek kell lennünk, hogy szilárdan megálljunk a helyes oldalon, minden ellenséges áramlattól mentesen. – Bizonyságtételek, III. . köt., 561. o.
 

Isten újból és újból csodák útján gondoskodott Izrael népéről, még a hitehagyásuk és pusztai vándorlásuk idején is. Ha mégoly méltatlanok voltak is (és gyakran azok is maradtak), áradt rájuk az Úr kegyelme. Mi szintén részesülünk Isten kegyelmében, pedig nem vagyunk érdemesek rá, de ha megérdemelnénk, nem lenne kegyelem.
A bőséges táplálékon kívül, amivel csodaképpen ellátta őket a pusztában az Úr, kegyelme abban is megnyilvánult, hogy vizet kaptak, hiszen anélkül gyorsan odavesztek volna a száraz, forró és kietlen sivatagban. Pál ezzel kapcsolatban írta: „és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert ittak a lelki kősziklából, amely követte őket, ez a kőszikla pedig Krisztus volt” (1Kor 10:4, ÚRK). Ellen White még hozzáteszi, hogy „vándorlásuk közben, ahol szomjasak voltak, ott mindig víz bugyogott fel a táborhely mellett emelkedő kősziklák hasadékaiból” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 378. o.).
1. Mi történt 4Móz 20:1-13 szakaszában? Hogy értsük azt, hogy Isten megbüntette Mózest azért, amit tett?

Egyrészt nem nehéz megérteni Mózes elkeseredését. Miután az Úr annyi mindent végbevitt népéért, jeleket, csodákat tett, csodálatos módon megszabadította őket, míg végül elértek az ígéret földjének határára. És akkor mi történt? Hirtelen nem találtak vizet, ezért összefogtak Mózes és Áron ellen. Vajon az Úr nem tudott volna vizet adni nekik akkor, ahogyan olyan sokszor megtette már korábban? Dehogynem! Képes volt rá, és nem sokkal később adott is nekik inni. Viszont figyeljük meg, mit mondott Mózes, amikor megütötte a sziklát, kétszer is! „Hallgassatok ide, ti lázadók! Hát e kősziklából fakasszunk nektek vizet” (4Móz 20:10, ÚRK)? Szinte hallani a haragot a hangjában, hiszen „lázadóknak” nevezi a népet. Nem annyira magával a haraggal volt a baj, ami persze helytelen, noha érthető, hanem amikor ezt mondta: „Hát e kősziklából fakasszunk nektek vizet?”, mintha ő vagy bármelyik másik ember képes lenne vizet fakasztani a sziklából. Mérgében egy pillanatra szinte elfeledkezett arról, hogy csak a közöttük munkálkodó isteni erő vihetett végbe ilyen csodát. Neki ezt mindenki másnál jobban kellett volna tudnia!
Milyen gyakran szólunk vagy cselekszünk mérgünkben, amikor úgy gondoljuk, hogy jogos a haragunk? Hogyan tanulhatunk meg ilyenkor megállni, imádkozni és Isten erejét kérni ahhoz, hogy helyesen tudjunk szólni és tenni, ne rosszul?

EGW idézet:

Izrael gyermekei egész vándorlásuk során abba a kísértésbe estek, hogy Isten csodatetteit Mózesnek tulajdonították – az Úr hatalmas csodáit, hogy kihozta őket az egyiptomi rabságból. Most is azzal vádolták Mózest, hogy ő hozta ki őket Egyiptom földjéről. Igaz, hogy az Úr csodálatos mértékben kijelentette magát Mózesnek. Jelenlétével is rendkívüli módon kitüntette, és felfedte előtte magasztos dicsőségét. A hegyen is szent közelségbe vonta őt magához. Úgy beszélt vele, ahogy az ember a barátjával beszél. Az Úr ennek ellenére is bizonyítékot bizonyíték után nyújtott, hogy ő fáradozott kiszabadulásukért. Amikor Mózes így szólt: „Avagy a kősziklából mi fakasszunk-e vizet?” – lényegében azt mondta, hogy helyesen hitték, hogy ő vitte véghez az értük történt csodákat. Ezért vált szükségessé, hogy Isten bebizonyítsa Izraelnek: Mózes állítása alaptalan... Hogy örökre eloszlassa azt a gondolatot, hogy ember vezeti őket, a menny szükségesnek ítélte, hogy mielőtt bemennek Kánaán földjére, hagyja meghalni a vezetőjüket. – A Te Igéd igazság, I. köt., 1115–1116. o.
 
Krisztus szolgáinak nem a természetes szív követelményei szerint kell cselekedniük. Szoros kapcsolatban kell lenniük Istennel, nehogy a kihívás hatására feltámadjon az én, és oda nem illő szóáradatot indítsanak el, amely nem olyan, mint a harmat, sem mint a csöndes eső, ami felfrissíti a hervadó növényeket. Éppen ezt akarja Sátán, ezek az ő módszerei. A sárkány dühös, Sátán szelleme haragban és vádaskodásban nyilvánul meg. Ám Isten szolgái az Isten képviselői. Ő azt akarja, hogy mennyei értékekkel foglalkozzanak, azzal az igazsággal, mely az Ő képmását, címét viseli. Jézus hatalma az a hatalom, mellyel le kell győzniük a gonoszt. Krisztus dicsősége az ő erejük. Az Ő szépségére kell tekintetüket szegezniük. Ekkor isteni tapintattal és szelídséggel tudják megjelenteni az evangéliumot. – Jézus élete, 353. o.

Krisztus segítségével megfékezhetjük a nyelvünket. Habár Ő is meg lett kísértve az elhamarkodott és haragos beszéd által, ajkával egyetlen egyszer sem vétkezett. Mindig nyugalommal és türelemmel fogadta a megvetést, a gúnyt és azok gyalázkodásait, akikkel együtt dolgozott az ácsműhelyben. Haragos visszavágások helyett inkább Dávid szép zsoltárait énekelte, így munkatársai szinte önkéntelenül csatlakoztak hozzá az éneklésben. Micsoda változás mehetne végbe a világon, ha a férfiak és nők a Megváltó példáját követnék a beszédükben. – Our High Calling, 291. o.
 

2. Olvassuk el újból 4Móz 20:12-13 verseit! Mivel indokolta az Úr, hogy Mózes nem mehet be az ígéret földjére? Lásd még 5Móz 31:2,34:4!

Az idézett szöveg szerint többről is volt szó annál, hogy Mózes magának tulajdonította Isten tettét, ami azért önmagában is elég rossz. Ráadásul még hitetlennek is mutatkozott, és erre az ő esetében nem lehet mentség. Végtére is ő volt az, aki az égő csipkebokortól kezdve (2Móz 3:2-16) olyan tapasztalatokat szerzett Istennel, mint szinte senki más, mégis ezt mondta neki az Úr: „nem hittetek nekem” (4Móz 20:12, ÚRK), vagyis Mózes az Úr szava iránti hitetlenségéről tett bizonyságot, és ebből következett, hogy „nem dicsőítettetek meg Izrael fiainak szeme láttára” (SZIT). Vagyis ha Mózes megőrzi a nyugalmát és helyesen cselekszik, Isten iránti hitét és bizalmát bemutatva a nép hitehagyása idején, a nép előtt megdicsőítette volna az Urat, és ismét például szolgálhatott volna nekik arra, hogy milyen az igazi hit és engedelmesség.
Figyeljük meg azt is, hogy mi volt az, amivel Mózes engedetlennek bizonyult az Úr kifejezett szava iránt!
3. Mit kellett volna Mózesnek tennie az Úr szava szerint? És mit tett helyette (lásd 4Móz 20:9-11)?

A 9. versben Mózes megfogta a botját, „ahogy parancsolta neki” (ÚRK) az Úr. Eddig minden rendben is volt, de a 10. versben, ahelyett, hogy szólt volna a sziklához, amelyből Isten hatalmának lélegzetelállító megnyilatkozásaként víz fakadt volna, Mózes rásújtott a sziklára, méghozzá kétszer. Igen, csoda volt az is, hogy amikor a sziklára ütött, abból feltört a víz, de korántsem akkora csoda, mintha csak szólt volna a sziklához és ugyanaz történik.
Felszínesen nézve úgy tűnhet, hogy Isten különösen szigorúan ítélte meg Mózest: mindaz után, amit a próféta átélt, mégsem engedte meg neki, hogy belépjen az ígéret földjére. Mióta csak elhangzik ez a történet, az emberek azon tűnődnek, hogy miért? Egyetlen hirtelen tett miatt nem lehetett részese annak, amire olyan sokat várt?
Vajon milyen tanulságot szűrhetett le Izrael népe abból, ami Mózessel történt?

EGW idézet:

Némelyek hajlamosak alábecsülni Mózes bűnét, azonban Isten nem így tekint az ember vétkeire. Amikor az izraeliták szeme előtt már feltűntek Kánaán hegycsúcsai, zúgolódni kezdtek azért, mert az a vízzuhatag, ami végigkövette vándorlásukat, kiapadt. A nép fellázadt Mózes és Áron ellen, akiket azzal vádoltak, hogy meghalni hozták ki őket a pusztába. Az elöljárók a szent sátor ajtaja elé mentek, és arccal a földre borultak… Az Úr így szólt Mózeshez: „Vedd ezt a vesszőt, és gyűjtsd össze a gyülekezetet te és Áron, a te atyádfia, és szóljatok, ím, e kősziklának az ő szemük előtt, hogy adjon vizet.” (4Móz 20:8) A két testvér a nép elé állt. Mózes kezében ott volt Isten vesszője. Felettük már eljárt az idő. Hosszú időn keresztül tűrték Izrael konokságát és lázadását. De most már Mózes türelme is elfogyott… Ám ahelyett, hogy az Úr parancsa alapján szólt volna a sziklához, kétszer is rásújtott a vesszővel. A sziklából bőséggel ömleni kezdett a víz, és a nép enyhíthette szomját. Csakhogy már elkövette a nagy bűnt. Mózes ingerült lett: „Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?” Ekkor az Úr így szólt a testvérpárhoz: „Nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izrael fiainak szeme előtt.” (4Móz 20:12) – The Upward Look, 299. o.

Ha a sötétség sűrű felhői tornyosulnak gondolatvilágunk felett, akkor ütött az óra, hogy élő hittel törjük át a sötétséget, és szórjuk szét a felhőket. Az igaz hit azokon az ígéreteken alapszik, melyek Isten szavában foglaltaknak, és csak azok tarthatnak arra igényt, akik feltétel nélkül engedelmeskednek az Úrnak. „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.” (Jn 15:7) „És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az Ő parancsolatait, és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte.” (1Jn 3:22) (…) Kérdeztem az angyalt, miért nincs több hit és erő Izraelben. Így felelt: „Ti nagyon hamar elengeditek a Mindenható karját. Szálljon fel fohászotok Isten királyiszékéhez, és tartsanak ki erős hitben. Az ígéretek bizonyosak. Higgyétek, hogy elnyeritek azokat a dolgokat, amikért könyörögtök, és akkor mind meglesznek.” – Tapasztalatok és látomások, 72–73. o.
 

Szegény Mózes! Ilyen nagy utat megtett, annyi mindenen átment, mégis kimaradt abból, amikor Isten beteljesítette az évszázadokkal korábban, Ábrámnak tett ígéretét: „A te utódaidnak adom ezt a földet” (1Móz 12:7, ÚRK).
4. Olvassuk el 5Móz 34:1-12 szakaszát! Mi történt Mózessel? Mit mondott róla az Úr, amiből kitűnik, hogy milyen különleges ember volt?

„E magányban Mózes áttekintette küzdelmes, nehéz életét, amióta udvari méltóságától és Egyiptom jövendő királyságától elfordult, hogy Isten választott népével sorsközösséget vállaljon. Emlékezetébe idézte Jethró nyájával a pusztában eltöltött hosszú éveket; az Angyal megjelenését az égő bokorban, és elhívását Izrael megszabadítására. Ismét szemlélte Isten erejének hatalmas csodáit, amelyeket Isten az Ő népének érdekében tett; csodálta az Ő hoszszútűrését és irgalmát, melyet a vándorlás és zúgolódás hosszú évei alatt irántuk tanúsított. Mindezek mellett, amit Isten értük tett, saját imái és munkái ellenére az Egyiptomot elhagyó nagy seregben levő felnőttek közül csak ketten találtattak oly hűségeseknek, hogy beléphessenek a megígért földre. Amikor Mózes áttekintette munkájának eredményét, küzdelmes  és  áldozatos élete majdnem hiábavalónak látszott” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 441–442. o.).
5Móz 34:4 versében érdekes dologgal találkozunk: „Ez az a föld, amelyet esküvel ígértem meg Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak, és azt mondtam: utódaidnak adom” (ÚRK). Az Úr szinte szóról szóra azt mondta itt, amit újból és újból kijelentett a pátriárkáknak és a gyermekeiknek arról, hogy nekik adja azt a földet, most pedig ezt Mózesnek is elismételte. Majd hozzátette: „Megengedtem neked, hogy szemeddel lásd, de nem mész be oda” (ÚRK). Teljességgel lehetetlen, hogy Mózes valóságosan láthatta volna az egész földet onnan, ahol állt, mindazt, amire az Úr rámutatott Moábtól Dánig, Naftali földjéig és így tovább. Ellen White világossá teszi, hogy Mózes természetfeletti látomást kapott, nemcsak magáról az országról, hanem arról is, hogy milyen lesz, miután elfoglalják. Úgy tűnhetne, hogy az Úr szinte ingerelte Mózest: Te is ott lehetnél, ha engedelmeskedtél volna! Valójában azonban azt mutatta meg neki, hogy mindennek ellenére, még Mózes hibái dacára is Ő hűséges marad szövetségi ígéreteihez, amit az atyáknak és Izrael népének tett. Amint látni fogjuk, Isten még ennél is különlegesebbet tartogatott hűséges, de megbotlott szolgájának.

EGW idézet:

Az Úr tudtul adta Mózesnek, hogy Kánaán elfoglalásának ideje elérkezett: az agg próféta a magaslaton állva, a Jordán folyón és a megígért földön végignézve nagy érdeklődéssel szemlélte népe örökségét. Lehetséges lenne, hogy az elkövetett bűnére kimondott ítéletet visszavonnák? Igen komolyan könyörgött: „Uram, Isten, te elkezdted megmutatni a te szolgádnak a te nagyságodat és hatalmas kezedet! Mert kicsoda olyan Isten mennyben és földön, aki cselekedhetne a te cselekedeteid és hatalmad szerint? Hadd menjek át, kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet és a Libanont!” (5Móz 3:24–25) A válasz ez volt: „Elég ez néked, ne szólj többet már nékem e dolog felől! Menj fel a Piszga tetejére, és emeled fel a te szemedet napnyugat felé és észak felé, dél felé és napkelet felé, és nézz szét a te szemeddel, mert nem mégy át ezen a Jordánon.” (5Móz 3:26–27) – Pátriárkák és próféták, 462. o.

Az Úr nem akarta, hogy valaki felmenjen Mózessel a Piszga tetejére. Ott állt a Piszga tetejének egyik magas ormán Isten és a menynyei angyalok jelenlétében. Amikor elégedetten szemlélte Kánaánt, mint egy fáradt harcos, hogy megpihenjen, álmosság fogta el, de a halál álmossága. Az angyalok elvitték a testét, és eltemették a völgyben. Az izraeliták sohasem  tudták  megtalálni  azt a  helyet,  ahol  eltemették. A titkos temetésnek az volt a célja, hogy az embereket megakadályozza abban, hogy bálványozás bűnét kövessék el a testével. Sátán ujjongott, hogy Mózest sikerült rábírni bűn elkövetésre és ezáltal a halál hatalmába keríteni. Ha hűséges maradt volna, és életét nem rontotta volna el azzal az egy törvényszegéssel, hogy nem adta meg Istennek a dicsőséget, amikor vizet fakasztott a kősziklából, akkor bemehetett volna az ígéret földjére, és az Úr felvitte volna a mennybe anélkül, hogy halált látott volna. – A megváltás története, 173. o.

Jézus Krisztus eggyé lett az emberiséggel, hogy az emberiség is eggyé lehessen vele lélekben és életében is. Megváltónkkal szövetséget kötve és Istennek engedelmeskedve elnyerjük Jézus életét. Krisztus így szól a bűnbánókhoz: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Krisztus a halált álomnak tekinti, és úgy beszél róla, mintha csekély jelentősége volna. Így szól: „Aki csak él és hisz énbennem, nem hal meg örökre.” A hívő számára a halál kevésbé fontos (Fil 1:21), Krisztussal meghalni csak alvást jelent. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Jézust a halálból, feltámasztja majd a gyülekezetét is – mint az Ő menyasszonyát –, és megdicsőíti az Üdvözítővel minden fejedelemség és hatalmasság felett és minden név fölött nemcsak ebben a világban, hanem a mennyei udvarokban is. Az elhunyt szentek győzelme dicsőséges lesz a feltámadás hajnalán. – Az én életem ma, 295. o.
 

„Ott, a Móáb földjén halt meg Mózes, az ÚR szolgája az ÚR szava szerint. Majd eltemette őt a völgyben, a Móáb földjén, Bét-Peórral szemben, de senki sem tudja temetésének helyét máig sem” (5Móz 34:5-6, ÚRK). Ez a néhány vers számol be Mózes haláláról, aki központi szerepet töltött be Izrael életében, akinek az írásai tovább élnek, nemcsak Izraelben, hanem ma a gyülekezetben és a zsinagógában.
Mózes meghalt, eltemették és az emberek meggyászolták. A jelenések könyvének elve nagyon is illik rá: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket” (Jel 14:13).
Csakhogy Mózes életében nem a halál jelentette az utolsó fejezetet.
5. Miről számol be Júd 9 verse? Hogyan magyarázza ez a vers, hogy Mózes később megjelenik az Újszövetségben?

Csak egy felvillanásnyit látunk, de ennek alapján is milyen fantasztikus jelenet lehetett! Mihály, aki nem más, mint Krisztus, Mózes teste miatt vitázott az ördöggel. Hogyan vitatkozott miatta? Kétségtelen, hogy Mózes bűnös volt. Az volt az utolsó ismert bűne, hogy Isten dicsőségét tulajdonította magának, ami éppen az a fajta bűn, ami miatt Lucifert kivetették a mennyből:
„A magas felhők fölé megyek föl, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14:14, ÚRK). Azért alakulhatott ki a vita a teste fölött, mert Krisztus igényt tartott Mózes számára a megígért feltámadásra.
Viszont hogyan igényelhette ezt Krisztus egy bűnös ember, Mózes számára, aki megszegte Isten törvényét? A válasz természetesen csak a kereszt lehet. Az állatáldozatok előre mutattak Krisztus halálára, így az Úr nyilván a keresztre előre tekintve tartott igényt Mózes feltámadására. „Mózes a bűn következtében jutott Sátán hatalmába. Saját érdeme szerint jogos foglya volt a halálnak, de mégis feltámadt halhatatlan életre, mert ehhez joga volt a Megváltó nevében. Megdicsőülve jött elő a sírjából és Szabadítójával Isten városába emelkedett” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 447. o.).
Hogyan segít ez a beszámoló is felmérni a megváltási terv mélységét, hogy Isten már a kereszt előtt feltámasztotta Mózest a halálból?

EGW idézet:

Amikor Krisztus és az angyalok a sírhoz közeledtek, Sátán és angyalai is megjelentek a sírnál, és őrizték Mózes testét, hogy ne vigyék el. Amikor Jézus és angyalai közeledtek, az ördög ellenállt közeledésüknek, de Krisztus és angyalainak dicsősége és hatalma visszavonulásra kényszerítette őket. A kísértő egyetlen törvényszegése miatt követelte Mózes testét, de Jézus Atyjára hivatkozva szelíden szólt hozzá: „Dorgáljon meg téged az Úr.” (Júd 1:9)Krisztus megmondta Sátánnak: tudja, hogy Mózes alázattal megbánta azt az egy bűnét, így nincs szennyfolt jellemén, és neve elhomályosulhatatlanul szerepel a menny könyveiben. Ekkor feltámasztotta Mózes testét, amelyet az ördög magának követelt. – A megváltás története, 173. o.

Isten nem teremtett gonoszságot, csak jót, olyat, mint Ő maga. Sátán azonban nem elégedett meg az Úr akaratának ismeretével, sem annak teljesítésével. Kíváncsisága arrafelé ágaskodott, amit Isten nem látott jónak közölni vele. Nem az Atya teremtette a gonoszságot, a bűnt és a halált: ezek az engedetlenség következményei voltak, amely Sátántól ered. Annak a rossznak a tudása, amely most a világban van, az ördög ravaszsága által került közénk. Kemény leckék, nagy árat kell értük fizetni, az ember mégis meg akarja tanulni ezeket. Sokakat nem is lehet meggyőzni, hogy jobb, ha tudatlanok maradunk bizonyos ismeretek felől, amelyek alantas kívánságokból és szentségtelen célokból fakadnak. Ádám fiai és leányai ugyanolyan kíváncsiak és tolakodóak, mint Éva volt, amikor megkívánta a tiltott tudást. Olyan tapasztalatokhoz, olyan ismeretekhez jutunk, amelyekre Isten tervei szerint sohasem kellene szert tennünk. S most is ugyanaz a következménye, mint ősszüleink esetében volt: elveszítjük édeni otthonunkat. Mikor tanulják meg végre az emberek, ami már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott előttük? – Bizonyságtételek, V. köt., 503. o.

Isten régi népe számára kijelölt menedékvárosok a  Krisztusban lévő menedék jelképei. Ugyanaz az irgalmas Megváltó, aki az ideiglenes menedékvárosokat elrendelte, saját vére kiontásával biztos menedéket szerzett az Isten törvényét megszegő számára, amelyben oltalmat kereshet a második halál elől. Semmi hatalom nem ragadhatja ki a kezéből, aki hozzá megy bocsánatért. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róm 8:1) „Erős vigasztalásunk legyen…, mint akik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet.” (Zsid 6:18) „Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt, aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm 8:34) – Pátriárkák és próféták, 516. o.
 

Az Újszövetség által nyert további kinyilatkoztatás fényében valójában nem is tűnik túl nagy büntetésnek az, hogy Mózes nem léphetett be az ígéret földjére. A földi Kánaán, majd később a földi Jeruzsálem (ami egész ismert történelmében háborúk, hódítások és szenvedés színtere volt) helyett már most „a mennyei Jeruzsálem” (Zsid 12:22) az otthona, ami összehasonlíthatatlanul jobb lakóhely!
Mózes volt az első ismert bibliai példa a halálból való feltámadására. Énókot, aki nem látott halált, Isten a mennybe vitte (1Móz 5:24), majd később Illéssel is ez történt (2Kir 2:11), de az írott feljegyzés szerint Mózes volt az első, akit Isten örök életre támasztott fel. Nem tudjuk, mennyit pihent Mózes a sírban, de ez neki nem is számított. Lecsukódott a szeme, amikor meghalt, és akár három óra, akár háromszáz év telt el, neki mindegy volt. Ugyanez a helyzet minden halottal a világtörténelem során, nem különbözik a halállal kapcsolatos tapasztalatuk Mózesétől. Amikor meghalunk, lecsukjuk a szemünket, és a következő, amiről tudunk vagy Jézus második adventje, vagy rossz esetben a végső ítélet lesz (lásd Jel 20:7-15).
6. Milyen nagyszerű ígéretet találunk 1Kor 15:13-22 szakaszában? Miért csak akkor van értelme Pál szavainak, ha a halottak valóban alszanak Krisztusban a feltámadásig?

A feltámadás reménysége nélkül egyáltalán semmi reményünk nem lenne. Krisztus feltámadása a garancia a számunkra. Ő, aki mint áldozati Bárányunk, a „bűneinktől minket megtisztított” (Zsid 1:3, ÚRK), meghalt a kereszten, majd feltámadt a halálból. A feltámadása révén a kezesünk lett. Mózes az első példa arra, hogy egy bűnös ember feltámadt a halálból. Annak köszönhetően támadhatott fel, amit Krisztus később megtett, és az Ő tette miatt majd mi is feltámadunk.
Mózesben láthatjuk tehát a hit általi megváltás példáját. Hűséges és Istenben bízó életében mutatkozott meg a hite, még ha pályája vége felé meg is botlott. Mózes ötödik könyvében végig azt látjuk, hogy Mózes hasonló hűségre hívta Isten népét. Arra szólította őket, hogy fogadják el a felajánlott kegyelmet – amit Isten felkínál nekünk is, akik közeledünk az ígéret földjének határához.
Vajon nem ugyanaz az Isten szólít bennünket is hűségre? Mit tehetünk, nehogy olyan hibákat kövessünk el, amelyektől óv Mózes ötödik könyve?

EGW idézet:

Az apostol azután a korinthusi testvérek figyelmét a feltámadás hajnalának diadalmas virradatára irányította, amikor is az Úr az összes elszunnyadt szentet feltámasztja, hogy  ezentúl  örökké vele  éljenek. „Ímé, titkot mondok néktek – magyarázta: – Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk… Akkor beteljesül amaz ige, mely meg van írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad!?” (…) Dicső diadal vár a hűséges hívőkre! Az apostol tudatában volt a korinthusi hívők szükségleteinek és lehetőségeinek. Igyekezett szemük elé tárni, ami kiemel az önzésből és az érzékiségből, az életet pedig a halhatatlanság reménye által megdicsőíti. Komolyan felszólította őket,  hogy  hűek  maradjanak  magasztos  elhívásukhoz  Krisztusban. „Azért, szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15:58) – Az apostolok története, 320–321. o.

A hívő emberek számára a halál csak röpke pillanat, és nincs nagy jelentősége. „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké… nem kóstol halált örökké.” (Jn 8:51–52) A keresztények számára a halál csak elalvás, pillanatnyi csendesség és sötétség. A Jézussal való élet Istenben elrejtett élet. „Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor majd ti is ővele együtt megjelentek dicsőségben.” (Kol 3:4) Azt a hangot, amely a keresztről ezt kiáltotta: „Elvégeztetett!” (Jn 19:30), a halottak is meghallották. Ez a hang átütötte a sírok falait, és megparancsolta az alvóknak, hogy keljenek fel. Így lesz majd, mikor Jézus hangja felharsan az égből. Ez a hang behatol majd a sírokba, kinyitja a sírboltokat, és a Krisztusban meghaltak feltámadnak. Üdvözítőnk feltámadásakor csak néhány sír nyílt meg. Második eljövetelekor azonban minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját, és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd az Ő egyházát is, és megdicsőíti vele minden fejedelemség, minden hatalmasság és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. – Jézus élete, 787. o.
 
Azon a napon, amikor elszakad az ezüstkötél, és összetörik az aranypalack (Préd 12:8), az ember nem tervez többé. Akik alászállnak a sírba, csendességben vannak. Többé nem tudnak semmit arról, ami a nap alatt történik (Jób 14:21). Áldott pihenés ez a megfáradt igazaknak! Az idő, akár hosszú, akár rövid, számukra egy pillanat csupán. Alszanak, és a mennyei harsonák hangjára dicső halhatatlanságra ébrednek. – A nagy küzdelem, 549. o.
 

„Mikor dühösen kiáltották: »Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?« (4Móz 20:10), akkor tulajdonképpen Isten helyébe képzelték és Isten hatalmával ruházták fel magukat, holott mint embereknek csak emberi gyarlóságaik és szenvedélyeik voltak. Belefáradva a nép folytonos zúgolódásába és lázadozásába, Mózes szem elől tévesztette mindenható Segítőjét, és mivel az isteni erő nélkül cselekedett, ezért élettörténetét beárnyékolta az emberi gyöngeség. Az a férfi, aki munkájának befejezéséig tiszta, szilárd és önzetlen maradhatott volna, végül legyőzetett. Istent az egész gyülekezet előtt meggyalázta akkor, amikor fel kellett volna magasztalnia” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 384. o.).
„A megdicsőülés hegyén ott volt Mózes Illéssel. Az Atya küldte őket a Fiúhoz, a világosság és dicsőség hordozóiként. Így teljesedett be végül Mózes imája, amelyet évszázadokkal azelőtt mondott. Ott állt a »jó hegyen«, népe örökségén belül, bizonyságot tévén róla, akiben Izraelnek minden ígéretei összpontosultak. Az emberi szemnek kinyilatkoztatott utolsó jelenet ilyen a menny által nagyrabecsült ember történetében” (i. m. 447. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
2Péter 1 – 1János 4; Evangelizálás,„Más felekezetek lelkészei” c. alfejezet
1.    Hogyan válnak nyilvánvalókká az eretnekségek Isten népe körében?
2.    Milyen emberek ferdítik el Isten Igéjét?
3.    Mi történik, ha azt állítjuk, hogy nincsen bűn mibennünk?
4.    Miből tudhatjuk, hogy „átmentünk a halálból az életbe”? 
5.  Hogyan kellene kifejeznünk magunkat, amikor alkalmunk nyílik más felekezetek gyülekezeteiben prédikálnunk?
 

Alapszöveg: Júdás 9
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS

Sorozatunk utolsó tanulmánya Mózes ötödik könyvének utolsó fejezetével
–    azaz a következtetéssel – foglalkozik. A konklúzió eleje a könyv bevezetőjének elejét idézi. Mindkét szakasz a „Moáb mezőségére… Jerikóval szembe” helyezi Mózest (5Móz 34:1; vö.: 5Móz 1:5; 4Móz 36:13), az ország birtokba vétele előtt. Ez az inklúziónak nevezett irodalmi mesterfogás jelöli a könyv elejét és a végét. Mózes ezúttal mégis felmegy a hegy tetejére, ahonnan rálátása van az egész országra.
A Mózes haláláról szóló szakasz már 5Móz 32:48–52 verseiben elkezdődik (a 33. fejezetben elhangzó áldása előtt), amelyből megtudjuk, hogy Isten parancsára ment fel arra a helyre (5Móz 32:48), ahol megmagyarázta neki, miért nem léphet be Kánaán földjére. Jelen tanulmányunkban Mózes feltámadására összpontosítunk; az esemény nincs leírva explicit módon a könyvben, mindössze néhány szöveg utal rá. Megvizsgáljuk az esemény jelentőségét, hogy megértsük az emberek feltámadásának valóságát, valamint Isten országa, a Megígért Mennyei Ország reménységét.
A tanulmány témái:
A következő témák teszik e heti tanulmányunkat számunkra, Isten népe számára jelenvaló igazságként relevánssá:
•    Igazság és kegyelem
•    Halál és feltámadás
•    A nagy küzdelem
II.    MAGYARÁZAT
Mózes ötödik könyvéhez hasonlóan a Teremtés könyve is egy sírbolt nélküli halálesettel és az Ígéret Földjének távlatával ér véget (1Móz 50:26). A Teremtés könyve – következésképpen a teljes Pentateukhosz – a teremtés műve és az Éden-kert leírásával kezdődik, és az Ígéret Földjének látképével ér véget, amely gyakran az új ég és az új föld szimbóluma a Szentírásban. A két esemény jelentőségével többször is szembesülünk a Szentírásban. Ez az irodalmi modell a Biblia számos könyvében megtalálható, például Ézsaiás könyvében, amely szintén a teremtéssel kezdődik (Ézs 1:2), és az új ég és új föld megteremtésének távlatával (Ézs 66:22), az örök imádat reménységével zárul (66:23), a halál hatásával ellentétben (66:24).
A Prédikátor könyve is a világ teremtésével kezdődik (Préd 1–11), és a világ megsemmisülésével (Préd 12:3–9) és az ítélet napjával ér véget (Préd 12:16). Dániel könyve a teremtésre történő utalással indul, amikor a próféta a Mózes első könyvének teremtéstörténetére való utalással indokolja az étrendjét (Dán 1:12; vö.: 1Móz 1:29). Ugyanezzel a szerkezeti sablonnal az Újtestamentumban is találkozunk. János, aki a teremtés eseményével kezdi az evangéliumát (Jn 1:1–10), a Jelenések könyvét Jézus Krisztus visszajövetelének reménységével és Isten országának megalapításával zárja (Jel 21:22–23).
Azt hihetnénk, hogy az üzenet, amit ez a szerkezet sugall, a teljes Biblia kánonját befolyásolta: a teremtés művével kezdődik (1Móz 1–2), és a Messiás várásával ér véget (Mal 4:5; Jel 22:20). Jegyezzük meg továbbá azt is, hogy ez a gondolattársítás ihlette a hit egyedüli bibliai meghatározását: „A hit pedig a remélt dolgok valósága” (Zsid 11:1; azaz az Isten országának reménysége; vö.: Zsid 11:13–16), „és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (lásd Zsid 11:3). Ez az irodalmi észrevétel azért fontos, mert Mózes feltámadása történetének és a Biblia olvasói számára releváns üzenetének rendkívüli jelentőségéről tesz bizonyságot.
Isten ítélete Mózes felett
Isten felidézi Mózes vétkét, amit ellene követett el Kádesnél, amikor két ízben is ráütött a botjával a sziklára. Ellen G. White ezt írta erről: „Mózes bizalmatlanságról tett bizonyságot” (Pátriárkák és próféták. 417. o.). Isten válasza azt sugallja, hogy hitbéli kérdésről volt szó: „Nem hittetek nékem” (4Móz 20:12). Ez az ítélet könnyebben megérthető a manna körüli incidens fényében, amikor is a nép kizárólag a kenyérre összpontosított, és elveszítette a kapcsolatot a kenyér Adományozójával (lásd a 12. tanulmány „Élj az Ige által!” alcímét!). Úgy tűnik, hogy a Mózes magatartása megegyezett az izraeliták lelkületével. Ahelyett, hogy imádkozott volna, és csodát kért volna Istentől, inkább ráütött a sziklára, mintha a nép szomjára a megoldás a sziklából kifolyó víz lett volna, és nem az, amit maga a Teremtő adott.
Mózes tévedése az volt, hogy nem dicsőítette Istent. Inkább úgy viselkedett, mint egy egyiptomi varázsló: a mágiára, nem pedig Isten erejére koncentrált. Saját magát is belefoglalta a vízfakasztás csodájába, többes szám első személyben fogalmaz: „Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?” (4Móz 20:10). Mózes bűne bármely vezető bűne: enged a kísértésnek, hogy átvegye Isten helyét és szerepét.
Elmélkedésre és megbeszélésre: Olvasd el 4Móz 20:1–13 szakaszát! Milyen egyéb hibákat követett el Mózes a nép előtt, amelyek miatt kiérdemelte Isten ítéletét? Mi a különbség a szikla megszólítása és a szikla megütése között?
Mózes feltámadása
A Deuteronomium szövege nem említi Mózes feltámadását. 5Móz 32:48– 50; 33:1 és 34:5 versei utalnak Mózes halálára, de a feltámadásáról nem tesznek említést. Ennek ellenére a bibliai szövegben egy sor jel sejteti a feltámadását. Ezek közül a legjelentősebb ez a furcsa bibliaszöveg: „És eltemeté őt (Isten) a völgyben, a Moáb földjén, Béth-Peórral átellenben; és senki sem tudja az ő temetésének helyét e mai napig.” (5Móz 34:6). A szöveg utolsó része, valamint az, hogy maga Isten temette el őt (Isten lévén az egyedüli, aki részt vett a temetésén), arra enged következtetni, hogy valami különleges dolog történt a Mózes temetése körül.
Továbbá a héber ’al pi IHWH kifejezés (jelentése: „az Úr parancsolata/ szava szerint” – 5Móz 34:5) Mózes szokatlan halálát sejteti. E szintagma alapján egy ókori zsidó midrás kijelenti, hogy Mózes Isten csókja nyomán halt meg, különös módon felidézve ezáltal azt, hogy Isten az, aki az élet leheletét adja és elveszi (1Móz 2:7), amivel egyúttal Mózes újjáteremtését, feltámasztását is jelzi. Mózes tökéletes egészségnek örvendett, mielőtt meghalt (5Móz 34:7), ami csak növeli a halála körüli rejtélyt. Mózes nem természetes halállal halt meg. Maga Isten szólította pihenésre, majd támasztotta fel.
Énekében Mózes magasztalta Istent, hogy hatalmában áll feltámasztani a halottakat (5Móz 32:39). A pátriárkáknak megígért országgal – az Édenkert reminiszcenciájával (1Móz 15:18; vö.: 1Móz 2:13–15) – való társítás (5Móz 34:4) csak tovább erősíti a feltámadás gondolatát. Isten nem engedte meg Mózesnek, hogy belépjen az Ígéret Földjére, ellenben beléphetett a mennyei Kánaánba, abba az országba, amely örökségként várja Isten népét a feltámadás pillanatában (Dán 12:2–3, 13).
Ellen G. White számára Mózes Nébó hegyén kapott látomása Kánaánról szorosan összefügg az új földről – „a jó országról” – kapott kinyilatkoztatással: „Még más jelenet is kibontakozott a szemei előtt – az átoktól megszabadult föld szebb az imént látott ígéret földjénél. Ott nincs bűn, és oda a halál sem hatol be. Örök otthont nyernek rajta a megváltottak nemzetei. Kimondhatatlan örömmel néz Mózes a jelenetre, mely dicsőbb szabadulásnak a beteljesedése, mint amit legmerészebb vágyaiban valaha is elképzelt. Földi vándorlásuk örökre véget ért, Isten Izraele végre belépett az ígéret földjére. A kép lassan elhomályosodott előtte, és szeme a messzeségben elterülő Kánaán földjén nyugodott meg. Azután mint egy fáradt vándor, lefeküdt pihenni” (Pátriárkák és próféták. 477. o.).
Elmélkedésre és megbeszélésre: Miért társítja Mózes a Kánaánról kapott látomást az Isten országáról kapott vízióval? Isten miért Mózest támasztotta fel és nem Ábrahámot vagy Dánielt? Miért a Mózes halálával és nem a feltámadásával ér véget a Deuteronomium, ahogy az a Biblia más könyveinek és hőseinek esetében történik?


A nagy küzdelem
Fontos az, hogy Júdás távlatából Mózes feltámadásának eseménye az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem miniatűr leképzése. A Mihály, a harcos Fejedelem, aki a Jézus Krisztus, illetve az ördög közötti konfliktus az egész világ teljes sorsát megragadja. Egyik felén ott van Sátán, akinek alapos oka van a sírban tartani Mózest, mivel elbukott a feddhetetlenség útján; a másik felén pedig ott van Jézus Krisztus, aki vére ereje folytán megvédi és megszabadítja Mózest.

III.    ALKALMAZÁS
Mózes bűnének jelentősége
Említs olyan személyeket a Bibliából vagy a történelemből, akik politikai vagy vallásos vezetők lévén Istent próbálták helyettesíteni. Melyek a következményei az isteni jogkör, kiváltság és szuverenitás bitorlásnak?
Beszéljétek meg a csoportban az alábbi helyzeteket, és javasoljatok rájuk megoldásokat:
•    Egy evangélista azzal dicsekszik, hogy sok személyt keresztelt meg. Hogyan kellene megélnünk az evangelizációban elért sikereket?
•    Gyülekezeted egyik tagja elmeséli, hogyan gyógyította meg Isten csodálatos módon egy súlyos betegségből. Ezzel egy időben azonban gyülekezeted egy másik tagja is megbetegszik ugyanabban a betegségben, és az állapota vészesen romlik, az illető haldoklik. Mivel magyarázod ezt a különbséget? Hogyan kellene bizonyságot tennie a meggyógyultnak Isten válaszáról?
•    Milyen tanulságot vonhatunk le a Mózes hibájából a saját hibáinkra vonatkozóan?
Mózes feltámadásának jelentősége
Milyen személyes és teológiai jelentőséggel bír Mózesnek mint halandónak a feltámadása? Hogyan erősíti meg a feltámadásba vetett hitedet ez a csodálatos esemény? Mózes feltámadásának történelmi valósága hogyan igazolja a te majdani feltámadásodat?
Lelkész vagy, és prédikálnod kell egy temetésen. Mózes feltámadása képezi beszédet alaptémáját. Milyen további témákat érintesz annak érdekében, hogy vigasztald a gyászoló családot? Milyen érveket használsz a feltámadás igazságának bizonyítására? Hogyan enyhítheted a gyászolók fájdalmát és erősítheted ugyanakkor a feltámadásba vetett hitüket is?
Mózes feltámadásának története hogyan segít jobban megértened Jézus feltámadását?