Emlékezz rá, ne feledd!

Alapige: „Emlékezzél meg róla, és el ne felejtsed azokat, amikkel haragra indítottad az Urat, a te Istenedet a pusztában! A naptól fogva, amelyen kijöttél Egyiptom földéből, mindaddig, míglen e helyre jutottatok, az Úr ellen tusakodtatok vala” (5Móz 9:7).

A Biblia egészében megtaláljuk ezt a két szót: emlékszik és felejt. Mindkettő emberi dologra utal, ami a gondolatainkban történik. A két ige ellentétes értelmű: aki emlékszik, az nem felejt, aki pedig felejt, az nem emlékszik. Isten gyakran mondja népének, hogy emlékezzenek mindarra, amit értük  tett – a kegyelmére és az irántuk való jóságára. Az Ószövetség nagy részében a próféták azt hirdették a héber népnek, hogy ne feledjék az Úr tetteit. Az is igen fontos volt, hogy ne feledkezzenek meg arról, amire elhívta őket, és milyenné kell válniuk erre válaszul. „Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáiról” (Zsolt 77:12).
Vajon bármennyire is másként volna ez velünk ma, akár közösségi szinten, akár egyénileg? Mennyire könnyű elfeledkezni arról, amit az Úr tett értünk! A héten a Mózes ötödik könyvében kifejtett fontos elvvel foglalkozunk: emlékezzünk arra, ahogyan Isten munkálkodott az életünkben, ne felejtsük el!

EGW idézet:

[Dávid] a legkomolyabban figyelte, kutatta Isten Krisztus által kinyilatkoztatott útjait, mikor felhőoszlopba burkolózott, és Mózesre bízta, hogy pontosan mondja el ezeket Izraelnek. Emlékezetébe véste, miket cselekedett Isten, hogy népet biztosítson magának, akikre rábízhatja a jövő nemzedékek számára is szóló szent, fontos igazságot. Az Úr csodálatosan munkálkodott, hogy több mint egymillió embert kiszabadítson; és mikor Dávid átgondolta Izraelnek adott ígéreteit, tudva, hogy ezek végül is mindazok számára is szólnak, akiknek szükségük van rá, magára vonatkoztatta az ígéreteket, így szólván: „Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt, megemlékezem hajdani csodáiról.” Hit által ragadta meg Istent, és ez megerősítette és bátorította őt. Bár felismerte a menny útjainak titokzatosságát, mégis biztos volt benne, hogy irgalmassággal és jósággal teljesek; hiszen az volt Isten jelleme, amit Mózesnek kinyilatkoztatott: „Az Úr elvonult előtte, és kiáltott: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, és nagy irgalmasságú és igazságú.” Amint Dávid magáévá tette az ígéreteket és előjogokat, elhatározta, hogy nem fog többé elhamarkodottan ítélni, nem csügged el, és nem veti magát tehetetlen kétségbeesésbe. Mikor Isten jelleméről elmélkedett, amint az tanításaiban, türelmében, túlszárnyaló nagyságában és irgalmában előtűnt, és látta, hogy Isten cselekedeteit és csodáit nem lehet korlátozni, lelke is fölbátorodott. – A Te Igéd igazság, III. köt., 1149. o.

Nagy események állnak előttünk. Fel kell szólítanunk népünket, hogy hagyja el közömbös életét, és készüljön fel a nagy napra. Ne dobjuk el a bizalmunkat, hanem a korábbinál még erőteljesebben higgyünk. Mindeddig megsegített bennünket az Úr, és Ő mindvégig mellettünk lesz. Csak figyeljük azokat az emlékoszlopokat, amelyeket Isten vigasztalásunk érdekében emelt, és azért, hogy megmenthessen a pusztító kezétől. Őrizzük meg emlékezetünkben az összes könnyet, amit az Úr törölt le a szemünkről, minden fájdalmat, amit enyhített, minden rettegést, amit eltávolított, minden eloszlatott félelmet, minden beteljesített vágyat, minden irántunk tanúsított irgalmat. Vándorlásunk emlékei erősítsenek bennünket az előttünk álló időre nézve. Tekinthetünk előre is, ahol csak a ránk váró küzdelmek bonyodalmait látjuk, de tekinthetünk vissza, a múltba is, és elmondhatjuk: „Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7:12) (…) A megpróbáltatás nem haladja meg azt az erőt, amit kapunk majd a próbák elviselése érdekében. – This Day With God, 58. o.

Emlékezetünkben kell őriznünk azokat az alkalmakat, amelyek során megtapasztaltuk Isten áldásait, amint értékes ígéreteit teljesítette. Akár szegények, akár gazdagok, akár tanultak, akár tanulatlanok vagyunk, ezekre úgy tekintsünk, mint az Atya szeretetének bizonyítékaira. Az isteni gondviselés, jóság és kegyelem akármely bizonyítékát emlékezetünk kitörölhetetlen polcára kell helyeznünk. Az Úr azt kívánja, hogy véssük elménkbe szeretetét és ígéreteit. Őrizzük meg csodálatos kinyilatkoztatásait, nehogy kitörlődjenek belőlünk, és nehogy akár egyetlen betű is elhalványuljon belőlük. – Our High Calling, 135. o.
 

Mózes első könyve 9. fejezetében tűnik fel először az emlékszik ige egyik alakja, amikor az egész világra kiterjedő özönvíz után az Úr azt mondta Noénak: a szivárványt az egész földdel kötött szövetsége jeleként helyezi az égre, hogy nem pusztítja el többé a földet özönvízzel.
1.    Olvassuk el 1Móz 9:8-17 szakaszát! Milyen formában jelenik meg itt az „emlékszik” ige? Mi hogyan emlékezzünk arra, amit az Úr értünk tett?

Az Úrnak természetesen nincs szüksége a szivárványra ahhoz, hogy emlékezzen az ígéretére és a szövetségére, csak olyan nyelvezetet használt, amit az emberek megértenek. A szivárvány nekünk, embereknek emlékeztető Isten ígéretére és szövetségére, hogy nem pusztítja el többé a földet víz által. Más szóval, a szivárvány segít emlékezni Isten különleges szövetségére. Mindig, amikor az íve feltűnik, Isten népe nemcsak a világ bűnei miatti isteni ítéletre emlékszik, hanem arra is, hogy az Úr szereti a világot, és ígérete szerint nem pusztítja el újból áradással. Az emlékezés gondolata fontos: emlékezzünk Isten ígéreteire, emlékezzünk Isten figyelmeztetéseire, emlékezzünk Isten tetteire a világban!
Az égen átívelő szivárvány ma még fontosabb, hiszen sok tudós a természet törvényeinek állandóságára alapozva elutasítja, hogy létezett volna egy világszéles özönvíz. Érdekes módon Ellen G. White leírta: az özönvíz előtt is sokan úgy tartották, hogy a természet törvényeinek állandósága eleve kizárja az egész világra kiterjedő áradás  bekövetkeztét.  Az  akkori  bölcsek  érvelése szerint a természet „törvényei olyan szilárdak és megalapozottak, hogy még Isten sem tud változtatni rajtuk” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 67. o.). Vagyis a természeti törvényekre alapozva azzal érveltek az özönvíz előtti emberek, hogy nem következhet be az áradás, ma pedig szintén a természeti törvények alapján állítják, hogy ez soha nem is történt meg.
Az Igében viszont Isten beszélt az özönvízről, sőt még jelet is adott, ami nemcsak az özönvízre emlékeztet, hanem arra is, hogy az Úr ígérete szerint nem lesz újabb világszéles áradás. Ha tehát emlékszünk a szivárvány jelentésére, a színpompás égi jelenség arról biztosít bennünket, hogy Isten Igéje megbízható. Ha meg tudunk bízni Isten Szavának ebben az ígéretében, miért ne bíznánk minden kijelentésében?
Amikor legközelebb szivárványt látunk, gondoljunk Isten ígéreteire! Hogyan tanulhatunk meg bízni az Úr minden szavában?
 

EGW idézet:

Milyen leereszkedés Isten részéről! Milyen részvét a tévelygő ember iránt, hogy a szép, sokszínű szivárványt helyezi a felhőkbe a nagy Istennek az emberrel kötött szövetsége jeléül! Ez a szivárvány a bizonyítéka annak a ténynek, hogy az Úr vízözön által pusztította el a föld lakóit nagy gonoszságuk miatt. Az Ő célja az volt, hogy amikor a későbbi nemzedékek gyermekei látják az ívet a felhőben, és megkérdezik ennek az egeket átívelő dicsőséges szivárványnak az okát, szüleik meg tudják magyarázni nekik a régi világnak vízözön általi pusztulását, mivel az emberek átadták magukat a különböző gonoszságoknak, és hogy a Mindenható keze hajlította meg a szivárvány ívét, és helyezte el jelül a felhőbe, hogy többé sohase hoz vízözönt a földre. E felhőkbe helyezett jelkép erősítse mindnyájunk hitét, és vessük bizalmunkat Istenbe, mert e szivárvány az Úr kegyelmének és jóságának jele az ember iránt. – A megváltás története, 70–71. o.
 
Maga Isten is a szivárványra fordítja tekintetét, és visszaemlékezik az emberrel kötött örök szövetségére… Amikor a csodás látványra nézünk, örvendezhetünk Istenben, és biztosak lehetünk, hogy Ő is szövetsége jelét nézi, és megemlékezik földi gyermekeiről. Az Úr jól ismeri próbáinkat, bajainkat és nehézségeinket. Reménykedhetünk, hiszen a Mindenható szövetségének szivárványa ragyog felettünk. Isten soha nem feledkezik meg a gondjaira bízott gyermekeiről. – Isten csodálatos kegyelme, 159. o.

Hegyi beszédében Jézus fenséges példázatokkal mutatott rá, menynyire szükséges Istenben bíznunk. A tanítások célja az volt, hogy az Úr gyermekeit minden időben vigasztalja és bátorítsa, és így érthetően ránk is vonatkoznak. Az Üdvözítő híveinek figyelmét az ég  madaraira irányítja, melyek gondtalanul zengik dalaikat, és bár „nem vetnek, sem nem aratnak”, mennyei Atyánk mégis gondoskodik összes szükségleteikről. Az Üdvözítő azt kérdezi tőlünk: „Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?” (Mt 6:26) (...) Mint eszes lények, akik Őt imádjátok, nem vagytok-e sokkal becsesebbek az ég madarainál? Vajon Teremtőnk és létfenntartónk, aki saját isteni képmására alkotott bennünket, nem fog-e a mi szükségleteinkről is gondoskodni, ha bízunk benne? (...) Az Alkotó minden egyes gyermekét boldognak, békésnek és engedelmesnek szeretné látni. Jézus mondja: „Békességet hagyok néktek: az én békességemet adom néktek... Ne nyugtalankodjon a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Máshol ezt jelenti ki: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm, és a ti örömötök beteljen.” (Jn 15:11) – Jézushoz vezető út, 123–124. o.

Mózes ötödik könyvének 4. fejezetében olvashatjuk a gyönyörű tanítást, amit Mózes által adott az Úr Izraelnek arról, hogy kiválasztott népként milyen hatalmas kiváltságokkal rendelkeznek. Megszabadította őket Egyiptomból
„próbatételekkel, jelekkel és csodákkal, harcok árán is, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy és félelmetes tettekkel, ahogyan veletek megtette mindezt Istenetek, az ÚR Egyiptomban, a szemetek láttára” (5Móz 4:34, RÚF). Vagyis hatalmas dolgot vitt végbe értetek az Úr, ráadásul még emlékezni is segít, nehogy valaha elfeledjétek nagy tetteit.
2. Mire emlékeztette az Úr a népet 5Móz 4:32-39 szakaszában? Miért volt fontos, hogy ne feledjék el a tetteit?

Mózes visszamutatott a teremtéstől kezdve az egész történelemre, majd feltette a szónoki kérdést: a történelem során előfordult-e még olyasmi, mint amit értük vitt végbe az Úr? Tudakozzanak, saját maguk győződjenek meg róla, hogy történt-e már hasonló ahhoz, amit ők átéltek! A kérdéseivel akarta ráébreszteni őket, hogy mi mindent vitt végbe értük az Úr, és milyen hálával, köszönettel tartoznak neki az életükben megmutatkozó hatalmas tetteiért. Isten tettei közül kimagaslik az Egyiptomból való szabadítás, de talán bizonyos szempontból még inkább csodálatra méltó az, hogy szólt hozzájuk a Sínai-hegynél, hallhatták „a tűz közepéből szóló Istennek szavát” (5Móz 4:33).
3. 5Móz  4:40  versében  milyen  következtetésre  akarta  Mózes  elvezetni a népet Isten tetteire utalva?

Nem céltalanok voltak az Úr tettei. Megszabadította a népét, eleget téve a velük kötött szövetség rá eső részének. Izrael kivonult Egyiptomból, már az ígéret földje határára értek. Isten megtette az Ő részét, és most arra szólította a népet, hogy tegyék meg azt, amit nekik kellett megtenni, vagyis egyszerűen engedelmeskedjenek.
Hogyan jelképezi ez az Újszövetségben kifejezett megváltási tervet? Mit tett értünk Jézus, és erre hogyan válaszoljunk mi (lásd Jel 14:12)?

EGW idézet:

Nem volt könnyű Ábrahám próbája. Isten nem kis áldozatot kívánt tőle. Erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. (…)
Most is sokaknak Ábrahámhoz hasonló próbájuk van. Nem hallják közvetlenül a mennyből Isten hangját, de Ő szól hozzájuk Igéjének tanítása és gondviselésének eseményei által. Talán azt kívánja tőlük, hogy adják fel a gazdagságot és megbecsülést ígérő életpályájukat, hagyják el kellemes és előnyös társaságukat, szakadjanak el rokonságuktól, hogy önmegtagadást igénylő viszontagságos, áldozatos útra lépjenek. A menny feladatot szánt nekik, de a barátok, a rokonok befolyása és a jólét akadályozná a megvalósításhoz fontos jellemvonások kifejlődését. Az Úr kivonja őket az emberi befolyás alól, megvonja tőlük az emberi segítséget; érezteti velük, hogy az Ő segítségére van szükségük, és megtanítja őket egyedül benne bízni, hogy kinyilatkoztathassa önmagát nekik. Ki kész Isten hívására megtagadni dédelgetett terveit és lemondani közeli barátairól? Ki vállal új feladatokat, és ki lép ismeretlen területre, hogy odaszánt szívvel végezze Isten munkáját, Krisztusért nyereségnek tartva a veszteségeket? Aki ezt teszi, annak olyan hite van, mint Ábrahámnak, és osztozni fog vele abban az „igen-igen nagy örökség”-ben, amely „nem hasonlítható” ahhoz, „amiket most szenvedünk” (2Kor 4:17; Róm 8:18). – Pátriárkák és próféták, 126. o.

Isten tudna-e hatalmasabb bizonyítékot nyújtani szeretetéről, mint hogy így engedte Fiát átesni a szenvedés sorozatán? S amint az Isten embernek adott ajándéka ingyenes volt, szeretete pedig végtelen, így korlátlan a bizalmunkra, engedelmességünkre, egész szívünkre és szeretetünk gazdagságára tartott igénye. Az Úr mindarra igényt tart, amit az ember adni képes. Átadásunknak arányban kell állnia a menny ajándékával, teljesnek, hiánytalannak kell lennie. Valamennyien adósai vagyunk Istennek. Olyan igényeket támaszt velünk szemben, melyeknek csak akkor tehetünk eleget, ha teljesen és önként áldozatul adjuk magunkat. Az Úr azonnali, készséges engedelmességre tart igényt, és semmit se fogad el, ami ennél kevesebb. Most alkalmunk nyílik biztosítani magunknak Isten szeretetét és kedvezését. Némelyek életében, akik ezt olvassák, talán ez az utolsó év. Van a felhívást olvasó fiatalok között olyan, aki inkább a világ élvezeteit választja a béke helyett, melyet Krisztus nyújt az őszinte keresőnek, és annak, aki jókedvvel teljesíti akaratát? – Bizonyságtételek, III. köt., 369. o.

Az Istennel való közösség által jutunk magasabb szintre, és lesz szélesebb látásmódunk. Aki mennyei dolgokat szeretne megismerni, annak Isten olyan csodákat tár fel, amelyek meghaladják az Isten Lelkétől nem vezetett emberek felfogóképességét.
A megváltási terv magasztossága és terjedelme semmihez sem fogható, ám csak lelki szinten érthető meg. Ez a magasztosság viszont gyarapodni fog, miközben egyre inkább  szemléljük.  A  kereszten függő Jézust  nézve,  aki  meghalt  a  bűneinkért,  tudatosul  bennünk,  hogy miattunk kellett szenvednie, ezért nem tehetünk mást, csak annyit, hogy szeretettel és csodálattal hajtunk fejet előtte. – That I May Know Him, 205. o.
 

4.    Mit hagyott meg az Úr a népnek 5Móz 4:9, 23 verseiben? Miért volt ez számukra annyira fontos?
 
Mindkét vers elején két ige dominál: „vigyáz” és „felejt”. Az Úr a lelkükre köti, hogy vigyázzanak, nehogy elfelejtsék. Ne feledjék az Úr tetteit, sem a velük kötött szövetségét!
A héber smr ige (ami más formában szerepel 5Móz 4:9 versében, és úgy fordítják, hogy „vigyázz magadra”) az egész Ószövetségben előfordul „őriz”,
„vigyáz”, „megtart”, „védi magát” jelentést hordozva.
A Bibliában ezzel a szóval érdekes módon először a bűneset előtt találkozunk, amikor az Úr azt mondja Ádámnak, hogy „őrizze” a kertet, amit neki adott (1Móz 2:15).
Most pedig az Úr azt mondja népének, egyénenként megszólítva őket (az ige egyes számban szerepel), hogy vigyázzanak magukra, különben elfelejtik. Ez nem annyira emlékezetvesztésre (bár idővel és a következő generációkban ez is lehetséges), mint inkább a szövetségi kötelezettségeiket illető lazaságra utal. Vagyis tudatosítaniuk kellett magukban, hogy kik ők és ez mit jelent az életmódjukra nézve Isten előtt, a többi héber előtt, a köztük lévő idegenek és a környező népek szemében.
5.    Olvassuk el újra 5Móz 4:9 versét (lásd még 6:7; 11:19), de összpontosítsunk az utolsó részre, a gyerekeik és unokáik tanítására! Hogyan segíthettek, hogy ők se feledjék el ezt?
 
Mózes nem véletlenül köti a lelkükre a következő nemzedékek tanítását, éppen miután arra szólította őket, hogy ne felejtsenek: „el ne távozzanak szívedből” ezek a dolgok. A gyerekeiknek is hallaniuk kellett mindenről, de az is fontos, hogy az Isten tetteiről szóló történetek állandó ismétlésével a nép nem feledkezik el azokról. Mi lenne ennél jobb módja annak, hogy megtartsák annak emlékezetét, amit az Úr tett kiválasztott népéért?
Hogyan vált már a mi javunkra is az, amikor másoknak beszéltünk az Úrral szerzett tapasztalatunkról? Ha újból számba vettük Isten tetteit, az hogyan segített, nehogy elfeledkezzünk róluk?

EGW idézet:

Mózes és Áron után Nádáb és Abihu volt a legnagyobb Izraelben. Az Úr is felettébb megtisztelte őket, mert a hetven vénnel együtt ők is megpillanthatták az Úr dicsőségét a hegyen. Mindamellett bűnüket nem lehetett elnézni vagy könnyelműen venni. Ellenkezőleg, még súlyosabb volt a bűnük. Senki se csalja meg magát azzal az elképzeléssel, hogy büntetés nélkül vétkezhet, mivel nagy ismerete van, és mivel Izrael fejedelmeihez hasonlóan felmehetett a hegyre, hogy Istennel közösségben legyen és dicsőségében időzzön. Senki se gondolja, hogy az Úr ilyen kitüntetés után nem fog szigorúan büntetni. Ez végzetes tévedés. Azoktól, akik nagy tudást és előjogot kaptak, elvárható, hogy ismeretüknek megfelelően kegyes és erkölcsös életet éljenek. Kevesebbet nem fogadhat el Isten. A  nagy  áldások  vagy  kiváltságok  sohase  ringassanak  bennünket biztonságba vagy gondatlanságba. Ez sohasem adhat engedélyt a bűn elkövetésére, és nem keltheti azt az érzést, hogy Isten nem járt el szigorúan velük szemben. A kiváltság, amelyet adott, eszköz arra, hogy bennünket készségessé és buzgóvá tegyen a szolgálatra, és általa erőt adjon szent akaratának véghezvitelére. – Pátriárkák és próféták, 359. o.

Minthogy az izraelitáknak bizonyos tekintetben Isten törvényének őrzőivé és megtartóivá kellett lenniük, rendeletének jelentőségét és az engedelmesség fontosságát nekik és általuk fiaiknak és fiaik fiainak különösen az emlékezetükbe kellett vésni. Az Úr így rendelkezett a törvényeiről: „És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz… És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra.” Ha a te fiad megkérdez téged ezután, mondván: Mire valók e bizonyságtételek, rendelések és végzések, amelyeket az Úr, a mi Istenünk parancsolt néktek, akkor a szülőknek el kell mondani Isten kegyelmes tettének történetét – az Úr hogyan küzdött a szabadításukért –, és mondják el nekik: „Megparancsolta nékünk az Úr, hogy cselekedjünk mind e rendelések szerint, hogy féljük az Urat, a mi Istenünket, hogy jó dolgunk legyen teljes életünkben, hogy megtartson minket az életben, mint e mai napon. És ez lesz nékünk igazságunk, ha vigyázunk arra, hogy megtartsuk mind e parancsolatokat az Úr előtt, a mi Istenünk előtt,  amiképpen  megparancsolta  nékünk.”  (5Móz  6:7-9,  20,  24–25) – Pátriárkák és próféták, 468. o.

Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, ami által bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, a tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Az Úr azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az Ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o.
 

Egy korábbi egyházi vezető mesélte el, aki harmincnégy éven át dolgozott a Hetednapi Adventista Egyház Generál Konferenciájánál, hogy sok évvel korábban, amikor egy repülőtéren leszállt a feleségével, elveszett az egyik bőröndjük. „Ott helyben, a csomagszállító futószalag előtt, mindenki szeme láttára letérdeltünk, kértük az Urat, hogy hadd kapjuk vissza az elveszett csomagot” – mondta, majd hozzátette, hogy évek múlva ismét megérkeztek egy repülőtérre, egy bőröndjük viszont nem ért oda. „Ne aggódj! – szólt a feleségéhez. – Fedezi a biztosítás.”
6.    Erre a történetre gondolva olvassuk el 5Móz 8:7-18 verseit! Mire figyelmezteti itt az Úr a népet? Mit jelentsen ez ma nekünk?

Gondoljunk bele, mit nyertek az Úr iránti hűségükkel! Nemcsak csodálatos, gazdag földet kaptak, „amelyen nem nyomorogva eszed kenyered, és ahol semmiben sem szűkölködöl” (5Móz 8:9), hanem további különleges áldásokat is nyertek: nyájakat, csordákat, aranyat, ezüstöt és szép házakat. Minden jóval ellátta őket az Úr, amit az életben kaphattak.
És akkor mi lesz? Szembesülnek a gazdagsággal, a bőséggel mindig együtt járó veszéllyel, azzal, hogy elfelejtik: csak az Úr ad nekik erőt „a gazdagságnak megszerzésére” (5Móz 8:18).
Talán nem azonnal, de évek múltán, élvezve a nagy kényelmet megfeledkeznek a múltról, arról, ahogyan az Úr átvezette őket a „nagy és rettenetes” pusztán (5Móz 1:19), és úgy képzelik, hogy valójában a saját okosságuknak és talentumaiknak köszönhetik a sikereiket.
Éppen erre figyelmeztette őket az Úr, és sajnos a későbbi prófétákat olvasva látjuk, hogy pontosan ez is történt.
Mózes figyelmeztetett: A jólétben emlékezzenek arra, hogy egyedül az Úr adott nekik mindent, ne vigye tévútra őket az Istentől kapott anyagi áldás! Évszázadokkal később a magvető példázatában Jézus is utalt a gazdagság csalárdságára (Mk 4:19).
Mindegy, mennyi pénzünk és anyagi javunk van, hús-vér emberként mindannyiunkra a sírgödör vár. Hogyan viszonyuljunk tehát a gazdagsággal járó veszélyekhez? Hiszen a vagyon elfeledtetheti velünk, hogy szükségünk van arra, aki egyedül képes megszabadítani a sírgödörből.

EGW idézet:

„Hanem emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről, mert Ő az, aki erőt ad néked a gazdagságnak megszerzésére…” (5Móz 8:18)Az élethez szükséges kenyeret Isten adja az embernek. Mi semmit sem tudunk előállítani, csupán begyűjthetjük, ami tőle származik… Amitek van, mind az Ő ajándéka számotokra, mivel semmitek nincs, amiből alkothattok vagy beszerezhettek valamit. Mindent kaptatok, de nem azért, hogy elválaszszon benneteket az Úrtól, hanem azért, hogy segítsen szolgálni Őt. Isten azt várja el azoktól, akikre javait bízta, hogy hűen sáfárkodjanak javaival, és mutassák be a világnak, hogy a bűnösök megmentése érdekében munkálkodnak. A menny felszólítja azokat, akik azt állítják, hogy Isten vezeti őket, hogy ne képviseljék Őt helytelenül a világ előtt. Az Úr naponta ajándékokkal halmoz el. Dicsőítsük Őt azzal, hogy másoknak is felkínáljuk ránk árasztott gazdagságait. – In Heavenly Places, 302. o.

Minden, amink van, az Úré, és számot kell adnunk neki arról, miként használtuk fel. Minden egyes fillér felhasználása tanúsítja, hogy szeretjük-e Istent mindenek felett, és felebarátainkat, mint magunkat, vagy nem. A pénznek nagy értéke van, mert sok jót lehet vele tenni. Isten gyermekeinek kezében a pénz táplálék az éhezőnek, ital a szomjazónak és ruha a meztelennek; eszköz az elnyomottak megvédésére és a betegek gyógyítására. De a pénz csak akkor ér többet a homoknál, ha szükségletek megteremtésére, mások áldására és Krisztus ügye előbbre vitelére használjuk fel. A felhalmozott vagyon nemcsak haszontalan dolog, de átok is, a lélek számára állított csapda, amely kiöli az emberből a mennyei kincsekhez való ragaszkodást. – Krisztus példázatai, 351–352. o.

Egyesek annyira szeretik ezt a világot, hogy a világ szeretete elfojtja bennük az igazság iránti szeretetet. Miközben egyre csak nő lelkükben a földi javak szeretete, csökken a mennyei kincsek iránti érdeklődésük. Minél többet birtokolnak e világ javaiból, annál szorosabban ragaszkodnak a vagyonhoz, és valósággal rettegnek attól, hogy áhított kincsüket elveszíthetik. Minél többel rendelkeznek, annál kevesebbet adnak másoknak, mivel minél gazdagabbak, annál szegényebben érzik magukat. Ó, mekkorát fognak csalódni! Ezek az emberek nem veszik észre Isten ügyének szükségleteit. Láttam, hogy a Mindenható képes a mennyből anyagi javak esőjét küldeni a mű előbbre viteléhez, azonban ezt Ő sosem fogja megtenni, mivel nem egyezik meg az Ő tervével. Az embereket kellő mennyiségű eszközzel látta el, hogy továbbvigyék a munkát, és ha mindenki eleget tenne a kötelességének, semmiben sem éreznénk hiányt. Némelyek azonban nem hallgatnak a javaikkal kapcsolatos figyelmeztetésre. Ők csak azt akarják látni, hogy Isten műve hogyan halad előre. Bár aggódnak a műért, mégis meg akarják tartani vagyonukat, és nem hajlandók áldozatot hozni. Esetenként oly keveset adományoznak, hogy később majd szégyenkezniük kell kicsi és önző módon visszatartott adományaik miatt. Így szólt az angyal: „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” – Spiritual Gifts, II. köt., 267. o.
 

7. Olvassuk el 5Móz 5:15, 6:12, 15:15, 16:3, 12 és 24:18, 22 verseit! Mire mondta az Úr, hogy soha ne felejtsék el? Miért?

Amint az egész Ótestamentumban látjuk, az Úr  folyamatosan  visszautalt a kivonulásra, amikor is csodák által kiszabadította a népet Egyiptomból. A hívő zsidók az Úr tetteire emlékezve még évezredekkel később, egészen a mai napig megtartják a páska ünnepét. „És mikor bementek arra a földre, melyet az ÚR ad nektek, amint megígérte, akkor tartsátok meg ezt a szertartást. Mikor pedig a fiaitok kérdezni fogják tőletek: »Mi ez a szertartásotok?«, akkor ezt mondjátok: »Páskaáldozat ez az ÚRnak, aki elkerülte Izráel fiainak házait Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, a mi házainkat pedig megkímélte«” (2Móz 12:25-27, ÚRK).
A mai egyház számára a páska a Krisztusban felkínált szabadulás szimbóluma: „A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7).
8. Mire kellett a pogányokból lett keresztényeknek emlékezni Ef 2:8-13 szakasza szerint? Mennyiben párhuzamos ez azzal, amire Mózes ötödik könyve figyelmeztette a hébereket?

Pál arra akarta emlékeztetni az új hívőket, amit Isten tett értük Krisztusban, hogy mitől mentette meg őket és mivé lettek Isten kegyelme által. Mint Izrael népének, nekik sem volt mivel dicsekedniük Isten előtt. Csak Isten kegyelméből válhattak azzá, amivé Krisztusban lettek, hiszen azelőtt „az ígéret szövetségeitől távolvalók” (Ef 2:12) voltak.
A hetednapi adventistáknak világszerte – mint ahogy a zsidóknak a pusztában, a keresztényeknek Efezusban – mindig emlékezni kell arra, amit Isten tett értünk Krisztusban, nem szabad elfelejtenünk! Nem csoda, hogy ezt olvashatjuk: „Jól tennénk, ha mindennap elmélkednénk Krisztus életéről. Vegyük át pontról pontra, képzeljünk el minden jelenetet, különösen a végsőket! Ha így időzünk értünk hozott nagy áldozatánál, benne való bizalmunk állandósul, szeretetünk elmélyül, Lelke mélyebben áthat bennünket” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 61. o.).
 

EGW idézet:

Jeruzsálemi szállásuk felházának szobájában Krisztus  tanítványaival együtt az asztalnál ült. Azért jöttek össze, hogy megünnepeljék a húsvétot. Az Üdvözítő ezt az ünnepet egyedül a tizenkettővel kívánta megtartani. Tudta, hogy eljött az órája. Ő maga volt a páskabárány. Ezt a bárányt húsvét napján ették meg. Őt is most kell feláldozni. Most készül kiinni a harag poharát. Hamarosan meg kell keresztelkednie a szenvedés keresztségével. Maradt azonban még néhány nyugodt óra számára, és ezeket szeretett tanítványaival kellett eltöltenie. (...) Jézus most már a kereszt árnyékában volt, és szívét fájdalom gyötörte. (...) Tudta, hogy milyen nagy az az áldozat, amelyet meg kell hoznia, és hogy milyen sok ember számára hiába hozza meg az áldozatát. Mindezt előre tudta, és természetesen erőt vehetett volna rajta megaláztatásának és szenvedésének gondolata. A Megváltó azonban a tizenkettőre nézett, akik úgy voltak vele eddig, mint a saját testvérei, és akik számára – miután túljutottak azon a szégyenteljes, szomorú és fájdalmas bánásmódon, amelyet vele szemben követtek el – nem maradt meg más, csak hogy küzdjenek, harcoljanak ebben a világban. Gondolatai arról, hogy neki magának mit kell elszenvednie, mindig összekapcsolódtak a tanítványairól való gondoskodással. A róluk való gondoskodás foglalta el az első helyet a gondolatai közt. – Jézus élete, 642–643. o.

Isten nem is fejezhetett volna ki nagyobb szeretetet annál, hogy egyetlen Fiát adta a világnak. Ez az ajándék arról kellett, hogy megygyőzze az embert, hogy Isten mindent megtett, és semmit sem tartott vissza magának, és hogy az egész mennyet belehelyezte ebbe a magasztos ajándékba. Az ember jelen és jövő boldogsága függ attól, hogy elfogadja-e Isten szeretetét, és megtartja-e az Ő parancsolatait. Krisztus a mi Megváltónk. Ő a testet öltött Ige, aki közöttünk lakott. Ő a Forrás, amelyben minden szennytől megtisztulhatunk. Ő a drága áldozat, amely meghozatott azért, hogy az ember megbékélhessen Istennel. Sem a világegyetem, sem az el nem bukott, sem az elbukott világ, de még a gonosz uralma sem állíthatja már, hogy Isten többet is tehetett volna az ember megmentése érdekében. Ajándékát sosem lehet felülmúlni. Az isteni szeretet nem is fejeződhetett volna ki ennél mélységesebb formában. A Golgota az isteni mű megkoronázását jelentette. Az Úr azt akarja, hogy gyermekeit öröm járja át, amikor rá tekintenek, és megértik a szerető Atya jellemét. – Our High Calling, 13. o.

Ha visszatekintek történelmünk kezdeteire, arra, ahogy lépésről lépésre eljutottunk a jelenlegi szintre, csak ennyit mondhatok: „Áldott legyen az Úr!” Csodálat és Krisztus, a mi Fejedelmünk iránti bizalom tölt el, látva, hogy mit tett értünk az Úr. Nem kell mástól félnünk, csak attól, hogy elfelejtjük az utat, amelyen vezetett bennünket Isten, és elfelejtjük azokat a tanulságokat, amelyeket történelmünkből levonhatunk. Isten  iránti  kötelességünk  felhasználni  minden  lehetőséget  arra, hogy az igazság fénye ragyoghasson jellemünk szentségében. Feladatunk hirdetni a figyelmeztető és vigasztaló üzenetet mindazok számára, akik sötétségben és bűnben tévelyegnek. – Life Sketches, 196. o.
 

„Mennyire leereszkedik Isten, és milyen könyörületes tévedő teremtményeivel, hogy az emberekkel kötött szövetsége jeleként a felhőkbe helyezte a szép szivárványt! Az Úr kijelenti, hogy amikor az ívre néz, megemlékezik szövetségéről. Ez nem azt jelenti, hogy bármikor is elfeledkezne róla. De a mi nyelvünkön beszél hozzánk, hogy jobban megértsük Őt. Istennek az volt a szándéka, hogy ha a későbbi nemzedékek fiai megkérdezik, mit jelent az égen átívelő ragyogó szivárvány, szüleik mondják el az özönvíz történetét, és azt, hogy a Magasságos Isten hajlította meg az ívet és helyezte a felhőkbe annak biztosítékaként, hogy a víz soha többet nem fogja elárasztani a földet. Ez nemzedékről nemzedékre Isten szeretetéről tanúskodik, és erősíti az ember Isten iránti bizalmát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 76–77. o.).
A kereszténység megalapításától kezdve soha nem tapasztalt az egyház olyan gazdagságot és anyagi jólétet, mint amit ma a világ néhány országában élveznek. Viszont az a kérdés, hogy Milyen áron? A bőség bizonyosan hat a lelki életünkre, ráadásul nem jól. Hogyan is lehetne másként? Mégis mióta erősíti a gazdagság és az anyagiak terén tapasztalható bőség az önmegtagadás és az önfeláldozás keresztény értékeit? A legtöbb esetben éppen az ellenkezője történik: minél többel rendelkezik az ember, annál önállóbbá válik, hajlamosabb egyre kevésbé Istenre hagyatkozni. Jó a gazdagság és a bőség, de sok lelki csapda jár együtt vele.

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
Zsidók 3–9; Evangelizálás,„Tartsunk egyensúlyt!” c. alfejezet
1.    Mi táplálja bizonyságtevésünk erejét?      
2.    Mi az, ami „lelkünk bátorságos és erős horgonya”?      
3.    Mi az, amit a törvény mégis tökéletesen elvégzett?      
4.    A törvény szerint hogyan történik a megigazítás és a megbocsátás? 
5.    Melyek azok a veszélyek, amelyek ledönthetik azokat, akik teljes szívükből elkötelezik magukat az orvosi missziómunka mellett?
 

Alapszöveg: 5Móz 9:7
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
Az Auschwitz I. munkatábor egyik barakkjának ajtaján a következő szöveg olvasható egy emléktáblán: „Aki nem emlékezik a múltjára, múltja megismétlésére van ítélve” (George Santayana). A megtérésről szóló leckét természetszerűen az emlékezésről szóló lecke követi. Az emlékezéshez – akárcsak a megtérés esetében – vissza kell térni a múltba, és a múltat visszahozni a jelenbe, következésképpen létfontosságú megértenünk, miért fontos az emlékezés, mire és hogyan fontos emlékeznünk ahhoz, hogy igazi megtérésben legyen részünk.
A tanulmány témái:
E heti tanulmányunk témái segíteni fognak elmélyíteni az emlékezés fogalmának jelentését:
•    Emlékezz a teremtésre! Túl kevés dolognak van igazán értelme abból, amit hiszünk, ha megfeledkezünk az eredetünkről.
•    Emlékezz meg az özönvízről! Isten még a katasztrófa közepén is megemlékezik az Ő népéről.
•    Emlékezz meg az Egyiptomból való szabadulásról! A tény, hogy megemlékezünk szabadulásunk múltbéli eseményeiről (arról, hogy mit tett Isten értünk), támogatja és megerősíti hitünket Istenben, aki a továbbiakban is szabadításunk művét végzi.
•    Jusson eszedbe, hogy egykor te is a népek közül való voltál! Mennyire fontos, hogy sose feledkezzünk meg arról, hogy mit tett értünk Isten?
II.    MAGYARÁZAT
Mózes ötödik könyve a megemlékezés könyve – a Biblia összes könyve közül leginkább a Deuteronomiumra érvényes ez a meghatározás. Szövegében a zakar ige 19 körülmény közepette jelenik meg, jelentése: „emlékezik”,
„eszébe jut”. Változatos alkalmazása folytán, az izraeliták múltbéli tapasztalataira alapozva, teológiai tanulságot közvetít. A legtöbbször az emlékezik ige alanya maga Isten, és a legtöbb esetben az Ő népére vonatkozik: Isten megemlékezik a szövetségről, a népével való kapcsolatáról. Ez az ige úgy is megjelenik, hogy a kijelentés alanya Izrael, az emlékezés tárgya pedig Isten, az Ő cselekedetei és az Ő szövetsége. Általában a kivonulás eseménye az, amely magára vonja a figyelmet (5Móz 5:15; 15:15; 16:3, 12; 24:18, 22). Időnként azonban Mózes a pusztai vándorlás éveire is utal, mégpedig a próba vagy a nép fegyelmezésének idejeként (5Móz 8:2). Az összes múltbéli esemény nevelő anyagként szolgál a nép hitének formálásához.

Mózes ötödik könyvén kívül az „emlékezik” ige fontos bibliai motívum. Tanulmányunk során elemezni fogjuk ennek az igének a Biblia négy kulcsfontosságú eseményben játszott szerepét: (1) teremtés a semmiből, (2) menekvés az özönvízből, (3) Izrael kivonulása Egyiptomból és saját makacsságából, és
(4) a népek megtérése a pogányságból. Mindezen események közös nevezője: Istennek a sötétségből a világosságra, a halálból az életre és a bűnből a feddhetetlenségre vezető megmentő cselekedeteit képviselik.
Emlékezz meg a teremtésről! (2Móz 20:8)
Az „emlékezik” ige a negyedik parancsolatban is feltűnik: emlékeztet az emberi történelem első nagy eseményére, az ég és a föld teremtésére, a teremtés hetedik napjára, a szombatra, amely az ember első napja volt a történelemben. Ez az ige nem csupán feleleveníti az emberiség történelmének legrégebbi eseményét, hanem ami még ennél is fontosabb, felhívást intéz hozzánk, hogy megemlékezzük az eredetünkről, arról, hogy honnan jövünk. Tartalmazza a legfontosabb leckét: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk” (Zsolt 100:3). Ez az ige tulajdonképpen a Teremtőre, Alkotónkra utal, aki nélkül mi nem lennénk itt.
A teremtés az első esemény, amelyről meg kell emlékeznünk, mivel az eredetünkről beszél. Jelentőségteljes módon a negyedik parancsolat, amely emlékezésre szólít fel, párhuzamban áll az ötödik parancsolattal (2Móz 20:12), amely szüleink tiszteletére buzdít. Ez a párhuzamosság nemcsak a Tízparancsolat szerkezetében látható, hanem az igék grammatikai struktúrájában is megmutatkozik. Mindkét ige – az „emlékezik” és a „tisztel” – pozitív felszólító módban van, míg a Tízparancsolat többi igéje negatív felszólító módban szerepel.
Ne feledd, hogy a szombat (eredetünk) kapcsolatban áll a szüleinkkel, gyökereinkkel. Ha nem emlékezünk meg a múltunkról, eredetünkről, lelki életünk nem fejlődhet. Mindkét parancsolat – a negyedik és az ötödik – ígéretet is tartalmaz a jövőre vonatkozóan. A szombat megígéri, hogy lesz az emberiségnek nyugalomnapja a jövőben (Zsolt 95:11; vö.: Zsid 3:11; 4:3–7), a szüleink tiszteletére szólító parancs pedig hosszú életet ígér (vö.: Ef 6:2).
Emlékezz meg az özönvízről! (1Móz 8:1)
Ez az igeszakasz a zakar ige első előfordulási helye. „Megemlékezék pedig az Isten Noéról” (1Móz 8:1). Isten az alany, jelezvén ezáltal, hogy Ő menti meg az emberiséget. Ennek az igének az alkalmazása nem azt jelenti, hogy Istennek emlékezetkiesése lett volna, hanem azt üzeni, hogy Ő mentette ki az emberiséget a felejtés mélységéből. Az ember túlélte az özönvizet, és ily módon nem lesz a felejtés áldozata. Amikor a bibliai szöveg kijelenti, hogy Isten megemlékezik teremtményeiről, Istennek a megfelelő időben tett megmentő közbelépéseire utal, ígéretei teljesítéseként (1Móz 19:29). Ebben az esetben a zakar ige az özönvíz végét jelenti, amely időben pontosan meg van határozva (1Móz 8:3–6), ahogy a szombat is egy jól meghatározott időt jelöl a teremtés munkahetének végén. Megjegyzendő, hogy a szombatnak fontos szerepe van az özönvíz „programjában”. Az alábbiakban láthatjuk, hogy ezek a hétnapos periódusok hozzájárulnak a narráció kiasztikus szerkezetének kialakulásához, amelynek középpontja ez: „Megemlékezék pedig Isten…” (Jacques B. Doukhan: Genesis. SDA International Bible Commentary. 151. o.)
7 napot vár Isten (1Móz 7:4)
7 napot vár Isten (7 nap múlva elkezdődik az özönvíz a földön) (1Móz 7:10)
40 napig folyamatosan emelkedik a víz szintje (1Móz 7:17) 150 napig „erőt vevének a vizek a földön” (1Móz 7:24)
megemlékezik Isten Noéról (1Móz 8:1)
150 nap múlva megfogyatkozik a víz a földön (1Móz 8:3) 40 nap múlva kinyitotta Noé a bárka ablakát (1Móz 8:6)
7 napot vár Noé (1Móz 8:10)
7 napot vár Noé (1Móz 8:12)
Emlékezz meg az Egyiptomból való szabadulásról! (5Móz 9:7)
A rabságból történő szabadulás emléke kétségkívül a Bibliában leggyakrabban elhangzó felhívás az emlékezésre. Ebben az esetben az „megemlékezik” ige alanya Izrael. A nép nemcsak Isten megmentő közbelépéséről emlékszik meg, hanem önnön érdemtelenségéről is. Specifikus módon 5Móz 9:7 versének emlékeztetnie kellene Izrael népét, mennyire makacs és ellenálló volt Istennel és szabadító erőfeszítéseivel szemben. Kettős, következésképpen nyomatékos felhívás hangzik el, az egyik pozitív („emlékezzél meg róla”), a másik negatív formában („ne felejtsed azokat”), kiemelten emlékeztetve a népet értelmetlen makacsságára. Ha az izraeliták elég meggondolatlanok voltak ahhoz, hogy megfeledkezzenek Isten szabadításáról, amikor kivezette őket a rabszolgatartó Egyiptomból, ahol állatok szintjére redukált rabokként éltek, és azt higgyék, hogy Isten az érdemeik és feddhetetlenségük alapján adta nekik az Ígéret Földjét, azt jelenti, hogy nagyon súlyos emlékezetkiesésben szenvedtek. Következésképpen Mózes két ízben is felszólítja a népet, hogy emlékezzen, először pozitív, majd pedig negatív formában, hogy biztos legyen abban, hogy megértették, mire kéri őket. Kitartása súlyt kölcsönöz Isten haragjának és ítéletének, amely az Egyiptomból való kijövetel után következett.

A legbeszédesebb példa Izrael népe drámai helyzetének szemléltetésére a Hóreben bekövetkezett lázadás, amely új törvénytáblák megalkotását eredményezte. Azóta az Egyiptomból történő kivonulás az az esemény, amelyre az izraelitáknak kötelességük emlékezni és gyermekeiket is tanítani, nemzedékről nemzedékre (5Móz 6:7; 32:7). Ma is a zsidók megemlékeznek a kivonulás történetéről, amikor évente felolvasnak a Pészahi Hágádából. Ugyanúgy a keresztények is (bármely felekezethez tartozzanak) húsvét alkalmából megemlékeznek az úrvacsoráról, amely a maga során a kivonulás emlékét őrzi.
Jusson eszedbe, hogy egykor te is a népek közül való voltál! (Ef 2:8–13) Pál is úgy jár el azokkal a népek közül valókkal, akik áttértek az új szövet-
ségre, ahogy Mózes is eljárt Izraellel a vándorlás idején: „Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11:18). Ezek az új megtértek ugyanúgy viselkedtek, mint Izrael a Mózes idejében. Büszkék és arrogánsak voltak, meggondolatlanságukban azt hitték, hogy méltók Isten kegyelmére. Mindannyian elkövették a „felejtés” hibáját. Ahogy az izraeliták megfeledkeztek arról, hogy mennyire érdemtelenek, ugyanúgy a pogányokból lett keresztények is megfeledkeztek előbbi életük sötétségéről és hitványságáról. Mi több, az ezek közül megtért személyek megfeledkeztek arról, hogy csupán csak beoltattak az eredeti ágakba, következésképpen meg kellene tanulniuk alázatosnak lenni.
Elmélkedésre és megbeszélésre: 1. Hogyan „emlékezel meg” a teremtésről és az első szombatról, amikor megtartod a negyedik parancsolatot? 2. Hogyan „emlékezel meg” a kivonulásról, amikor részt veszel az úrvacsorán?
3. Melyek a történelmi következményei annak, hogy az egyház megfeledkezett zsidó gyökereiről?
III.    ALKALMAZÁS
Tanulj meg emlékezni! Szokásunk bibliaverseket megtanulni kívülről. Lévén, hogy a Biblia nagy részét azzal a céllal írták, hogy kívülről megtanuljuk, tűzd ki célul magad számára, hogy megtanulod kívülről a teremtés történetét, vagy egy olyan részét ennek a szakasznak, amelyben párhuzamok és ismétlések találhatók. Találd meg ezeket az ismétlődő szövegeket, szavakat, és elmélkedj azon, hogy mely céllal ismétlődnek ezek.
Szemléltetés: Mutass a csoportnak egy élő és egy műanyag virágot! Minek köszönheti az élő virág a művirággal szembeni felsőbbrendűségét, ugyanakkor mitől több egy művirág a természetes virághoz képest, és miért? Beszélgessetek a csoportban az élő virág gyökerének, illetve magának a virágnak a fontosságáról!

Önkritika: Emlékezz vissza, melyek voltak azok az értékek, amelyeket egyházunk úttörői hangsúlyoztak, de amelyek mára feledésbe merültek! Mit kellene tenned emlékezeted felfrissítése érdekében? Valaki egyszer azt mondta, hogy törpék vagyunk, akik óriások vállán ücsörgünk. Beszélgessetek az önkritikáról!
Gyülekezeti élet: Gyülekezetedet egyrészt idős személyek alkotják, akik még emlékeznek a gyökerek fontosságára, másrészt viszont fiatalok is, akiknek tetszik az új virágok élete és szépsége. Gondolj az istentiszteletekre, a gyülekezetben előadott zeneszámokra, énekekre és prédikációkra. Javasolj olyan konkrét megoldásokat, amelyeket mindkét tábor örömmel elfogad!