Jób könyve 29
29
Jób folytatta beszédét, és ezt mondta:
2
Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám!
3
Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam;
4
mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban;
5
amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim;
6
amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj.
7
Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren,
8
ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak.
9
A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket.
10
A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt.
11
Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam.
12
Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza.
13
Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam.
14
Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem.
15
A vaknak szeme voltam, és lába a sántának.
16
Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam.
17
Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.
18
Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek.
19
Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll.
20
Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben.
21
Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam.
22
Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk.
23
Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik.
24
Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.
25
Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.